A színes író
Az évtizedek óta halott Krúdy Gyula
életműve - mint mondani szokás - ma is él és hat. Az utóbbi időkben pedig,
posztmodern zilálta korunk kellemes mellékhatásaként mind divatosabb szerző
lett, hiszen csak elvétve akadnak egyenes vonalú, oksági kapcsolatokra épülő
történetei. Regényei, elbeszélései többnyire metaforikus
szerveződésűek, eltört, megszakított ívelésű epikai állóképek.
Rajongóit persze vajmi kevéssé érdekli
az értelmezői okoskodás, a Krúdy-szöveg helytáll önmagáért, sőt mindenkori
odaadó olvasójáért is. Híveit lebilincseli a soraiból áradó szecessziós
álomvilág ködös-komótos hangulata. A lassú élet kultusza.
A huszadik századi magyar próza egyik
megújítója a legegyszerűbb, ősi elemekből és érzelmekből építkező író. Tűz és
víz, föld és levegő meghatározó közege jelképes árnyként vetül az önfeledt
vallomástevők szavaira. Szinte minden sora többféleképpen értelmezhető, és
szinte mindegyikben az emberi élet alapkérdéseit feszegeti. A születés, a
szerelem, a halál költője. Milyen különös az emberi sors! Milyen reménytelen az
élet! S mégis, múlhatatlanul gyönyörű mindez. Mivel mások gyarlóságait is
szereti, nem esik kétségbe soha. A létezés céltalanságának belátásával,
termékeny cinizmussal mennyi különcöt, hány groteszk figurát farag! Hölgyek és
urak úgy járnak-kelnek az életmű lapjai közt, mint egy nagy álarcosbál
forgatagának vendégei, akik éjfél után sem vetik le maszkjukat. Minden színes
itt, mint az álmainkban. Szomorú, színes tartomány ez, színes, szomorkás
emberekkel. Aki mondataiba merül, színeket hall, ízeket lát, illatokat ízlel.
Az érzékek mégsem összezavarodnak, hanem megsokszorozódnak. A látogató olyan
világba lép be, mely a költői képekben gondolkodó elbeszélésmód híján
tökéletesen rejtve maradna, ha tárgya egyébként ismerős lehetne is.
Amit mi, emberek elrontottunk, Krúdy világában épségben őrzik az álmok. Ott nem borul fel a
természet rendje. Az évszakok ritmusa, nappal és éjszaka, izzó korong az égen,
felhők bús játéka, szél hatalma, szállongó hópihék. Mindennek helye van, vagy
legalábbis volt. Egy szilárd múlt tudatával, a mögöttes lét biztonságát
vágyva-keresve bolyonganak vándorai. Magányos nők és magányos férfiak furcsa
kis kalandjai. Birodalmi ábrándokból kihullott, maroknyi népek vergődése. Az
ember boldogságra született, de boldogságát igen gyakran ő maga veszejti el.
Rossz döntésekkel, hanyagsággal, mihaszna szenvedélyekkel, melyek nélkül mégsem
tudna élni.
Az élet a Krúdy-epika olvasatában
korántsem egyszerű képződmény. Sokkal inkább az egymást kiegészítő ellentétek
összjátéka valósul meg benne. Aranyfényben sugárzó és koromsötét, örömtől piros
és gyászfekete, megrendítően komoly és nevetségesen
kicsinyes. Természetes módon itatja át templomi áhítat és féktelen, vad
gyönyör. Tűnt idők lenyomata is, ahogyan megformálójuk elképzelte. Békebeli uzsonna
végtelenbe nyúló délutánja a terített kerti asztal mellett, napokig tartó
hallgatás a bolthajtásos kocsma mélyén, várva az idő múlását. Kalandos szerelmi
utazás vidéki fogadók és apró, kopott cukrászdák között. Hosszú beszélgetés,
melyben a szerelem és szeszek mámora után két ember egymásnak mesél.
Mi egyebet tehetne a szerzőjét
elhagyott, önállóvá vált Krúdy-szöveg? Olvasót alkot magának, s az olvasó
megalkotja őt, értelmet nyer és elenyészik, majd új életre kel jövendő olvasói
által. A mesélőkedv ereje és az ünnepélyesség szertartása talán még nem veszett
el végleg a világból. Talán az álmaink megőrzik jobbik énünket. Álmodjunk
együtt, kedves olvasó!
Fráter Zoltán