hajózni vagy megérkezni?

Az emlékezés kérdései Krúdynál

 

Az emlékezés jelentőségét Krúdy prózapoétikájában, különösen a Szindbád-kötetek elbeszélésmódjában a recepció régtől fogva hangsúlyozza, s csak szórványosan találkozhatunk olyan értelmezésekkel, amelyek szerepét korlátozott érvényű, s nem pedig meghatározó jegynek tekintik.[1] Az emlékezet narratívát szervező szerepét elsőként magunk is egy Szindbád-kötet példáján vizsgáljuk meg. Olyan Szindbád-szöveget igyekeztünk választani, amelyben az emlékezés szituációjának kifejtettsége, e helyzet szövegalkotó szerepe, valamint az eltérő emlékezet-értelmezések jelenléte a lehető legszemléletesebbnek mutatkozik. E megfontolások alapján a Szindbád ifjúsága mellett döntöttünk, mert ebben a tekintetben ez a kötet sokkal összetettebb szövegnek tűnik, mint például a Szindbád: a feltámadás, melyben az emlékezés problémája korlátozottabb érvényű. Ez megmutatkozik a két kötetre jellemző visszatérő szituációk különbözőségében, valamint az emlékek elbeszélésének terjedelmében is. Az elsőként említett kötet fejezetei[2] a visszatérést, mint az emlékezés metaforáját sokkal inkább kiaknázzák, mint a második kötet a visszatérő halott szituációját. Ebben az alaphelyzetben egyébként szintén benne rejlik az emlékezésfolyamat reflexiójának lehetősége, mégis lényegesen kevésbé válik meghatározó poétikai eljárássá, mint az értelmezésre választott szövegben. Némiképp kiélezve a különbségeket: míg az Szindbád ifjúságában az emlékezésfolyamat elbeszélése tekinthető meghatározónak, addig a másik kötetben nem ritkán mindössze a Szindbád múltjából kiemelt történetek elbeszélésére egyszerűsödik az emlékezés. Ez a különbség annál is inkább lényeges, mert az emlékezet hagyományos és a modernitásra jellemző felfogása között éppen az az egyik lényeges elhatároló mozzanat, hogy utóbbi az emlékezés folyamatának elbeszélését teszi hangsúlyossá, míg előbbi esetén az emlékezés egy összefüggő múltbeli történet elbeszélésében ölt testet.[3]

A Szindbád ifjúságának ebből a szempontból egyik legérdekesebb fejezete a Szindbád, a hajós című. Hangsúlyossá tételére amellett, hogy az 1911-es kiadásban a könyv első fejezetként szerepelt, a cím is kellő alapot nyújthat. Az utazás motívumát – melynek jelentősége kézenfekvő a Szindbád-szövegekben – a Krúdy-recepció már korábban is gyakran kapcsolta össze az emlékezéssel, amit a művek cselekménye már a szószerintiség szintjén is alátámaszt, nem beszélve arról, hogy a gyerekkorban választott név megtartása az elbeszélt időben, Szindbád férfikorában, ugyancsak a jelen-múlt kapcsolat fontosságára hívja fel a figyelmet. Magunk az utazás-emlékezés összefüggésnek a metaforikus vonatkozásait hangsúlyozzuk, azaz Szindbád utazását mint az emlékezés metaforáját fogjuk fel. Megközelítésünkben tehát az utazás nem csupán az emlékezést elősegíteni hivatott esemény, hanem az utazás maga az emlékezés folyamata. Szindbád nem azért utazik, hogy emlékezni tudjon, hanem utazása maga az emlékezés. A cím intertextuális jelentésvonatozását tehát így olvassuk: Szindbád, az utazó, illetve egy lépessel tovább: Szindbád, az emlékező. Az értelmező jelző jelen esetben nem az értelmezett szó valamely aspektusát ragadja meg, hanem azonosítást tartalmaz. Az intertextuális vonatkozást ebben a tekintetben is érvényesnek tartjuk: ahogy az Ezeregyéjszaka szövegvilágára vonatkoztatva azonosításként, definíciószerű meghatározásként fogható fel a „Szindbád, a hajós” értelmezős szerkezet (hiszen a gazdag Szindbádot az azonos nevű koldustól ott is egy /állandó/jelző különbözteti meg), úgy Krúdy kötetében is Szindbád alakjának legpontosabb leírása: aki emlékezik. Ez a meghatározás azonban – mint ahogy azt a fent mondottakban már jeleztük – nem csupán a Szindbád, a hajós címet viselő fejezet Szindbád alakjára áll, hanem valamennyi fejezetére, függetlenül az egyes részek alakjai között mutatkozó esetleges szakadásoktól, az alak folytonosságának esetleges hiányaitól.[4] Mit mond számunkra a cím erről a szövegről, ha olyat állít, ami valamennyi fejezetre igaz? A mi olvasatunkban azt, hogy ez a fejezet ragadja meg legmélyebben, legösszetettebb módon az emlékezésfolyamat működését. Itt nem egy-egy aktuális emlékvonatkozást emel magába a cím, hanem az emlékezést magát. (Ilyen címet hiába is keresnénk a kötet többi fejezetében, talán A hídon fogható fel még némiképp hasonló módon abban az esetben, ha a hidat az emlékezés metaforikus helyeként fogjuk fel a szövegben. De az a definitív jelleg, amelynek az általunk értelmezésre választott szöveg címe esetében lehettünk tanúi, innen is hiányzik.)

