KELECSÉNYI LÁSZLÓ

 

A cenzúrázott Krúdy

 

   Minden szövegcsonkítás: hamisítás. Tudták ezt jól a Kádár-kori szerkesztők és más szöveggondozók, mégis szorgalmasan, már-már vakbuzgóan irtották ki klasszikusaink újabb kiadásaiból a szempontjaiknak meg nem felelő szavakat, mondatokat, olykor hosszú bekezdéseket. (Az élő szerzők nem okoztak gondot: a beléjük plántálódott öncenzúra fölöslegessé tett bármilyen külső beavatkozást. Aki nem tartotta be a konvenciókat, mehetett a második nyilvánosságba, írhatott a szamizdatba vagy a fiókjának.) Szörényi László irodalomtörténészé az érdem: elsőként látott hozzá, kutatta fel, s publikálta a pártállami éra szövegcsonkítóinak rémtetteit. (Bővebben lásd: Bevezetés a delfinológiába, 2000, 1989-es évf., valamint ugyanő: Szöveggondozás – magyar módra, in: „Múltaddal valamit kezdeni”, Magvető, 1989, JAK-füzetek 45., 250-277. p.) Szörényi nyomán folytatva a kutatást, újabb irányokra lelhetünk; hozzá kell szokjunk, hogy egyszerre mindig két kiadványt lapozgassunk, s egy másodpercre se lankadjon a figyelmünk.

   Krúdy nem egyszer esett áldozatul a cenzúrának. Ha figyelmen kívül hagyjuk is az olyan kereskedelmi érdekű csonkítást, amely A podolini kísértettel történt meg 1907-ben, avagy a Móra Kiadó 1988-as Primadonna kiadásváltozatát (egy teljes fejezetet hagyott ki a szerkesztő, tán fölöslegesnek vélve a Pálmay Ilka színésznőről szóló regényes történet ifjú olvasók számára ártalmatlan epizódját), akkor is marad elegendő példa a valóságos cenzúra működésének illusztrálására.

   Életében talán egyetlenegyszer fordult elő, hogy egy cikke fehér foltokkal virítva jelent meg. Gondolatok egy korgó gyomrú városban című publicisztikájából mintegy hetven nyomtatott sort töröltetett az éber cenzor, s a napilap ügyeletes szerkesztője, tán dacból, nem tördeltette át a hiányos szöveget (lásd: Magyarország, 1915. június 6.). A miértre vonatkozólag elegendő, ha a háborús élelmiszerhiányról szóló cikk mottóját idézzük: „Madeira-mártással adja be a patkánysültet - mondta a házigazda.” (Lásd még: Öreg szó az ifjakhoz című gyűjteményes publicisztikai kötetben. Aqua Kiadó, 1995. I. 50-54. p.)

   Az idők során csak a politikai előítéletek változtak, a szövegirtó cenzorok ébersége nem lankadt. A Ferenc József temetéséről és IV. Károly koronázásáról írott Krúdy-riport többször is hiányosan került az olvasók kezébe. Mindkét életmű-sorozat, a hatvanas és a nyolcvanas évekbeli, ugyanazokat a részleteket tüntette el. Az első szöveghely az 1916-ban sírba tett uralkodó érdemeit méltatja, mellőzve természetesen mindenféle, Krúdyra amúgy sem jellemző aulikus érzelmet, a második pedig a koronázási szertartáson jelenlévő, akkor négyéves Ottó hercegről, azaz Habsburg Ottóról szól. Az ő személye 1963-ban, de még 1984-ben is tabunak számított a szerkesztők szemében. Megengedjük, a publicisztikai írásokat másodjára sajtó alá rendező editor mechanikusan átvette az előző kiadás anyagát, nem fáradozott azzal, hogy a hírlaptárban ellenőrizze a korábbi közlés szöveghűségét. A hiányosság így ismétlődött (elsőként: Pesti levelek, Magvető, 1963, 217. és 224. p., másodszor Magyar tükör, Szépirodalmi, 1984, 346. és 351-353. p.). Csak jóval később, 1995-ben került bele az idézett gyűjteményes kötetbe a Habsburg-temetésről és -koronázásról szóló írások eredeti teljes szövege (Öreg szó az ifjakhoz, id. kiad., I. 99-113. p.).

