Vélemény Gintli Tibor Hajózni vagy megérkezni című dolgozatáról

 

„Kezdetben vala az Ige…” Hadd kezdjem a magam mentségét hát én is az „igék”-ről, a nyelvről való beszéddel. Stilisztikusként (sőt, hogy „klimaxszal” éljek: nyelvészként) sajnos én is elmondhatom az irodalomtudósnak, Pilinszkyt parafrazálva, hogy „szavaidat … én nem beszélem”. Meglehet tehát, hogy sok mindent nem jól értettem, nem jól mondok. Mivel azonban javíthatatlan idealistaként hiszek az egy és oszthatatlan filológiában, mégis megpróbálkozom itt egy a nyelvész és az irodalomtudós közötti párbeszéddel, esetleg egy diskurzussal.

Persze e bevezető után rögtön feltehető a kérdés: milyen is az a nyelvészi beszédmód? Hogy a kemény számonkérést elkerüljem, a következőkre mindenképp ki kell térnem: a nyelvészeti alapozottságú stilisztika (ha van ilyen) például nemigen kedveli a metaforizálást. Ezzel szemben én a fentiekben és a következőkben olykor mégis a metaforikus beszédmódhoz fordultam, fordulok. Miért is? Először is a műfaj, a korreferátum eleve valami személyes ítéletalkotást, azaz szubjektivitást foglal magában. Másodszor a Krúdy-téma iránti elkötelezettségem sem engedi meg, hogy teljességgel kizárjam a személyes értékelést.

E bevezető után nézzük magát a tanulmány szövegét!

1. Az első pontban nem pusztán az opponensi vélemények szokásos gondolatmenetét követve kívánok szólni Gintli Tibor témaválasztásáról, hanem azért is, mert az emlékezés különféle formáinak vizsgálatát személyes érintettségemnél fogva is különösen fontosnak tartom, mondhatnám, a Krúdy-életmű meghatározó, némi képzavarral: egyik arkhimédészi pontjának. (Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha ezzel kapcsolatos saját publikációimra is utalok. Az egyik A halmozás alakzata c. könyvem, amelyben több helyen is foglakozom az emlékezéssel, a másik pedig a Stílus és jelentés című konferenciakötetben megjelent tanulmányom, „…az emlékezet, amely váratlanul valahonnan idetévedt”).

A témaválasztás után a kifejtés tárgyalva a következő négy kérdéskörről kívánom kissé részletesebben kifejteni a véleményem:

1.      Gintli felfogása a három emlékezetmodell közötti mozgásról

2.      A szerző elemzési módszerei, részletmegjegyzései

3.      Az elbeszélő és az elbeszélt alak nézőpontjával kapcsolatos kérdések

4.      Az emlékezésmód a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénytöredékben, illetve az itt megjelenő három emlékezettípus kérdései

1.      Gintli tanulmányának koncepcionális alapja az a hipotézis, amelyet a szerző a három emlékezetmodell közötti mozgásról felállít: „A Szindbád ifjúsága kötetben megjelenő emlékezésmódok… e három modell közötti folytonos mozgásként közelíthetők meg” (4), „a Szindbád ifjúsága más fejezeteiben is érvényesülni látszik az eltérő jellegű emlékezés-értelmezések összjátéka” (14). „a Krúdy műveket a különböző, egymáshoz sok tekintetben nem illeszkedő, vagy egymással olykor kifejezetten szembehaladó emlékezésmódok összjátéka jellemzi” (14). Bár el kell ismerni, hogy a szerző finom elemzési megfigyeléseit meggyőzőnek tűnő érvrendszerbe összeállítva érvel felfogása mellett, magam részben mégis vitatkoznék vele. Gintli értelmezése ugyanis a három modell különbségeinek kiélezett bemutatásával és azzal, hogy az ezek egymás mellettiségét, az önállóság megőrzését implikáló „összjáték”-ról beszél, vagyis nem egy szintézisben történő egybeolvadásról, ha nem is megkérdőjelezi, de hangsúlytalanítja azt a szintézist, amelyet Krúdy elbeszélő művészete ezen a téren is utánozhatatlanul kivételes magas szinten megteremt.

Másképpen fogalmazva azt a kérdést teszem fel itt, hogy nem inkább azt lehetne, kellene-e hangsúlyozni azzal szemben, amit Gintli kiemel a három emlékezetmodellről szólva, és azt állítva, hogy Krúdy ezek között mozog (vö. „egymáshoz sok tekintetben nem illeszkedő, vagy egymással olykor kifejezetten szembehaladó emlékezésmódok”-ról beszél a szerző), hogy végső soron Krúdy egy (egyetlen) sajátos, krúdys emlékezetmodellt érvényesít a Szindbád ifjúságában (és esetleg később megvizsgálandó más műveiben is).