Az emlékezésfolyamat értelmezésének kiindulópontjául azt a kérdést választottuk az első fejezet olvasása során, hogy az emlékezésnek milyen modalitását/modalitásait rejti a mnemotechnikai folyamat kezdetét jelző, második bekezdésbeli mondat „[Szindbádnak] egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlékeit.”[5] Olvasatunk szerint a fejezet egésze erre a kérdése adott válasz(ok)ként értelmeződik, kezdjük mégis elsőként a kiemelt mondatnak tulajdonítható jelentések boncolgatásával. A variációk formájában a kötet más fejezeteiben is visszatérő kijelentés már önmagában alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet az emlékezésfolyamat összetettségére. A meg- igekötő ugyanis azt az igei vonatkozást jelzi, amelyet az indoeurópai nyelvek többségében önálló igeidők fejeznek ki – a befejezettséget. E mondatnak tehát egyfelől olyan hangsúly adható, amely az emlékezés folyamatának lezárható voltát, célhoz érkezését sugallja, ami a végső soron az emlékezet tartalmának rögzíthetőségét feltételezi. Másrészt azonban olyan intonáció is kölcsönözhető a szövegnek, amely az emlékezés során bejárt távolságot, a jelen és múlt közötti mozgásban leküzdött nehézségeket, tehát az emlékezés aktív folyamatát emeli ki (elmegy megkeresni). A két említett emlékezet-megközelítés a szövegnek ezen a pontján még nem állítódik élesen szembe egymással, mivel a másodikként említett jelentésréteg csak nagyon halványan érzékelhető. Ugyanakkor megállapítható, hogy ezek a hangsúlybeli eltérések éppen olyan pontokat érintenek, amelyek a rögzíthetetlenség és a végérvényes rögzítettség elvét valló emlékezet-értelmezések között határvonalat képeznek, s ennyiben a fenti hangsúlykülönbségek eltérő emlékezet-felfogásokhoz utalhatók. A lezárható emlékezés, a végérvényesen rögzült emléktartalom koncepciója az emlékezetet egyfajta rendelkezésre álló tárházzal azonosítja. Az emlékezés lezárhatatlanságát valló emlékezet-felfogásnak – mint az az alább következő interpretációból kitűnik – két jellegzetes típusát különböztethetjük meg. Az egyik a hegeli Erinnerung hagyományát követve az emlékezést olyan lezárhatatlan folyamatként közelíti meg, amelyben a szubjektum oly módon sajátítja el múltját, hogy azt jelenbeli aktusai révén mindig átformálja, tehát az mindig másként adódik számára. Az emlékezésnek ez a folyamata azonban egyfajta szintézis jegyében történik, melyben az emlékező lényegisége megszületik, kibomlik, illetve fenntartódik. A felejtés és az emlékező jelenbeli szituáltsága ugyan mindig újraalkotja az emléktartalmakat, ezek azonban egy dinamikusan elgondolt, látens egység jegyében, alapvetően a folytonosság elve szerint szerveződnek. Az emlékezés időbeliségét radikálisabban elgondoló emlékezésmodell szerint, a temporálisan adódó emléktartalmakat nem kapcsolja össze egymással a megszüntetve megőrzés dinamikája, tehát a temporálisan érvényes emlékezések nem alkotnak sorozatot, hanem a szakadás, az összefüggéstelenség mintázatát mutatják. A Szindbád ifjúsága kötetben megjelenő emlékezésmódok megítélésünk szerint e három modell közötti folytonos mozgásként közelíthetők meg. Többnyire az emlékezés kétosztatú megjelenítése érvényesül, amelyben a változatlan azonosság megragadása, illetve az ugyanazonosként[6] történő visszaidézés lehetetlensége kerül szembe egymással, emellett azonban megítélésünk szerint a rögzíthetetlenség különböző módon elgondolt, fent jelzett változataira is találunk példát. [7]

Visszatérve a Szindbád, a hajós című fejezethez, úgy véljük, hogy az emlékezés különböző modelljeinek nyomai nem csupán az idézett részletben, hanem a fejezeten végigfutó motívumokban is fellelhetőek. Már az első bekezdés utal arra a két egymás mellet haladó szálra, amely megítélésünk szerint folyamatosan keresztezik egymást:

 

„A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.” (25.)

 

A tánciskolabeli történések, közelebbről Anna nevetése és térdének látványa, valamint a névaláírás már itt, a szöveg elején kiemelt pozícióba kerül. (A kiemelt részlet ugyanakkor a mindentudását és jólértesültségét fitogtató, netán önmaga felett ironizáló elbeszélői hanggal szemben is óvatosságra int. Hiszen értelmezésünk szerint az elbeszélői anticipációnak később egyetlen eleme sem teljesül be: nem nyerünk bizonyságot arról, hogy az említett aláírás valóban megtalálható a torony falán, Szindbád tánciskolabéli emlékezetéről pedig elég annyit mondanunk, hogy megjelenése idején idegenként viszonyulnak hozzá.)[8] Az emlékezés szempontjából relevánsnak tekintett szövegmozzanat, a torony újra meg újra felbukkanó képe, illetve a falára felírt név, a narrátori hang harmadik személyben elhangzó előrevetítése után már az átélt beszéd belsővé tett modalitásában jelenik meg. E másodszori feltűnése alkalmával, az emlékkép megjelenésének nyomát követve a szöveg az emlékezésfolyamat működésének természetébe is némi bepillantást enged. A torony képe nem egy előre kész, rendelkezésre álló történet nyomán idéződik fel, hanem fragmentumokból álló emlékképek esetleges, asszociatív kapcsolatai vezetnek hozzá: „[m]intha most is látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát…” → „a főerdész úrnak […] piros volt a bekecse…” → „És íme, a pohos toronynak dereka […] éppen olyan színű, mint a régi bekecs volt. Piros a torony hasa, mint egy jezsuita generálinak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valamikor?” De nem csupán ez a négy elemből álló asszociatív lépéssor utal a szövegben az emlékezés folyamatának uralhatatlanságára, hanem a szilárd emlékstruktúra, az eleve adott rend tematizált hiánya is:

 

„Szindbád lehunyta a szemét, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyest rendet csináljon. De könnyebb lett volna ekkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint Szindbádnak osztályozni, rendszerezni emlékeit, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták.” (28.)

 

Az emlékezés továbbra sem egy már előre kész történet mozgósításaként szerveződik. Hiszen az egyetlen folyamatos történet-elbeszélésnek ható szakasz (a városkapitány lányai) sem ilyen képet mutat. A ház látványát Anna kacagásának emléke követi, majd a fehér, kerek térdek látványa, amelyhez a halott Máriára vonatkozó emlékkép a fehér harisnyás, merev lábak felidézésével kapcsolódik. Az emlékezet megalkotottságát ez utóbbi részlet önmagában is jól szemlélteti. Mária iránt semmiféle vonzalomra nem utal az átélt beszédet alkalmazó elbeszélés, míg a lány halála után Szindbád akkori emlékezése, már egy hajdani szerelem narratíváját alkotja meg:

 

„És a fehér ruhás, fehér arcú lánykát meglátván, furcsa gerjedelmek ébredtek fel az ifjúban. Úgy érezte, hogy ez a leány szerelme volt, soha be nem vallott szerelme, és most illene először és utoljára megcsókolni, mielőtt a föld alá temetnék.”(34.)

