Szindbád új vizeken

Szindbád világát, híres étvágyát, szép és keserves napjait először 1917-ben maga az író akarta megeleveníteni. Korda Sándor (a későbbi Sir Alexander Korda) lapjában, a Mozivilágban jelent meg erről az alábbi közlemény: „Krúdy Gyula, a kitűnő író, aki érdekesen egyéni írásaival a legkedveltebbek közé tartozik, a filmszerzők sorába lépett. Szindbád című szép, költői lendületű regényét filmre való felvétel céljából megvette a Corvin-gyár. Krúdy első filmje a legérdekesebb moziesemények egyike lesz.”

A hír kereken 53 esztendővel későbben lett valósággá, mégpedig Krúdy írásművészetének, hőseinek egyik rajongója, Huszárik Zoltán (az Elégia, a Capriccio rendezője) forgatókönyve alapján; amelyről szerényen azt állítja, hogy ő a Krúdy-írásokat „csak összeszerkesztette”. A külsőket az író felidézte tájakon, Szlovákiában forgatták: megjárva többek között Selmecbányát, Szepesszombatot, Liptószentmiklóst, Bártfát; míg itthon Zsennyén dolgoztak, de készülnek felvételek a festői Szentendrén, a Balaton mellett, az ódon hangulatú Sopronban és Kőszegen is. A forgatócsoport tagjai: Sára Sándor operatőr, Vayer Tamás díszlet- és Vágó Nelly kosztümtervező. Ők támasztják fel a múltba süllyedt világot a technika segítségével, éreztetve a színes filmen mindazt, amit Krúdy szómágiája az olvasó emlékezetébe varázsolt.

A nők lovagját, a jó ízek barátját, a hajóst és úriembert Latinovits Zoltán személyesíti meg. (Partnerei: Mészáros Ági, Ruttkai Éva, Várhegyi Teréz, Medgyesi Mária, Somogyi Erzsi, Szegedi Erika, Balog Zsuzsa, Bánhidi László és Zelk Zoltán, a költő.) Latinovits, mintha egyenest a regény lapjairól lépett volna elő, úgy ül fázósan az átvirrasztott éjszaka után a fogadó díszletágyában. Huszárik (aki egyszersmind kitűnő grafikus is) aggodalmas gonddal vizsgálja a kis szoba kellékeit. A szőnyeget kicserélteti, az asztalra (színes film!) kék terítőt kér.

Elégedetlen Szindbád papucsaival s felmelegítteti az éjjeliszekrénykén álló teát, hogy az gőzölögjön is a felvétel pillanatában. Vasárnap van s izgalmas versenyfutás, amíg a világosítók olyan körtét találnak, amelytől nem pattan szét a petróleumlámpa cilindere, ha belehelyezik. Miközben Huszárik gondterhelten jár-kel, intézkedik, addig Sára és kameramanja a kanapén ülve – látszólag lustán – szemükkel fényképezik a díszletszobát.

Fél tizenkettőre megvan a kék terítő, az új szőnyeg, gőzölög a tea, ég a villanykörte a petróleumlámpában és Szindbád – köhögéssel küszködve —, mint valami verset, úgy mormolja maga elé az olvasott levelet: „Kedvesem, szerelmesem, jegyesem! Az éj, a mi időnk kedvesem, midőn mindig mindig együtt vagyunk. Az óramutató a tizenkettes felé közeleg és én reád gondolok, mert tudom, hogy te is reám gondolsz. Most is úgy szeretlek, mint egykor szerettelek. Ha te nem ragyogsz nékem, én csillagom, nem kívánnék többé élni a földön. Ó, ne hagyd el szegény kis galambodat.” Huszárik bólint és a próba után Sára felveszi a jelenetet Kattan a csapó: 326-os kép.

S a beállítást újabb követi. Latinovits a kanapén ül, kezében gyufa ég, amiről megfeledkezett s úgy mormolja 'önmagának:

– Szegény kis galamb?

És mondja tovább az ismerős ismeretlen nő rajongó sorait: „Szeretlek, többet nem tudok ma sem üzenni neked, mint tíz évvel ezelőtt. Téged szeretlek, mint éjszaka a holdját. Vajon fehérek-e még régi kis kertünk virágai, ahol találkoztunk?”

A kérdés ottmarad a levegőben. 1970-et írunk. Itt benn a filmgyár műtermében e jelenet nyomán feltámad a múlt, Krúdy Gyula álomba hulló, furcsa, poétikus világának árnyai lépnek elénk. Odakinn az udvaron egy táskarádió közli tárgyilagosan a legfrissebb futball eredményeket. Szindbád új vizeken hajózik.

Ábel Péter

(Magyar Hírlap, 1970/268. /szeptember 26./ 6. p.)