KELECSÉNYI LÁSZLÓ
„Wien, Wien, nur du allein”
A húszas évek elején Krúdy publikációs lehetőségei
meglehetősen beszűkültek. Írótársai között nem állt egyedül ezzel a szorongató
problémával. A színre lépő irodalmi rendcsinálók elérkezettnek látták az időt,
hogy elégtételt vegyenek rajta jelentősnek egyáltalán nem nevezhető
tanácsköztársasági szerepvállalása miatt. Mit róhattak föl bűnéül? Riportjait (A kápolnai földosztás, Fehérvári könyv),
melyek közül az utóbbit névtelenül jegyezte, vagy lelkes cikkeit (Új történelmet kell írni, Szegény gyerekek a
szigeten), melyekhez hasonló hevületűt korábban az első világháborút
magasztalva, később Horthyék bevonulását éltetve, úgyszintén írt. Mindez
kevésnek bizonyult. Pekár Gyuláék nem felejtettek.
A Magyar Múzsa folyóirat 1920. januári számában
megjelent egy cikkecske Krúdyzmus vagy
bolsevizmus? címmel. Ebben az irományban az n. a. szignójú tollforgató még
az októberi (értsd: őszirózsás) forradalom iránti lelkesedését veti a szemére,
majd egy 1919. májusi publikációját kárhoztatja (Milyen Magyarország? Pesti Futár, május 19.), melyben Krúdy
olyasmiket ír, hogy eltűnt a monokli, és grófok és zsidók elvtársnak szólítják
egymást.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy Krúdy ezután
nyílt levelet ír Herczeg Ferencnek, a Petőfi Társaság elnökének. Bejelenti:
régi tervét valósítja meg, midőn kilép ebből a társaságból. Pekár Gyula, aki
nemcsak kultuszminiszteri államtitkári tisztséget viselt – író létére -, hanem
a Krúdyt támadó Magyar Múzsa szerkesztője, és a Petőfi Társaság egyik vezetője,
elérkezettnek látta az időt, hogy fellépjen nála jóval tehetségesebb pályatársa
ellen. Vajon miért? A történet valóságos krimi, legalábbis egy megtorlatlanul
maradt bűneset.
A századfordulós Budapesten élt egy alacsony
sorból származó, gyönyörű ifjú hölgy, aki pártfogói révén pompásan berendezett
belvárosi szalonjában szívesen látta nemcsak a grófokat, s más főúri
támogatóit, akikből élt, hanem a tehetséges ifjú írókat és más művészeket,
akikért élt. Pilisy Rózáról van szó, akinél sokszor megfordult Krúdy, és a
daliás termetű fiatal Pekár Gyula úgyszintén állandó látogatói közé számított.
Róza anyagilag is támogatta Pekárt, ám az, amikor szert tett egy tehetős arára,
szakított vele. Ekkor a csalódott nő mellbe lőtte magát. Csakhogy a kihívott
orvos a lőtt seb alapján kizárta az öngyilkosság lehetőségét. Pilisy Rózára
szerinte rálőttek. S Pekár Gyula éppen ott időzött a lakásban. (A történetet
részletesen megírta Féja Géza Krúdy és
legendái című tanulmányában, in: Törzsek,
hajtások. Szépirodalmi, 1978, 64-66. old.) Krúdy később a Francia kastélyban felhasználta ezt a
háború előtti Pesten széltében-hosszában keringő históriát. Pankotai Pál
(másképp: Pekár Gyula) a regény ellenszenves figurája, aki modellje volt a
Nemzeti Múzeum előtti Arany János-szobor férfi mellékalakjának.
Eljött az idő, s Pekár Gyula törlesztett. Krúdy
nem tudott visszavágni, Pekárnak írt nyílt levele, korabeli publikációs fórum
híján akkor nem, csak jóval később jelenhetett meg (lásd Apám, Szindbád, Magvető, 1975, 62-63. old.). Mindenesetre Krúdy
irodalmi léte, és ennek következtében megélhetése igencsak ellehetetlenült. A vörös postakocsiból írott színdarabját
visszaadta a Nemzeti Színház, a képviselőházban politikai interpellációba
keverik bele a regényt.