 

A kiemelt részlet nem abból a szempontból érdekes, hogy a viszonynak melyik értelmezése felel meg úgymond a „valóságnak”, hanem azért, mert bemutatja, hogy az emlékezés lényegében értelmezés. Nem egy időtlen, az emlékező számára eleve adott tartalom mechanikus visszaidézése, hanem a múltra vonatkozó értelmezés. Tehát az emlékezésben mindig aktívan vesz részt a jelenbeli Én. Ha ez így van, s a különböző időpillanatokhoz kapcsolódó Éneket nem egy közös szubsztanciális Én-alapra igyekszik visszavezetni a szöveg, akkor ez emlékezési folyamat lezárhatatlan, hiszen mindig másik Én interpretál.

Az emlékezést elsajátításként meghatározó emlékezésmodell jelenlétére egy másik nyom is utal. Feltűnő s az erős ironikus indexek által még inkább kijátszott eleme a szövegnek, hogy a két egykori iskolatárs emlékezete gyakorlatilag semmiben nem egyezik:

 

„Az orvosról csakhamar kiderült, hogy egykor iskolatársa volt a hajdani algimnáziumban; Fritznek hívták. Szindbád többre nem tudott emlékezni, bár az orvos mindenféle kalandokat, nagyszerű jeleneteket emlegetett a múltból.” (35.)

 

Vagy egy másik helyen:

 

„A vörös doktor élénken közbeszólt: -Tán hallottad a híres lovag Bertyánszki nevét? No és az öreg Bertyánszkyt biztosan ismered. Az akkor volt itt táncmester, mikor te hátulgombolós nadrágban jártál, és minden nap jól elvertünk a sétatéren. Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak? Egyszer a toronyból a lépcsőn is legurítottunk. Szindbád ezen dolgokra ugyan nem emlékezett, de a tánciskola érdekelte.” (37.)

 

Az idézett részlet más vonatkozások miatt is figyelmet érdemel. Szindbád az elbeszélés során megvalósuló emlékezési folyamat előtt úgy tekintett egykori önmagára, mint a legjobb valcertáncosra. Ebben az emlékösszefüggésben azonban most idegenül mozog: nem emlékszik a tánctanárra, nem érzi otthon magát a táncteremben. A valcertáncos szóban érződő eleganciával szemben a tánciskola mostani képe ormótlan cipőket és esetlen táncosokat mutat. A két emlékezés között tehát rés nyílik, más narratívába rendeződnek, elkülönböződnek egymástól. A másik figyelemre méltó mozzanat az, hogy Fritz emlékezésében is fölvillan a tánciskola és a torony képe, tehát mindkét motívum, amely Szindbád éppen zajló emlékezésében is kiemelt szerepet kap, de – mint arról még az alábbiakban szó esik – egészen más narratív sémába rendeződve. Ezeket a sémákat az emlékező értelmező szerepe alakítja: Fritz adomákra, heccekre beállítódott (ön)szemlélete csupa anekdotát lát ott, ahol Szindbád – legalábbis a szöveg zárómondatáig - megrendítő élményeket keres.[9]

A fenti megjegyzésekben jelzet emlékezésmodell azonban nem érvényesül kizárólagosan, ugyanis a térdek történetéhez kapcsolódva olyan sor szintén megalkotható a szöveg elemeiből, amely éppen nem az emlékezet temporális érvényességére, hanem egyfajta állandóságára utal. (Más kérdés, hogy – mint arról később szót ejtünk - ezt a tendenciát folyamatosan kikezdi, ellensúlyozza a névaláírás visszatérő motívuma.) Arra az összefüggésre gondolunk, amely az Anna-alak első megidéződése és a tánciskolai jelenet között bontakozik ki. Az emlékező Én és az egykori Én távolsága az első alkalommal még jól érzékelhető, melyben az átélt beszéd világosan jelzi a nőkhöz való viszony gyermekkori és jelenbeli különbségeit:

 

„Ah, a fehér, kerek térdekre íme most is emlékezik. Igen, igen, abban az időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre volt kíváncsi Szindbád a vetkőző nőknél […]” (33.)

 

Ezt a távolságot a két Én között a részlet ironikus modalitása is hangsúlyozza, amely – bármelyik énre vonatkoztatjuk is irányát – mindenképpen elmélyíti a közöttük tapasztalható szakadást. Ezzel magyarázható, hogy az Anna-képhez való közeledés dinamikájának függvényében az ironikus hangoltság is visszaszorul, illetve egy időre felfüggesztődik. Az emlékező Én, illetve az egykori Én közeledése Anna nevetésének hallatán vesz lendületet, amikor az emlék jelenvalóvá válik:

 

„A különös és titokzatos kacagás Szindbád füléhez ért, és a hajós meglepetten, csodálkozva emelte föl a fejét. Ezt a kacagást ő már hallotta valahol, valaha… Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblű és kövérkés Anna […]” (40-41.)

 

A meglepetésben adódó távolság néhány mondattal később megszelídül, s szinte a magától értetődőségnek adja át a helyét:

 

„Szindbád, a hajós alig csodálkozott azon, hogy Fritz táncosnőjében a telikeblű és világos hajú Annát fölismerte. Igen, ő volt az. Anna: a régi szép, kacér nevetgélő Anna […]”

 

Ezen a ponton az emlék olyan módon látszik jelenvalóvá válni, mintha teljes egykori mivoltában térne vissza. A múlt és jelen közötti különbség tehát az eltörlődéshez kerül közel, hiszen úgy tűnik, pontosan az idéződik meg, ami egykor megtörtént. Ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet arra, hogy az emlékezés eltérő értelmezései között kialakuló játék, nem csupán az Anna – névaláírás viszonyban válik szemlélhetővé, hanem az Anna-emléken belül is. Ugyanis a teljes azonosságot állító kijelentéshez gondolatjellel fűzött megjegyzés kapcsolódik („- vagy legalábbis a lánya”), amely az azonosság rögzítését a különbözőség állításával kezdi ki. Az emlékező és a hajdani Én összeforrásának, azonosságának újabb jeleként értelmezhető, hogy a nőügyekben igencsak tapasztalt Szindbád reakciói az elfogódott és naiv szerelmes magatartására emlékeztetnek:

 

„Szindbád azon vette észre magát, hogy szíve a szokottnál rendetlenebbül dobog, és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető leányt keresi.” (41.)

 

A képhez való viszony tehát az egykori viszonnyal látszik azonossá válni, a rájuk vonatkozó értelmezői pozíció nem mutat lényegi különbségeket. Ezt a mozgást tetőzi be Szindbád felpillantása, amikor ugyanúgy lesi meg Annát, mint egykor:

 

„Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a magasba, midőn Annára, a telikeblű, nevetgélő Annára került a létramászás sora. Akkor elpirulva a magasba nézett, és a gömbölyű térdek, amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.” (42-43.)