   A hivatalból piros ceruzával olvasóknak nem csupán elmúlt korok alakjaival akadtak gondjaik, olykor földrajzi tényekkel is meggyűlt a bajuk. Itt van például a Berzeviczy, a királyné tisztje című portré, amely az Erzsébet királyné kíséretéhez tartozó felvidéki származású alezredesről szól. Az idős katonatiszt, miután szeretett királynéja tragikus halála után visszavonult ősi birtokára, nem tudhatta, milyen galibát okoz a kései, gyáva szerkesztőnek, aki szemrebbenés (és mindenféle jelölés) nélkül kitörli a szövegből a Poprádra vonatkozó mondatot. „Ez a folyó amúgy is hűtelen Magyarországhoz, mert az egyetlen magyar folyó, amely kifelé folyik az országból, valahová lengyel földre, ahol még a tutajos tótok se ismernek rá.” (Magyarság, 1928. november 11.) Az ilyen fránya folyó csak bajt okoz. Mert mi van, ha Krúdy mégis tévedne, és van még olyan folyónk, amelyik kifelé folyik az országból, s akkor még nem is szóltunk arról a furcsaságról, hogy mit keresnek a tutajos tótok lengyel földön, hátha megorrolnak a lengyelek, mert írónk idegen nemzetiséget képzel honukba, vagy, ami még ennél is rosszabb, a tótok sértődnek meg, amikor még nem is létező országuk határain kívülre száműzi őket a pesti kávéházban múltra emlékező magyar író. Jobb tehát elásni ezt a szemantikailag túl bonyolult és ezért veszélyes mondatot. Így is lőn, kétszer is (A tegnapok ködlovagjai, Szépirodalmi, 1961 és A XIX. század vizitkártyái, uo., 1986). Szegény Poprád - nem folyik semerre.

   Nem földrajzi, hanem történelmi tényt tüntet el a Vallomás (Magvető, 1963) buzgó szerkesztője. Az önéletrajzi írások gyűjteményében a Nyíri emlék közléséből törölte az 1919-es román katonai megszállás következményeiről szóló öt mondatot. „A román megszállás alól felszabadult Nyíregyházán most talán más világ kezdődik. A rablók megszállása alatt közösek voltak a szenvedések. A tanyai gazdának éppen úgy elhajtották jószágát, mint a városi úrnak kifosztották a házát. A zsidókat éppen úgy nyaggatták, mint a keresztényeket. A tanyákon éppen oly csendben húzódtak meg a bujdosók, amint nem koppant lépés az árva nyíregyházi utcákon.” Csak egy 1924-es kiadványban található meg az idézett szövegrész (In: Nyíregyháza az örökváltság századik évében. (Jóba Elek könyvnyomdája), azóta nem kerülhetett az olvasók szeme elé az egyébként nem szépírói fantázia által kiagyalt, hanem nagyon is történeti hitelű emlékezés.

   Természetesen jól ismerjük az ilyesféle húzások valódi okát: a mondatok közlése sértette volna a szomszédos népek érzékenységét. Csak a mi érzékenységünket lehetett sérteni, az olvasókét, s elsősorban az írókét, szövegeik minden, a trianoni határokkal a legtávolabbról is összefüggésbe hozható, a maguk idejében teljes gyanútlansággal leírt mondataik egyszerű kimetszésével. A teljesség igénye nélkül tallózva Krúdy Gyula ifjúsági regényeiben számos csonkulásra találhatunk.

   A kuruc időkben játszódik a kétféle címen is ismert regényke, A szabadság csillaga (valamint: Csillag a Kárpátok felett). A mű címét még Krúdy változtatta meg az életében megjelent újabb folytatásos közlés miatt, ám a halála óta napvilágot látott három szövegkiadás (1950, 1962, 1975) gondozóinak kapóra jött az eredeti cím: a Kárpátok emlegetése úgy hathatott rájuk, mint akasztott ember házában a kötélről beszélni. A Rákóczi-szabadságharc bukása után zajló késmárki felkelés krónikájának befejezése egyetlen későbbi nyomtatásban sem az író eredeti szándéka szerint került az olvasók elé. Lássuk a teljes szöveget, kiemelve a minduntalan elhagyott részeket.

   „A Rákóczi-felkelések utolsója volt a késmárki felkelés. A Rákóczi-nemzetség kihalt, vége lett a dicsőséges kuruc időknek.

   De a csillag tovább is ragyogott a Kárpátok felett.

   És századok múlva ragyog ma is.

   Mert a Kárpátok felett ragyogó csillag nem tűnt le a Rákócziak halálával. Ott maradt ragyogva az égboltozaton, hogy a nemzetnek, amely a Duna és Tisza közén, a Kárpát-hegylánctól a tengerig lakja e darab földet, imádsága, vezérlője legyen.

   Az a csillag a „szabadság csillaga”.

   A csillaghoz imádkozott a magyar nemzet mindig és a csillag bíztató hűséggel, fényes ragyogással tekintett alá a magyarra.

   Szabadság csillaga! Ott ragyogsz minden magyar embernek a szemében!” (Eredeti szöveg: Az Én Újságom, 1901. jan. 1.-márc. 28. között.)