Persze nemcsak személyes okok vezérelte támadások
érik. Még 1919 őszén jelent meg – a megszálló román hadsereg katonai cenzorának
engedélyével – Fehéri Armand újságíró vádirata a magyar írókról, A vesztegető forradalom címmel. A
pamflet-kötet szerzője ebben hosszú listát közöl azokról, akik valamilyen
anyagi díjazásban részesültek a kommün idején. A névsor elegáns. Babits Mihály,
Benedek Marcell, Cholnoky László, Déry Tibor, Füst Milán, Heltai Jenő, Kassák
Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Nagy
Lajos, Szabó Dezső, Szép Ernő, Tóth Árpád szerepel a listán, hogy csak a
legnevesebb írókat, költőket említsük. Őket mind-mind megvesztegette a
forradalom – Fehéri Armand szerint. Természetesen Krúdy Gyula is köztük van.
Egy megnevezetlen cikkért, valamint A
betyár álma című elbeszéléséért kapott mindösszesen 6500 koronát. Pedig ha
tudta volna Fehéri, hogy az említett szépirodalmi munkája Krúdynak már 1919.
január 1-jén megjelent az Esztendő hasábjain, s ez csak valamilyen újraközlés
lehetett, vagy előleg egy kötetterve, amelyből csak később, a forradalom után
lett valóság. A szerző, Fehéri Armand egyébként épp Rákosi Jenő lemondása után,
az első, 1918. novemberi forradalmi hullám idején lett az Írók Otthon Köre
választmányának tagja. Közelről figyelhette tehát a kollégáit.
Mások sem tudnak komolyabb vádpontokat felhozni
Krúdy ellen. Tormay Cécile írónő, aki Bujdosó
könyvében mintegy hetedfélszáz oldalon keresztül sorolja a polgári
demokratikus kísérlet, majd az azt követő baloldali hatalomátvétel időszakában
szerzett negatív élményeit, csak azt tudja a szemére vetni, hogy forradalmat
csinált az Astoriában, valamint a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette,
hogy a forradalmi idők megörökítésére bizonyos utcaneveket változtassanak meg.
A szégyenbélyeg az írón ragadt. Hiába hagyott abba
mindenféle publikálást a kommunista hatalom utolsó két hónapjában, hiába tűnt
el a fővárosból is, és menekült a szó szoros értelmében a Bakonyba, az új
hatalmi elit és szócsöveik nem felejtettek, mert gondosan jegyzeteltek, olykor
– mint láttuk Fehéri Armand példáján, nem is az ellenség soraiban. Krúdy hiába írt
Horthyról, majd Horthynéról, a felnagyított vétkek emlékét nem lehetett ilyen
egyszerűen eltörölni. Pedig osztozott ő az érlelődő trianoni tragédia
siratóinak fájdalmában is. Egy elfelejtett kis tárcájában jelzi a magyarság
egészének akkori hangulatát. „A tollak hadserege fölvonul hazája védelmében. És
ha volt is közkatona vagy vezér e seregben, amely hét év előtt, például
1913-ban másképp írt, vakmerőbb gondolat-sujtásokat vetett papirosára, együtt
dúdolt az idegen darazsakkal, külföldimádatot hirdetett: az a toll-katona is
megismerte az emberi kegyetlenségek szörnyű titkait, a sárkányszívű Európa
gyűlöletes érzelmeit, amely sohasem sejtett borzalmaknak a megismerését a sors
e nemzedék számára tartogatta. Nem maradott itt többé egyetlen pennában sem az illúziók
csöppje, nem lágyulhat meg többé itt egy kéz sem, amely gondolatot vet
papirosra, kiölve magja is a bámulatnak, amelyet egykor ringatózva a messzi
külföld iránt éreztünk. A sznobok nyegle rajongása az ismeretlen külföld csodái
iránt: hosszú időre megbukott Magyarországon. Lehetséges, hogy egykor
nagyszerűek és bámulatra méltóak voltak ezek a nemzetek, ámde most, amikor
bosszújukat éreztetik a lovagiasan küzdő, és elbukásában is tovább hadakozó
magyar nemzet ellen: igazat adunk a régi kuruc gúnydaloknak, annak a szittya
megvetésnek, amellyel őseink az idegen nemzetbeliek iránt éreztek.” (Papiros, Magyarország, 1920. május 9.) A
Pesti levelek sorozatában papírra
vetett, Krúdytól meglehetősen éles hangvételű politikai publicisztikát talán
nem véletlenül nem közölte azóta egyetlen gyűjteményes kötet sem. Pedig
helyesen árnyalja a korabeli közhangulatot. A hazája sorsát hosszú évtizedekig
kényszerpályára terelő közelgő békeszerződés tartalmának előérzete vezeti a
tollát. Hiába, a korszak hangadóinak ez kevés. Ők a múlt alapján ítélkeznek,
aszerint pedig Krúdy Gyula magyar írónak rossz erkölcsi bizonyítványt állítanak
ki.