 

Ezen a ponton a két Én eggyé válásának folyamata beteljesülni látszik. Az emlékező Én jelenbeli szituáltságát feledve visszatér egykori állapotába, a múlt a maga önazonosságában újra jelenvalóvá válik, testet ölt, mégpedig változatlan formában. Az emlékezésnek ez az elbeszélése azonban nem válik dominánssá, mert más szöveghelyek elbizonytalanítják, kikezdik. Ezek között elsőként a szöveg zárlatát, az egy mondatnyi utolsó bekezdést említhetjük meg. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, Szindbád enigmatikus nevetése a múlt és jelen azonosságát célzó emlékezésfolyamatnak az érvénytelenítéseként, az emlékezéssel űzött efféle játék visszavonásaként is értelmezhető. Ennél az elemnél is erőteljesebb hatásúnak gondoljuk azonban a toronybéli névaláírás problémáját. A toronyra a szöveg többször tesz utalást – így az azonosságra épülő emlékezésfolyamat érvényességét visszavonó-ironizáló utolsó mondatot közvetlenül megelőző sorban is. Maga a névaláírás három alkalommal kerül említésre. Az első szöveghelyen –melyet korábban már idéztünk – az utalás elbeszélői közlésként olvasható, ugyanakkor láttuk, hogy az elbeszélő anticipációja megbízhatatlannak bizonyult. A másik két szöveghely átélt beszédben tesz említést az aláírásról. Értelmezésünk azért fordít ilyen nagy figyelmet e három szöveghelyre, mert a név Krúdy epikájában az identitásteremtés és –elbeszélés vonatkozásában kitüntetett szerepet játszik.[10] A név Krúdy prózájában identitást teremtő és identitást megkérdőjelező erővel rendelkezik, valamilyen értelemben szavatol az Én, a személyiség azonosságáért. Ennek szellemében az egykori névaláírás megtalálása a falon a régi és a mostani személyiség azonosságának állításaként lenne interpretálható. Az aláírás szemlélésekor megvalósulhatna a két idő két szubjektumának idő feletti találkozása, bebizonyosodna az Én szubsztanciális természete. Ennek megfelelően a cselekményszintnek az az eljárása, hogy Szindbád véletlenül sem keresi fel ezt a személyes emlékhelyet, úgy is olvasható, hogy az emlékezésfolyamatba, mint változatlan újraélésbe belemelegedni látszó Szindbád mindvégig elkerüli a szubsztanciális önazonosságnak ezt a próbáját. A torony, valamint az aláírás folyamatosan ébren tartott motívuma így mintegy állandósulva ellenpontozza, megkérdőjelezi az emlékezet éppen kibontakozni látszó másik modelljét. A felvázolt megközelítés szempontjából az sem lényegtelen, hogy a toronybeli felirat megkeresésére Szindbád késztetést is érez:

 

„a toronyban, ahol harangozott, bizonyára megtalálná nevét valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós… Szinte kedve lett volna a toronyba fölmenni.” (31-32)

 

De az ifjúkori emlékek megkeresésének programja az első bekezdésben említett két emlék közül csak az egyikre terjed ki.

Apróságnak tűnhet, de olvasatunkban mégis hangsúlyossá válik az az eltolódás, amely az aláírás helyének két meghatározása között mutatkozik. Az első szöveghely szerint a névaláírás a „torony falán” található, míg az imént idézett locus értelmében „valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten” lenne olvasható. Az eltérés akár az emlékezet átformáló, törlő és újraalkotó természetének jelzéseként is interpretálható. Értelmezésünk szempontjából azonban hangsúlyosabbnak tetszik az önazonosságát az időn felül megőrző Én fogalmát elbizonytalanító vonatkozása. A név és vele együtt a szubsztanciális Én fellelhetőségének elbizonytalanításával még egy lépésben eljátszik a szöveg. A harmadik névaláírással kapcsolatos szöveghely így szól:

 

„A kerekes kúton, a piac közepén bizonyosan ott van valahol a neve felírva: Itt járt Szindbád, a hajós.” (34-35.)

 

Mint láthatjuk az aláírás vélt helye már semmiféle kapcsolatban sincs a korábban megjelölt helyszínekkel. A közelebbi hely meghatározásában szintén egyre nagyobb bizonytalanság mutatkozik. Az első előfordulás ebben a vonatkozásban is határozottnak tűnik (falon), a második már bizonytalanabbnak hat (valamelyik gerendán vagy a mennyezeten), s még fokozottabban áll ez az utolsó szöveghelyre (valahol a kerekeskúton). (Azt már szinte említeni sem érdemes, hogy a kettősponttal bevezetett, tehát idézetnek ható felirat sem azonos.) Az emlékezésben feltáruló azonosság és különbözőség egymást kikezdő játékában értelmezésünk a távolság, a szakadás jelzését érzékeli erőteljesebbnek. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy ezzel a meggyőződéssel szemben is lehet érveket felsorakoztatni. Egy ilyen lehetséges érv támaszkodhat a címre, illetve arra a tényre, hogy az elbeszélés nyelve hősét többször a Szindbád, a hajós fordulattal említi. Tehát az emlékező Szindbádot a narrátor ugyanazzal az összeforrott névformulával illeti, amelynek szerepelnie kellene a falon, illetve amelyet az elbeszélői közlés szerint gyermekkorában választott. A gyermekkori névforma és az emlékező nevének azonossága akár a két Én idő feletti kapcsolata mellet elkötelezett olvasatban is mozgósítható.

A névaláírásnak az emlékezésfolyamat vonatkozásában történő hangsúlyossá tevését a kötet egy másik fejezete is alátámasztja. A Szindbád titka második bekezdésében, melyben az emlékezés szcenikusan is megjelenik, ismét feltűnik az aláírás felkutatása, igaz némiképp megváltozott formában:

 

„A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és színnel írott nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tűnődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében, és igen nagy volt a boldogsága, amidőn a félig lemosott, lekopott írások között vörös krétával írott S betűt fedezett fel. »Én voltam ez!« – mondta magában és hirtelen a német kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg barlangjában megtalálta tíz év előtt ott hagyott névjegyét. A bokázó németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országúton […] elballagott, és […] az országúti csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghúzódott – a téli hideg, a meleg gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.” (118-119.)