2.       Mint a fentiekben is utaltam erre, úgy gondolom, hogy Gintli elemzési módszereiben az objektivitás és a személyes érdekeltségen, affinitáson alapuló finom megfigyelések lefegyverzően meggyőző érvelési struktúrát adnak. Erre számos példát idézhetnék, azonban hadd emeljek ki csak néhányat. (7: a két egykori iskolatárs emlékeinek szembeállítása, 8: első bekezdés). Egy ponton azonban elemzéseiben is vitatkoznék a szerzővel. A 6. oldalon a kötet 28. oldaláról kiemelt részletet elemezve Gintli azt állítja, hogy a Szindbád ifjúsága elemzett részletében „az emlékezés továbbra sem egy már előre kész történet (a kiemelés tőlem: P. J.) mozgósításaként szerveződik”. Miért is lenne itt egy előre kész történet? Az emlékezés eo ipso csak akkor érvényesülhet egy történet forgatókönyvének keretében, hogyha egy történet felidézése történik. A jelen esetben azonban az emlékezés kiváltó oka nem valamely időbeliséget is tételező történetet képező cselekmény-, eseménysorozat, azt a tárgyi világ konstans elemei indukálják (l. idézet: „Szindbád lehunyta a szemét, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyest rendet csináljon”). A történet fogalom helyett itt a tudáskeret kategóriájának alkalmazásával juthatunk véleményem szerint előre. (Ez az előbbre jutás azonban természetesen nem azonos a teljes megoldással, ugyanis további nyitott kérdéseket hagy.) A tudáskeret ugyanis rendkívül bonyolult struktúra, szerveződésének szabályait csak most próbálja kipuhatolni a megismeréstudomány. Magam A halmozás alakzata című könyvemben éppen a Szindbád ifjúsága Gintli által elemzett részletének elemzésével jutok e tekintetben a szerzőjével ellentétes véleményre. Ugyanis amellett érvelek, hogy valamiféle rend mégis mutatkozik az emlékezésben, és ez nem egyéb, mint a halmozásokban jól tetten érhető fokozatos szűkítés, azaz fókuszálás.

3.      Az emlékezés értelmezésének szempontjából, s ezt is igen problémaérzékenyen feszegeti Gintli, kétséget kizáróan alapvető kérdés az emlékező identitás egyértelmű elhatárolása, megjelölése. Nem világos azonban számomra, hogy miképp is azonosítható az „emlékező és a hajdani Én” („Az emlékező és a hajdani Én összeforrásának, azonosságának újabb jeleként értelmezhető…. Ezen a ponton a két ÉN eggyé válásának (??) folyamata beteljesülni látszik” – 10). Hasonló probléma jelentkezik, hozzá kell tennem: még élesebben, A hídon című novella elemzésében (15). Igen nehezen különíthető el, hogy itt kinek az emlékezését próbálja analizálni a szerző: a narrátorét vagy pedig az emlékező énét, és mi is ebben a szerepe a felidézett Énnek, ráadásul bonyolítja a helyzetet „az elbeszélt alak” terminus használata.

4.      Ha nem lenne az egész tanulmány kiemelkedően magas színvonalú, akkor a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénytöredék elemzéséről azt mondhatnánk, hogy „kiemelkedően magas színvonalú”. Így pusztán azt mondhatjuk, hogy az új korpusz releváns új meglátásokhoz vezeti el a szerzőt az emlékezés Krúdy által alkalmazott, illetve megjelenített formáinak vizsgálatában. Gintli itt három emlékezetmodellt, talán pontosabban: emlékezés-képességet különböztet meg. Az első a képzeletet felszabadító, a második a fantázia működéséről alig árulkodó, mechanikus, a harmadikat pedig „egyfajta ál-fantázia, ál-kreativitás jellemzi”. Magam erről Gintli finom megkülönböztetéseit továbbvive azt gondolom, hogy talán felvethető egy olyan értelmezés, amely szerint ebben a regénytöredékben, esetleg Krúdy más műveiben is az emlékezés dialógus-jellege mutatkozik meg. Ez az emlékezés az emlékező és az emlékkép között bontakozik ki. És a dialógus jellegének, valódi természetének megfelelően hol az egyik, hol a másik „fél” veszi át a szót. Tehát talán nem egyszerűen az emlékezetfelfogások „váltogatás”-áról van szó, hanem egy koherens, de dialogikus jellegű emlékezetsémáról.

Ennek az értelmezésnek a lehetőségét azért is tartom szükségesnek megemlíteni, mert ez az első pontban felvetettekkel egybehangzóan a Krúdy-életmű szintetizáló jellegét helyezi előtérbe Gintli analizáló, szétbontó felfogásával szemben. (Gintli felfogása végső soron, vagyis sarkítva, így azt is sugallhatja, hogy a Krúdy-szöveg különféle sémák, rendszerek, felfogások egymás mellé helyezését jelenti, és ezáltal akarva akaratlanul megkérdőjelezi annak koherens jellegét).

 

Befejezésül: egy ilyen minden elismerésre (majdnem azt mondtam: irigylésre méltóan) gondolatgazdag tanulmányról rendkívül nehéz röviden, ugyanakkor összegzően mondani valamit. Könnyebb talán a benne foglalt gondolatokkal kapcsolatban továbbgondolásokat, részletezéseket, esetleg ellenvetéseket megfogalmazni. Magam is inkább az utóbbiakkal próbálkoztam az előzőekben, most hadd próbálkozzam a minősítéssel.

Úgy gondolom, hogy ebből a részletből kiindulva minden joggal nagy várakozásokat fogalmazhatunk meg a szerző disszertációjának könyv alakban történő megjelenésével kapcsolatban. Gintli Tibor tanulmányából én azt olvasom, hogy nemcsak a Krúdy-életmű, hanem a Krúdy-kutatás reneszánszában is joggal reménykedhetünk.

 

Nyíregyháza, 2004 decemberében

Pethő József