   Szegény Krúdy, a huszadik század első évében még nem tudhatta, hogy lesz olyan kor, amikor nemhogy a Kárpátok hegyláncát nem illik fölemlegetni, de még a Duna-Tisza közén lakó magyarok létezése is sérti a szuperlektorok érzékenységét. Külön érdekesség a szöveg folyamatos fogyása. Az 1950-es edícióból (Athenaeum, 63-64. p.) még csak a földrajzi neveket és a csillagokhoz imádkozó magyar nemzetet hagyták el. Később (A lőcsei kakas, Magvető, 1962, 198. p. és Rákóczi harangja, Móra, 1975, 237. p.) a túl merészen hazafias sorok is a törlés sorsára jutottak. Az ifjúsági könyvek szakkiadója 29. 800 példányban csonkította és hamisította meg Krúdyt.

   Még ennél is magasabb példányszámban (33. 000) torzította az író eredeti szövegét egy másik Móra-kiadvány, az 1982-ben megjelentetett A cirkuszkirály. Ez a kilenc ifjúsági regényt tartalmazó kötet átrajzolta Magyarország geográfiáját, s minden, Krúdy által leírt, régi történeti időkre vonatkozó megállapítást vagy véleményt mérlegelt a praktikus napi politikai szempontok alapján. Az eredmény siralmas: mintha egy gazdátlan, megbokrosodott fűnyíró gép szabadult volna rá az egyenletesen zöldellő gyepszőnyegre.

   A Túl a Király-hágón (Singer és Wolfner, 1904) vándordiák hősei a nyári vakációjukat Erdélyben töltik. A ma még olvasó kisdiákok viszont nem találkozhatnak bizonyos mondatokkal. „Bocskai, Báthori, Bethlen és Rákóczi, a híres erdélyi fejedelmek éppen úgy szerették a Király-hágón túl levő Magyarországot, mint Erdélyt: hisz magyarok laknak innen is, túl is.” Három sorral lejjebb: „Most már nincsenek erdélyi fejedelmek. Magyarország és Erdély, a két testvérország eggyé lett: Magyarországgá. Megfelelő történelmi tájékozottság nélkül valaki esetleg még azt hihetné, hogy az itt kurzivált, kicenzúrázott megállapítások ma is érvényesek Szerencsénkre a szerkesztők és a lektorok figyelme egy percre sem lankadt, ha általuk meg nem felelőnek ítélt történeti tudásunk helyrepofozásához kellett hozzájárulniuk. A szöveggondozó ördögi módon végezte a dolgát: három pontot hagyott azokon a helyeken, ahonnét húznia illett-kellett, ám nemcsak ott ejtette el ezeket a verébpiszokra emlékeztető nyomokat, ahol baja akadt a tényekkel, még jó pár helyen bolondította ezzel a jelzéssel a kései olvasókat. A három pont helyéről olykor hosszabb passzusok hullottak ki. Így beszél például Kolozsvár főterén Szatymazi, a garabonciás Bocskai István egykori lakóháza előtt: „Ezen a kopott, régi kövezeten kopogott háromszáz esztendővel ezelőtt a nagy fejedelem sárga csizmája. Ma pedig bocskoros oláhok lépegetnek rajta, akik a szomszédos falvakból heti vásárra jönnek Kolozsvárra.

   Szatymazi uramnak igaza volt. A bocskoros oláhok, akiknek hosszú barna hajuk vállukat verdesi, sűrű rajokban jöttek az utcán. Némelyik oláh férfi törpe lovacska hátán ült. A lovacska meg volt terhelve ugyancsak, de a lusta oláh azért kényelmesen himbálta bocskoros lábát a kis állaton. A ló mellett haladt az oláh felesége és az is terhet cipelt fején vagy vállán.”

   Bizony-bizony ilyesfajta szöveget nem illett kinyomtatni 1982-ben. Éber lektor mást nem tehetett, kipontozta eme rettentő mondatokat, ha már Krúdy úr efféle, eléggé el nem ítélhető módon beszél egy regényalakja bőrébe bújva.

   A Sziklazúzó hajókban (Singer és Wolfner, 1902) más földrajzi tájakkal gyűlt meg a lektor baja. Pedig az Al-Dunán hajózó mérnök nem tesz irredenta kijelentéseket (szegény feje, honnan is tudná, mi fán terem az), nem torzítja más népek jellemvonásait. Egyszerűen nevén nevezi a dolgokat: Szerbiát mond, amikor Szerbiáról esik szó, mit sem sejt Tito művéről, az egységes, Nagy-Jugoszláviáról. De hát ez hiba, sőt, bűn - korrigálni kell. Nosza, szerkesztőnk gondosan kiirt minden efféle pontatlanságot, helyreigazgatja a történelmi előrelátás írói hiányosságait.