 

Elsőként talán úgy tűnhet, hogy ebben a fejezetben éppen az valósul meg, aminek a lehetetlenségét a Szindbád, a hajós című szövegre vonatkozó olvasatunk állította. (Ez sem mondana egyébként ellent értelmezésünknek, hiszen korábban jeleztük már: a Szindbád ifjúsága kötetben eltérő emlékezet-értelmezések lépnek kapcsolatra egymással.) Megítélésünk szerint azonban mégsem erről van szó. Az aláírás ebben az esetben is az Én figurája, olvasása itt is az egykori Énnel való kapcsolatként fogható fel. Azonban az egykori Énhez való visszatalálás, nem totalizáló tendenciájú, nem állítja a két Én atemporális, lényegszerű azonosságát. A névhez fűzött megjegyzésében Szindbád múlt idejű létigét használ, ami egyértelműen reflektáltnak mutatja a jelzett távolságot az egymást követő Én-ek között. Az egykori Énhez való visszatalálás a fenti szituáció tanúsága szerint csakis részleges lehet, a saját nevét, saját egykor volt Énjét, saját múltját olvasó Szindbád, csak fragmentummal találkozik: nem egy nevet olvas, hanem csak egy kezdőbetű első tagját. Ezáltal egykori önmaga mint alig olvasható vagy éppen olvashatatlan töredék jelenik meg előtte.[11] A német kereskedő anekdotikus figurájához kötődő ironikus index (bokázó német) éppen annak a látszatnak szól, mely szerint az egykori Én teljes egészében fellelhető az emlékezés révén. Ezek azok a „kedveskedő ábrándok”, amelyek elől Szindbád sietve keres menedéket a csárdában.

Ha talán nem is olyan látványosan, mint a fenti példák esetében, de a Szindbád ifjúsága más fejezeteiben is érvényesülni látszik az eltérő jellegű emlékezés-értelmezések összjátéka. A hídon szövegét olvasva hasonló értelemsorok alkothatók meg, mint a Szindbád, a hajós esetében. Az emlékezés egyik oldalról a múlt „megelevenedéseként”, változatlan visszatéréseként, újraéléseként értelmezhető. Ez a sor elsősorban a jelenbeli eseményeket a múltbeli történések változatlan ismétlődésként elénk állító szövegegységekből hozható létre, illetve azokra a leíró szakaszokra támaszkodhat, melyek a változatlanságot sugallják, illetve olykor kifejezetten tematizálják (3. bekezdés). A cukrászdabeli jelenetnek számos elemében egymás felé fordul, szinte azonossá válik a múlt és a jelen. A biliárdasztalnál ott áll a huszártiszt, a kassza a régi helyén, akárcsak a Markart-csokrok, s mindezek betetőzéseképpen megjelenik Amália. Egy bekezdés erejéig a narráció fenntartja az Amáliaként való megnevezést, majd a Szindbád, a hajós szövegéből ismert fordulattal élve („vagy legalábbis a lánya”) rálátást enged a különbözőségre. Ennek ellenére az emlékező ugyanolyan módon látszik reagálni az emlékezésben adódó látványra, mint az egykori Én, a hajdani Amália látványára,[12] bár a módosítószó következményeként („talán”) mégis rés nyílik az Én két szituációja között. Ugyanakkor ez az emlékezésmód egyetlen ponton sem jut olyan közel az uralkodó pozícióhoz, mint a korábban vizsgált szövegben. Az ismétlődés talán legszembeszökőbb mozzanatába ugyanis már korán a beleszövődik az azonosság lehetőségének megkérdőjelezése, illetve ironizálása. Az egykori Szindbád alak, a katona[13] és az emlékező Szindbád között megindulni látszik az időt kiiktató, transzcendens eggyé válás folyamata, ami azonban nyomban összekapcsolódik az azonosulás szándékát ironizáló elbeszélői gesztusokkal:

 

„[V]alahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában… Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán.” (113.)

 

Az idézett részletben távolság nyílik a narrátori nézőpont, illetve az emlékezésre vonatkozó, narrátornak tulajdonítható előfeltevések, valamint Szindbád nézőpontja és az általa megvalósítani vélt emlékezés módja között. Szindbád mozdulatai nem látszanak tudomást venni az emlékező Én és a felidézett Én különbözőségéről, miközben az elbeszélés az azonosság viszonyával szemben a helyettesítés jelenségére (sétapálca → kard) irányítja a figyelmet. Szindbád hezitálása - közelítsen-e továbbra is az emlék középpontja, Amália felé – jelzi, hogy az elbeszélt alak sem fogadja el kétely nélkül a cselekvéseiben kibontakozó emlékezés-értelmezést:

 

„Szindbád tűnődve áll a cukrászbolt előtt, hogy vajon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme színhelyére.” (113.)

 

Az egykori emlékbe belépve azonban azt tapasztalja, hogy az a bizonyos nyurga, pengő sarkantyújú ifjú (az egykori Én) nem önmaga, hanem valaki más. Nem képes tehát belépni a visszaidézet egykori képbe, hanem mindvégig annak szemlélője marad. A két Én tehát nem egyesíthető, az egykori Én alakját az emlékező Én nem öltheti magára. Ugyancsak ez a tapasztalat jelenik meg a medalion belsejében rejlő arckép szemlélése során is. Ez az arckép - a szó szerintiség szintjén is - a hajdani Szindbád képe. A múltjával, egykori énjével szembesülő Szindbád azonban nem a hasonlóságot, hanem a különbözőséget reflektálja, reakciója a távolságot teremtő csodálkozásé, melyhez árnyalatnyi irónia társul:

 

„Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor, és a haj milyen hullámos, mint egy fodrászé…” (116.)

 

Ugyanakkor e távolság ellenére is saját múltjának részeként tekint rá, saját történetének elemeként mégis egyfajta bensőségesség fűzi hozzá, amit az idézett helyet megelőző mondat jelez:

 

„Szindbád hosszan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medalionban.”

 

Az egykori Én és az emlékező Én távolsága tehát egyre hangsúlyosabbá lesz, miközben kapcsolatuk mégis egyfajta összetartozást jelez.

Az eddig vizsgált két fejezethez hasonlóan a Szindbád őszi útja is ellentétes tendenciájú emlékezés-modelleket játszat egymásba, bár némileg a korábban tapasztaltakhoz képest eltérő módon. Az emlékezés egyik értelemsora a Málcsi alakjának folytonosságát sugalló szövegelemekből állítható össze. A lány megrajzolt arcképét az elbeszélő egymásra játszatja a kert alatti kis patak képével, melynek helyhez kötöttségével a lány érzelmeinek állandósága cseng egybe.[14] A Málcsival való találkozás előtt Szindbád időtlenséget tematizáló gondolatait közvetíti az elbeszélő:

 

„[Szindbád] magában a nagyanyjának adott igazat, ki azt szokta mondani, hogy semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem.” (84.)