Nem áll egyedül evvel. Így vagy úgy mindenki
bűnhődik, aki nem volt a ’18-19-es forradalmak ellensége, s nem ment
emigrációba mindjárt 1919 őszén. Vezekel Móricz Zsigmond, vezekel Babits
Mihály, mindenki, aki valamiképp kapcsolatba hozható az ország történelmének
azzal a 133 napjával. Egzisztenciájában rendül meg a magyar irodalom
színe-java. Szomorú példa erre a most idézendő levélrészlet. Nem Krúdy írta,
annál ő gőgösebb volt, hogy ilyesmit, s főképp ennek a címzettnek papírra
vessen. Móra Ferenc az 1920-as év ínségében Könyes
könyv címen kiadott egy kis verseskötetet, abban a reményben, hogy a
bibliofil példányok majd jobban fogynak, mint az egyszerű könyvkötések. Ebből
küldött egy dedikált példányt a még mindig nagyhatalmú Rákosi Jenőnek. A
kötetke kísérőlevelében így ír. „Tavaly úgy teleltünk ki, hogy eladogattuk a
feleségem nászajándékul hozott függőit, gyűrűit. Az idén aztán ezekre az én
üveggyöngyeimre került a sor. Okos emberek azt mondták, könnyebb 400 drága
könyvet eladni, mint 100 olcsót: így lett a kötetből amatőr-kiadás. Ha minden
jól megy, a nyomdaköltségek kifizetése után tán marad belőle egy malackára
való. Mást nem is igen várok tőle, csöndes vidéki ember létemre, aki soha
sehova nem tartoztam, s irodalmilag is a magam szegénye vagyok.” (A levél
eredetije egy antikvár-árverésen bukkant föl nemrég.) Példátlan alázat.
A szegénység napjai köszöntöttek a magyar írókra.
Akadt, aki összébb húzta magát, mint az idézett Móra-levél tanúsítja, s akadt,
aki előre, pontosabban Nyugatra menekült. A magyar irodalom egy időre Bécsbe
költözködött. Akadt, aki személyesen is kénytelen volt a császárváros
vendégszeretetét élvezni, legtöbben azonban csak műveiknek kerestek arrafelé
kiadókat, ha már idehaza nem találtak. A névsor tiszteletet parancsoló. Szép
Ernő két könyvével is szerepel a listán (Az
isten is János, Szegény, grófnővel álmodott). Akkortájt Bécsben is élt: a Patika antiszemita ízű színházi
botrányának hatására menekült oda. Erotikus tartalma miatt különösen a
grófnő-regény nem talált volna kiadóra szülőhelyén. (Miként később sem, egészen
1990-ig!) Babits szintén Bécsben jelentette meg klasszikus erotikus
antológiáját, az Eratót 1921-ben. A
Hellas Verlag mellett a Pegazus lett még a magyar szerzők második otthona. Déry
Tibor, Hatvany Lajos, Bíró Lajos, Karinthy Frigyes említhető még a kevésbé
ismert többi író mellett.
Krúdy úgynevezett bécsi regényei (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban?
Nagy kópé, Őszi versenyek) húszas évek eleji írói termésének legjavát
alkotják. A három mű közül kétségtelenül a Vak Béla-töredéknek volt a
legkalandosabb sorsa. A Bécsben élő Lázár Miklós szerkesztő, az író jó barátja
és tisztelője, leveleiben ostromolta Krúdyt, hogy küldjön kéziratot akkor
indult folyóirata, az Új Könyv számára. Ott jelent meg 1921 februárjától kezdve
prózaírásának legendás remeke, a Mit
látott Vak Béla szerelemben és bánatban? Legendás attól lett, hogy
töredékben maradt. Álmot kergető kutatók ma sem adták fel a reményt, hogy
egyszer, valamilyen hagyatékból mégis felbukkan a könyv befejezése. Ez azonban
teljesen valószínűtlen. Szerintünk ugyanis Krúdy nem írta meg a befejező
részeket, mert mindig csak annyival haladt előre a folytatásokkal, amennyire a
folyóiratnak szüksége volt. Mikor hírét vette, hogy megszűnt, abbahagyta a
munkát. Az irodalomtörténet így is különleges remeknek tartja. Szimbolista,
szürrealista, expresszionista látomások váltakoznak benne (vö. Czére Béla: Krúdy Gyula. Gondolat, 1987, 162. old.).
A befejezetlen mű érdekessége, hogy nem hagy hiányérzetet, mikor váratlanul
vége szakad. Mivel nem a történetvezetés izgalmas benne, hanem az álom és
valóság határán tántorgó, külön világot teremtő hangulat, sajnáljuk, hogy
abbamarad, de a totalitás iránti igényünk kielégül. Rész az egész helyett. Hét
folytatás, semmi több.