   A szerb határon utazgató magyar kisdiákok ebben a könyvben még elénekelhetik Himnuszunkat, ugyanezt már nem tehették meg a Robinsonok a Kárpátok között (Singer és Wolfner, 1904) hasonló életkorú kis hősei. A regényséma ismétlődik: néhány diák szünidei kirándulásra utazik, majd eltéved a Kárpátok zegzugos bércei között. A figyelmes szerkesztő ezúttal nemcsak kihagy, bele is ír (!) az eredeti szövegbe. Amikor a fiúk elérik a magyar határt, kísérőjük javaslatára rázendítenek nemzeti imádságunkra. A fejezet címe is - Magyar ember imádsága - elárulja, miről van szó, ezért aztán a társszerzővé előlépő lektor Rákóczi Ferenc útja címre kereszteli át. Magyar ember nem imádkozik manapság, s nem énekelgeti minden szíre-szóra amúgy is gyanús szövegű nemzeti himnuszát. De nemcsak a címmel van baj, egyes szavak is nagyon bántják az ügyeletes fő-éber internacionalista érzékenységét. A „határszél” elől töröltetik a „magyar” jelző, az idegen ország határát mutató facölöpről nem lehet kinyomtatni, hogy „nemzeti színűre festett”. Amit pedig a Himnuszt daloló gyerekekről vetett papírra az író, az olyan émelyítően hazafiaskodó, s egy jövendő hatalmas államalakulat leendő határának közelében olyan ideológiai veszélyeket hordoz, hogy csak most, ezen államóriás széthullása után lehet az olvasók elébe bocsátani.

   „Ott énekelte a három magyar gyerek a Kárpátok hótakart bércei között a magasztos himnuszt, minden magyar embernek imádságát. Aztán sorban megcsókolták a határfát. Mikor egymásra néztünk, azt láttuk, hogy könnyben úszik az arcunk. A jó Fürst Hanzi elfordította a fejét, úgy sírt. Miért? Maga sem tudta volna megmondani.”

   Ez a „jó Fürst Hanzi” különösen veszedelmes írói kitalálás. Szepességi németként nem átall a magyarokkal együtt elérzékenyülni egy piros-fehér-zöldre mázolt farúd tövében. Ám még az ő könnyen megtéveszthető gyermeklelkénél is szeszélyesebb a szerkesztő csapongó hangulatváltása. Különben mire véljük, hogy bizonyos esetekben a fentieknél nem kevésbé irredentának olvasható (hangsúlyozzuk: olvasható, de valójában nem az) szövegeknek megkegyelmez. Ugyanebben a sokat emlegetett és idézett dicstelen kötetben, a címadó kisregény (A cirkuszkirály) közlésében található egy olyan eszmefuttatás, amely nem az egykori kisantant államokból szocialistává avanzsált országokat sérthette volna, hanem az olaszokat, ám hogy, hogy nem, mégis megjelenhetett. Íme:

   „Minden emberre különös hatást tesz a tenger, midőn először pillantja meg. De magyar embernél százszorosan fokozódik ez a hatás, ha az Adria feltárul előtte az ő buja kék színpompájában. Az az Adria, amelyet Nagy Lajos büszke gályái szeltek, és amely a magyar királyság határát locsolgatja. Hiába olasz az Adria, hiába nem hangzik fel partjain a magyar szó - a magyar nép szívében az Adriai-tenger mindig az országhoz tartozott. Itt dúltak a lovagkor legvéresebb csatái, itt lobogott a magyar király aranyliliomos zászlaja, midőn a tenger addigi urai, a gazdag velenceiek, hódolva elébe járultak. Magyar emlékekről beszélnek itt a zord hegyek, a várromok. És magyar pénzen épült fel Fiume olyan széppé, gyönyörűvé, hogy kevés tengerparti város vetekedhetik vele.”

   A nagylelkű népek, úgy látszik, nem sértődékenyek. Az olaszok, ellentétben sok más, magát büszkén régről eredeztetővel, ilyen nagylelkű nemzet, máskülönben a precízen őrködő szerkesztő nem merte volna Krúdy mondatindái között benne hagyni ezt a megintcsak túlontúl öntudatos szöveget.

   Lehetne még szemelgetni a hiányosságokból, de minden kiragadott példa ugyanazt jelzi: a szöveggondozás erkölcsének színvonala a mélypont közelébe zuhant állítólagosan konszolidálódott irodalmi életünkben. Hosszú ideig forgatják még az olvasók a csonkolt szövegű köteteket, az újabb kiadásokat piaci, nem pedig irodalomtörténeti érdekű tények határozzák meg. Egy Krúdy kritikai kiadás csak álom, így hát manapság legföljebb a reprint köteteknek lehet hinni.