 

Az állandóságot ugyanazonosságként felfogó részlettel ellentétben az elbeszélésben sokkal inkább egyfajta dinamikus állandóság képzete tekinthető dominánsnak, egyfajta a hegeli Erinnerung-ra emlékeztető belsővé tétel, mely bizonyos, az emlékezés során felfedezett belső lényeg egységét és folytonosságát tulajdonítja az emlékezés tartalmának. Sem Málcsi, sem környezete nem tűnik Szindbád szemében változatlannak, de a lényeges vonások folytonossága nagy hangsúlyt kap. Magát az emlékezés folyamatát is mint lényegében megszakítatlan sort állítja be az egyik elbeszélői kijelentés:

 

„És Málcsi mégis mindig élt, alig múlott el nap, hogy Szindbád ne gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel krigszpártit lehetne játszani.” (84.)

 

A találkozás jelenének Málcsija alig különbözik attól az alaktól, akire Szindbád a múltból emlékezett. Ugyanakkor az ezt az állandóságot kifejtő szöveghely radikálisan másképp is olvasható. A múlt és jelen dinamikus, szintézisben megalkotódó egységét, az emlék idejének és a felidézés idejének folytonosságát regisztráló értelmezéssel szemben, az emlékezés hangsúlyozottabb kreativitása is kiolvasható az alábbi részletből:

 

„[…] Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni, midőn az elmúlt dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik. Hervatag, búskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni Málcsit, mint a hosszú őszi délutánokat, midőn a napocska már csak látogatóba járkál el a piros levelű lugas közé, ahol szép és hosszú regényt olvas egy szomorú ember. Olyannak képzelte, mint magányos házat, messze künn, a városon kívül, ahol a bokrok között csörög a szél, de benn a szobában rozmaringillat van, és délután csendesen szól egy mély hangú hegedű. Az álmaiban ott élt Málcsi […].” (83.)

 

E szöveghelyhez kapcsolódva a Málcsi állandóságát hangsúlyozó olvasattal szemben egy másik olvasási stratégia is választható, amely a képzelet és az álom szavaknak ad nyomatékot. E megközelítés értelmében a Málcsira való emlékezést döntően az emlékező értelmező aktivitása határozza meg. Egy valamikori emlékképből kiindulva a fantáziára támaszkodó emlékezet megalkot egy Málcsira vonatkozó portrét, amelyet tehát a létrehozás cselekvő modalitása jellemez. Ez a cselekvő modalitás azonban nem merül ki abban, hogy az emlék elsajátítása során az Én valamely a dologban eleve benne rejlő lényeget bont ki, fedez fel. Sokkal inkább arról van szó, hogy a belsővé tett emlékkép olyanná válik, amely leginkább az őt megformáló emlékező Én temporális szituációjáról mond valamit, azaz egyedül annak „felel meg”. Az újabb találkozás során érzékelt hasonlóság így nem az emlékkép és annak jelenbeli referenciális vonatkozása között fennálló folyamatszerű azonosságra, hanem az emlék által preformált jelenbéli percepcióra vezethető vissza. Azaz Szindbád azért látja Málcsit hasonlatosnak az emlékezés során keletkezett emlékképhez, mert az jelenbeli szituáltságát meghatározva befolyást gyakorol a nőalak jelenben zajló érzékelésére. A múlt és jelen közötti folytonosság képzete ezzel megkérdőjeleződik, mert a kép és az alak hasonlósága nem múlt és a jelen közötti folyamatszerűséget érzékelteti, hanem Szindbád jelenbeli szituáltságát. Ha egy jelenbeli szituáció ennyire meghatározó módon rajzolja újra a múltat, akkor az egymást követő, egymástól független jelenbeli pillanatok által meghatározott emlékképek között is a távolság, a szakadás mutatkozik meghatározónak. Az emlékezés ilyen természetét a narráció nem tematizálja és nem is jeleníti meg határozottabb formában, a szöveg zárlata azonban az emlékezet által garantált folytonosságot explicit módon is megkérdőjelezi, mivel az emlékezés folytonosságát a radikális és végérvényes felejtés törli el. A vége felől újraolvasva a fejezetet az emlékezés permanenciáját tagadó szakadásra vonatkozóan korábbi nyomot is találhatunk a szövegben. Az első bekezdésben a szarkatollként figurált emlék véletlenszerű megjelenése, majd ugyancsak véletlenszerű eltűnése olyan jelenség, amely az emlékezés fogalmába beviszi a diszkontinuitás és a kontingencia tapasztalatát.

*

Az emlékezésnek a fantázia termő erején alapuló kreativitása, alkotó karaktere az eddig említett szövegekben többnyire inkább látensen, mintsem explicit módon érvényesült. Az emlékezésmodellek vázlatosan áttekintett sorához ezért egy olyan szöveg emlékezés-felfogását is hozzáillesztjük, amely az emlékezetnek ezt a fajta létesítő jellegét látványosabban érvényesíti és reflektálja. A Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénytöredék Halotti tor fejezetének étkezést elbeszélő szakaszát vesszük vizsgálat alá.[15] Az emlékezés és étkezés összefüggésére már régen felfigyelt a recepció, s az újabb publikációk - melyek az emlékezést nem eredeti történések passzív visszaidézéseként, hanem létesítésként, megalkotásként értelmezik – leggyakrabban éppen a gasztronómiai elbeszélésekből merítik példáikat.[16] Ennek egyik oka vélhetőleg abban rejlik – amint arra Eisemann György rámutatott -, hogy az ételekhez kapcsolt emlékképek a metonimikus elbeszélésmódokat egyre inkább háttérbe szorító metaforikus szövegalkotás érvénysülésére különösen alkalmasnak mutatkoznak.[17] Az étkezés a mi megközelítésünkben is az emlékezés aktív, teremtő vonatkozásait emeli ki. Másfelől a magunk részéről úgy ítéljük meg, hogy a Krúdy szövegek emlékezésmódjait az újabb recepció némiképp egyoldalúan mutatta be, olyan hatást keltve, mintha az emlékezésnek ezeket az elsajátítás-elvű stratégiáit dominánsan működtetnék a Krúdy-szövegek.[18] Ezzel szemben álláspontunk szerint a Krúdy-műveket a különböző, egymáshoz sok tekintetben nem illeszkedő vagy egymással olykor kifejezetten szembe haladó emlékezésmódok összjátéka jellemzi.