A két másik könyv közül a Nagy kópé 1921. augusztusában jön ki a Pegazusnál, az Őszi versenyek pedig a következő év
tavaszán ugyancsak ennél a kiadónál. Hazai visszhangjukról nincs adat. Ami van,
az is egy bécsi magyar lapban, a kinn élő Hatvany Lajos tollából származik. Krúdy Gyula új könyve cím alatt ír az Őszi versenyekről (lásd Jövő, 1922.
április 16.). A benyomásait írja meg, nem elemez, nem osztályoz, a művelt
olvasó szólal meg a hangján.
Mindhárom bécsi könyvben az erotika virága szökken
szárba. Nézünk néhány részletet ennek bizonyságául.
„A vakzenészek e dalba ömlesztették azokat a
vágyaikat, amelyeknek nincs szavuk, nincs nevük, nincs színük, csak illatuk.
Mint megannyi mezítelen nőalak, guggol a hegedűsök vállán e dal szelleme. Lábát
nyújtogatja a kéj a cimbalomból, míg a nagybőgő hasában úgy pufog a vágy, mint
kövér nők hangjában, akik megállítják a cingár vándorlegényt. A vakok dala ez,
akik ismét látnak, ismét megifjodnak, ismét megérinthetik ajkukkal a színeket,
amelyeket a nők testén láthatni.
Amikor ez izgalomtól remegő zene felhangzott
esténkint a kávéházban, a hazafelé hajtató, gazdag háztulajdonosnők
megállították kocsijukat, és mindazon szemérmetlenség megfordult, lángra
lobbant képzelmükben, amelyeket szégyenkezés nélkül lehetne véghezvinni a nem
látó férfiakkal.” (Mit látott Vak Béla
szerelemben és bánatban? In: Aranyidő.
Szépirodalmi, 1978, 20-21. old.)
Ugyane könyv más helyéről.
„A rossz-szemű képzeletében feltűntek mindazok a
nők, akiket valaha az életben megkívánt. Mint a villámhasítás, tárultak fel
előtte múlt idők képei: harisnyájukat leeresztették, nők, akik magas hintóikra
felszállva, életteljes lábszárukat mutatták az ácsorgóknak, nők, akik felgyűrt
szoknyában ruhát mostak a folyóban, nők, akik szoknyájukat lengették alá
almafákról, nők, akik napsütéses erkélyeken áttetsző ruhákban álldogáltak, amíg
a rossz-szemű titokban alant megállott, akik gondtalanul, senkitől sem láttatva
hintáztak kertekben, és a magasba emelték szétvetett bokájukat, míg a
rossz-szemű görbedt hátgerinccel sompolygott a kert alatt, nők, akik
fürdőházakban vizet locsoltak, nők, akik hegyek között való kirándulásoknál
leguggoltak a bokrok között, és elveszítették hercegi koronával megjelölt
alsóruhájukat, nők, akik álmukban forrót sóhajtva kitakaróztak, és a
rossz-szemű úgy állott felettük, mint egy rabló…” (Uo. 60. old.)
Vagy még egy szövegrészlet.
„A puha ágy párnáin háziasan, nyájas mosollyal
üldögélnek mindazok a nők, akik tetszésedet kiérdemelték. A függönyök megett
jelenésükre várnak a város legszebb leányai, hogy feláldozzák magukat
kedvteléseidnek. A paplan csipkéin kis ablakok vannak, amely ablakokon át
megláthatod mindazon szeretkezéseket, amelyeket a városban ez idő tájt
véghezvisznek…” (Uo. 106. old.)
S lehetné még folytatni a szemelvényeket. Ennyiből
is belátható, Krúdy miért Bécsnek, Lázárnak, az Új Könyvnek írta ezt a regényt.
Életében soha nem adták ki, önálló kötetben is csak 1997-ben (a rövid életű
Karinthy Kiadónál). Igaz, közben kétszer megjelent az életmű-sorozatok egyes
darabjaiban - kissé elrejtve.
A Nagy kópé kalandja
külön tanulmányt érdemel. Bővebben lehet olvasni róla Nagy kópéságok című dolgozatomban (lásd: Holmi, 1998. október).
Legyen elég itt annyi, hogy írója talán maga is megijedt a merészségeitől, s
igyekezett saját cenzoraként közreműködni regénye újbóli és hazai megjelenése
érdekében. Nem rajta múlott a kísérlet kudarca.