A kiválasztott részletet két egységre bontva vizsgáljuk, mert bizonyos hangsúlyeltolódásokat vélünk a két szakasz között felfedezni. Ez az általunk vont határ megfelel az étkezés menetében az ételek és az italok felsorolásából adódó tematikus szakaszoknak. Az elkülönítés indokai közül egyelőre elegendő annyit említeni, hogy míg az ételek elbeszélésekor a narráció mindannyiszor az emlékezésnek három szintjét hozza játékba, addig a borokról szóló szakasz ezt a stratégiát feladva az emlékezésnek egyfajta közös szintjét alkotja meg. Az első egység ismétlődő eljárása az, hogy az egyes ételek által felidézett emlékképeket rendszeresen különböző szereplőkhöz, szereplői körökhöz köti, miközben az ironikus indexek gyakori elhelyezésével mintegy hierarchiát is alkot az említett szereplők, illetve emlékezésmódok között. Az iróniával alig érintett szereplői szintet Vak Béla, illetve az elbeszélői hangnak itt Vak Bélához kötődő fokalizációjú emlékezése képviseli. A második szintet Hogyishívják úr gyakran meglehetősen idétlennek ható, „szenzációs eseményeket” visszaidéző gondolatai, míg a harmadik szintet a többi vendég fantáziátlannak és érdektelennek beállított emlékképei alkotják. A szintek említésének sorrendje változik, de a retorikai séma többé-kevésbé állandó. Ennek szerkezete olvasatunkban hozzávetőlegesen a következőképpen írható le: A társaság tagjaiban ilyen-olyan emlékképek, emlékkép-töredékek idéződnek fel életük történetéből, arra azonban senki nem gondol, hogy…, (s itt következik a Vak Béla nézőpontján át megvalósuló emlékezés), talán csak Hogyishívják úrnak jutott eszébe, hogy ...(ezen a ponton pedig többnyire egy a bulvársajtó szenzációira emlékeztető történet említődik).

A második és a harmadik szinten működő emlékezés más Krúdy-szövegekben is megfigyelhető sajátosságokat mutat, amennyiben a visszaidézés elsősorban metonimikus, illetve szinekdochés kapcsolat alapján történik. Most mégis látványosan irónia tárgyává lesz a két alsó emlékezésszint. Megítélésünk szerint ez az irónia nem csupán az alakok jellemzésére vezethető vissza, nem pusztán az emlékező alanyok kisszerűségével hozható összefüggésbe, hanem az emlékezés jellegével is. Az emlékezésmódra vonatkoztatott irónia okát olvasatunk a borokat elbeszélő szakaszt bevezető megjegyzésben véli felfedezni:

 

„De ugyanígy vagyunk a borokkal is, mint az ételekkel, ha a vakember módjára elfelejtünk testi szemeinkkel látni, és emlékezetünkre és fantáziánkra bízzuk a röpke zamatokat.” (112.)

 

Értelmezésünk szerint a mondat eleji visszautalás az előző bekezdés kezdő mondatára vonatkoztatható:

 

„És még sok mindenféle íz és szag vegyült az asztal felett, amely ízek és szagok az emlékezőtehetséget foglalkoztatják leginkább.” (111.)

 

Az emlékezésképesség két alkotóelemeként az emlékezetet és a fantáziát jelöli meg a szöveg.[19] Az idézett részlet tehát az emlékezésfolyamatban a fantázia szerepét hangsúlyozza, s éppen ez az elem, a fantázia lesz az, amely az ironikus indexálás magyarázatául szolgál. A képzeletet felszabadító, Vak Bélára jellemző emlékezéshez nem járulnak ironikus felhangok, míg a fantázia működéséről alig árulkodó, mechanikusnak ható emlékezések az ironikus modalitás állandósult jelenlétét mutatják. Hogyishívják úr extrém és banális emlékezésmódja pedig azért válik irónia tárgyává, mert egyfajta ál-fantázia, ál-kreativitás jellemzi.

Milyen emlékezésmód az, amelyet Vak Béla látásmódja képvisel? Legjellegzetesebb jegyeinek a fokozott fragmentumszerűség és a metaforikusság tekinthető. A fragmentumszerűség különösen akkor válik érzékelhetővé, ha felfigyelünk arra, hogy a felidézett képek, illetve elbeszélt történetek sorozata egy töredékes élettörténetet alkot meg. A kagylók történetének erotikus utalásai és születésre vonatkozó jelzései, a kecskegida zsenge korának és halálának elbeszélése, majd a saláta és a temetőkertekben szunnyadó csecsemők említése, egy erősen töredékes életmozaikot állít össze. (Ezt az eljárást a borok történetei később megismétlik.) Kérdéses azonban, hogy ezek az emlékképek, megalkotott történetek mennyire tekinthetők egy egyedi élettörténet emlékképeinek. Úgy véljük, hogy a szövegnek ezen a pontján még felfoghatók akár ilyen módon is, bár Vak Béla alakja a regényben nagy hajlandóságot mutat arra, hogy — egy némiképp túlhajtott allegorézis keretében — mintegy ember-jelképpé váljék. Mégis a rákospalotai, az alagi emlékkép vagy a pest környéki temetők említése a maga esetlegességével az egyszeri élettörténet töredékeinek olvashatók, ahogy azok a beállítódások, reflexiók is, amelyek az elbeszélt történetekben hangot kapnak.

A fokozott fragmentumszerűség kifejezést az indokolja, hogy ezt a töredékességet megkülönböztessük, a másik két szintre ugyancsak jellemző fragmentumszerűségtől. A két emlékezésmód világosabb elhatárolása érdekében vizsgáljunk meg egy példát. A saláta olajának illata a férfiakban felidézi egykori olaszországi útjuk és egy ott lezajlott szerelmi kaland emlékét. Ebben az esetben az emlékezés során egy adott múltbéli jelenet temporálisan adódó képe jön létre. Vak Béla esetében az emlékképben és a belőle megalkotott történetben nem egy konkrét esemény jelen által meghatározott szemlélése, hanem a „teljes” élettörténet temporálisan érvényes elsajátítása zajlik le. A fantázia révén az emlékkép kilép a maga konkrét összefüggésrendszeréből, ami által interpretálhatósága még inkább felszabadul. Az emlékszilánkok a fantázia révén megalkotott történetben kizárólag az elbeszélés aktusán keresztül létesítenek kapcsolatot egymással, olyan történetté válva, melynek nem egy konkrét emlékkép felel meg, hanem a múlthoz, az élettörténethez való viszony egy jelenbeli modalitása. Nem emlékek hozzák a maguk a történetét, amelyet aztán az interpretáló szubjektum átformál és átértelmez, hanem új történet alkotódik meg olyan emléktöredékekből, melyek saját történeti összefüggéseiktől elszakadtak, s ez a fantázia által teremtett emléktartalom válik újra értelmezés tárgyává, amennyiben az emlékezésben interpretált múltbeli történetként lép fel. Ebben az eljárásban az emlékezés megalkotó, létesítő karaktere nem képvisel a korábbiaktól eltérő modellt, hiszen az emlék eredeti „tartalma”, originális állapota ott is hozzáférhetetlen, ott is megalkotott, ugyanakkor ezt a létrehozó aspektust a radikalizált fragmentumszerűség lényegesen intenzívebbé, valamint explicitebbé, reflektáltabbá teszi. Az emlékezés három szintje tehát az emlékezés alkotói aspektusának intenzitása alapján különíthető el.

Éppen ezért figyelemre méltó, hogy a szövegrészlet második szakasza felhagy az emlékezés három szintjét megképző sémával, amit az is jelez, hogy az alanyok elkülönítése átadja a helyét a közösséget hangsúlyozó többes szám első személyű emlékezésnek. Ezt a jelenséget a magunk részéről úgy értékeljük, hogy a Vak Béla nézőpontjához köthető szint mintegy eltörli, érvényteleníti a másik két szintet. Azaz az emlékezés megalkotó karakterét intenzíven érvényesítő emlékezésmodell ezzel mintegy újfent kinyilvánítja érvényességét. Az emlékezés első szintjének folytatódása mellett említhető érvként, hogy második szakaszból teljesen hiányzik az emlékezés harmadik szintjére jellemző konkrét összefüggés valamely íz vagy illat és az emlékkép között. Most sem a jelenbeli szituációban adódó érzékszervi percepció idéz fel tehát egy hasonló, múltbeli érzetet, amely azután magával hozza azt a múltbeli történetet, melynek részletét képezte. Nem ilyen típusú, szinekdochén alapuló kapcsolatban adódik a múlt és jelen közötti összefüggés. A fehérbor, a bikavér és a pezsgő egyaránt a múltra vonatkozó viszonynak egy-egy modalitását képviseli, s az emlékképek ehhez a modalitáshoz kapcsolódva idéződnek meg. Az ital és az emlékezés között tehát nem metonimikus kapcsolat (térbeli, időbeli, oksági) áll fenn, hanem hasonlításra, illetve azonosításra épülő viszony, melyet a magunk részéről metaforikusnak tekintünk.[20] Az emlékezés metaforikus alapon történő működésének elbeszélése ugyanakkor még inkább rávilágít az emlékezés eredendően kontingenciának kiszolgáltatott voltára. A metonimikus, szinekdochés összefüggésekhez képest is esetlegesnek és igazolhatatlannak mutatkozó helyettesítések még inkább feltárják az emlékezésnek az emlékező temporális szituációja általi meghatározottságát. Míg a szinekdoché alapú visszaidézés bizonyos motivált kapcsolatokat visz be az emlékezésfolyamatba, addig a metaforikus alapú emlékezés lényegét tekintve motiválatlannak tekinthető.

Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy erre a szövegrészletre is jellemzőnek tartjuk azt, amit a Szindbád ifjúsága fejezetei kapcsán már megjegyeztünk: az emlékezésnek olyan modelljei vegyülnek egymással, amelyek gyakran ellentétes tendenciájúak. A halotti tor elbeszélésében egyfelől tematizálva, illetve explicit módon érvényesül az emlékezést (újra)alkotásként felfogó értelmezés, másfelől azonban az emlékezést a lét lényegének feltárásaként értelmező megközelítés is feltűnik, s a Vak Béla alak nem mentes a romantikus látnokszerepre visszautaló áthallásoktól sem. Az emlékezések első szakaszbeli hármas hierarchiája akár úgy is interpretálható, hogy az első szint mindig valami lényegit idéz fel, míg a másik kettő az esetlegességek világában mozog. Az emlékezés, amely valamely lényegszerűséget tesz láthatóvá, csökkenti az emlékező szituatív meghatározottságának szerepét, mert az emlékezésben adódó kép sokkal kevésbé függ az emlékezés pozíciójának változó körülményeitől. Ugyanakkor arra is találhatunk nyomokat a szövegben, hogy ezt a lényeget nem is egyfajta folytonos mozgásban hozzáférhetőként, hanem állandó, változatlan szubsztanciaként mutassa fel. Sőt a szövegrészlet második szakasza olyan jelenségektől sem mentes, amelyek akár úgy is interpretálhatók, mint amelyek egyfajta egyetemes emberi lényeg feltárásaként határozzák meg az emlékezést. Itt különösen arra a mozzanatra gondolunk, hogy Vak Béla integráló emlékezésszintje szinte teljesen elveszíti az egyes, személyes életre vonatkozó jellegét, amit a többes szám első személyű forma még inkább felerősít. Így játszik a szöveg emlékezet-értelmezése a véletlenszerűséget konstitutív elemnek tekintő mnemotechnika, valamint az emlékezést, mint a változatlan, közös emberi lényeget reveláló feltárulást meghatározó emlékezés-koncepció szélső pontjaival.

A disszertáció többi fejezete (illetve ezek részei) az alábbi helyeken olvasható:

 

1.            Elbeszélői hang és identitás a Boldogult úrfikoromban című regényben = Pillanatkép a hazai irodalomtudományról, szerk. Kenyeres Zoltán és Gintli Tibor, Bp., 2002, 144-164.

2.            Rezeda Kázmér mint olvasó, Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2003, 447-457.

3.             

4.            Narratív identitás Krúdy Gyula Napraforgójában, It, 2003, 396-419.

5.            Az eredet iróniája. Krúdy „történetietlen” történeti regénye, A templárius = Kenyeres Zoltán-emlékkönyv, szerk. Szabó B. István, Bp., 2004, 310-322.

6.            Metafora és önazonosság Krúdy regénytöredékében, Iskolakultúra, 2004/6-7, 97-106.

7.            A szerelem elbeszélésének platonizáló elemei Krúdy Gyula Palotai álmok című regényében = Genézia. Tanulmányok Bollók János emlékére, szerk. Horváth László, Bp., 2004. 605-616.

 

(A sorrend nem a megjelenés kronológiáját, hanem a disszertáció fejezet-beosztását követi. A most továbbított részlet tehát a dolgozat 3. fejezete)