Az Őszi
versenyek hősnőjének származása nem lehetett megfelelő ébredő
magyarjainknak a húszas évek elején. 1922-ben már van numerus clausus –
Európában először nálunk, Magyarországon. S akkor az író egy zsidó nőt és annak
szerelmi életét állítja műve középpontjába. Biztos, hogy ebben a karcsú, tenyérben
elférő kis kötetkében nem az efféle mondatok voltak botrányos hatásúak: „Az
asszony összehúzott szemöldökkel nézett darabig a földre, aztán könnyedén
felemelkedett, és Ben legnagyobb elképedésére, a ritkuló bokrok közé ment,
gyorsan körülnézett, majd szűk szoknyáját Ben szemeláttára térden felül
felhúzta, mintha igazítani való volna ruháján … de nem. Ben, az elcsapott zsoké
olyan zavarba jött, mint akár a kilencszáz méteres villámdíjban, amikor egész
vagyonát feltette egy kancára, és verseny közben legnagyobb meglepetésére a
kanca sárlani kezdett.” (Krúdy Gyula: Őszi
versenyek. Pegazus, 1922, 15. old.) Efölött még napirendre lehet térni, s
úgy tenni, mintha nem tudnánk a „sárlik” ige értelmező szótári jelentését. No
de a megalázott helyzetekben látható költő, pap és katona – azt már nem nyelik
le szó nélkül a keresztény úri középosztály hangadó korifeusai. Zilahy Lajos
simogató és megértő, könnyen fogyasztható dzsentri-kritikáját még igen, de
Krúdy vakmerőségét nem. Ugyanebben az évben jelenik meg a Halálos tavasz. Messze még az elhíresült filmváltozat botránya,
Ralben Edit kisasszony nem vetkőzik a regényben (mint majd Karády az 1939-es
filmben), itt még őt vetkőzteti egy remegő férfikéz, az öngyilkosjelölt
dzsentrié. Krúdy nem kell, az Őszi
versenyek majd csak egy világégés után, 1946-ban lát napvilágot
Magyarországon, Gyomán, szépen illusztrált Kner-nyomtatványként.
„Megszakadt a magyar irodalom fejlődése” –
válaszolja Krúdy a Magyarország napilap körkérdésére 1922 karácsonyán.
Alighanem igaza volt. Ennél a tömör megállapításnál bővebben fejtegeti maga és
nemzedéke helyzetét egy eszmefuttatásban, mely töredékben maradt fenn, nem
tudjuk róla, mi volt a szándéka vele. „Nem nehéz elképzelni jövendőmet, mert
megmutatták eleget azok az öregebb írók, akiket ifjúkoromban a józsefvárosi és
budai kiskocsmákból hazáig kísérgettem, és olyan emberekről, ünnepelt
barátaikról, életük hőseiről hallottam tőlük elbeszéléseket, akiknek a nevét
sem hallottam soha. – Ilyen öreg író leszek majd én is, aki kopott macskabőr
kabátban, kis kortyokban iszogatja borát a Lónál, vagy a Pincében, és akinek
történeteit többé senki sem akarja elhinni. Egy délután hiába várják az öreg
író-bácsi hazugságait az egykori bőkeblű, pesti szép hölgyekről, az
önfeláldozó, hív barátokról, táncosnékról és korcsmárosnékról, irodalmi
sikerekről és szegénységgel való hősies küzdelmekről: - hiába várják a szürke
főt a fogadóasztalnál, az író-bácsi örökre elmaradt a kályha környékéről, a
korcsmáros letörli a rovást, egy öregasszonyka fekete slájert vásárol kalapjára
a boltosnál. De az is lehetséges, hogy rosszabb sors várakozik rám.” (Apám, Szindbád, id. kiad. 71. old.)
Látnoki szavak. Szinte maradéktalanul beteljesültek. Egy bő évtizednek kellett
eltelnie, hogy valóra váljanak.
Bécs menedéket jelentett – Krúdy kedves
kifejezésével élve – darab ideig. Kiadót lehetett találni ott néhány alkalomra,
s meg lehetett fordulni patinás falai között, mint írónk tette, igaz csak
átutazóban Lainz felé, ahol Hatvany Lajos vendégeként töltött szép nyári
heteket 1925-ben. Bár akkor sem élt ott gondtalanul. „Itt mindenki emigráns és
koldus.” Ezt írja egy rövid üzenetében a kislányának. (Apám, Szindbád, id. kiad. 149. old.)
Aztán a bécsi szép napoknak is vége szakad. Csak a
tanulmányunk címében idézett dalszöveg kecsegtet továbbra is beteljesíthető
ábrándokkal.