Apám Szindbád...

(Krúdy Zsuzsa új könyvéről)

...És Szindbád, a sohasem fáradó vándor és kóbor tengerész, a múlt hajósa, a szép nők lovagja, kicsiny kocsmák jó torkú vendége, réges-régi történetek tudója, egy szép napon még egyszer utoljára megállt ama végső emelkedőn, ahol utoljára int a való, s a feledés ködébe tűnik az, ki beletörődve a változhatatlanba, útnak indul, számot vetett magával és életével. Fáradt szemei előtt, mint káprázó varázs vonult el a tarka múlt. A naptárról szédült táncban hulltak alá a napok, mint ősszel a meg-megrezzenő fákról a dércsípte levelek. S Szindbád szállt-szállt vissza az időben. Korok, ruhák, emberek bukkantak fel mellette, hogy újra elsüllyedjenek sejtelmesen, mint ahogy a réveteg távolból előhívta őket a tétova emlékezet. Látta szálegyenes apját: a negyvennyolcas honvédet, anyját, a családot és a vén nyírségi házat. Ahol a fák, ha susogni kezdtek a szélben, a Kandúr bandájáról pletykáltak vagy ama híres pajkosokról, akiknek Krúdy Kálmán volt a kapitányuk. Azután önmaga tűnt elő rövid-nadrágosan, a podolini házak között tizenhárom évesen, amikor először szívta be a leg-mámorítóbb méreg, a nyomdafesték keserédes szagát, hogy azután egy életen át ne tudjon szabadulni tőle.

Szindbád megrázta a fejét: — Igen, a nyomdafesték és újra érezte azt a bizsergető örömet és izgalmat, hogy a nagytekintélyű Gáspár Imre, őt, a gimnazistát meghívta Debrecenbe, lapjához színikritikusnak. Az ország legfiatalabb színikritikusának... A hajdúváros után Várad következett, a redakció, ahol később Ady Endre is a tinta-pecsétes íróasztalon hegyezte tollát, majd Budapest.

1896-ot írtak akkor... Teli poharak és kacagó női arcok bukkantak most elő Szindbád emlékezetéből. Ivkov józsefvárosi bormérése, ahol még kézzel írták az ajtó mellé kifüggesztett étlapot, s nagybajuszú, szakállas írók terpeszkedtek a pörköltfoltos, sörpecsétes asztalok mellett: Gáspár Imre, Benedek Aladár, Erdélyi Gyula, ugyan ki tartja gondolatban is nevüket, amikor már műveiket sem olvassák, amit hajdan annyi tűzzel, annyi szívvel írtak egy-egy merengő, szép pest-budai kisasszonynak.

De hát vajon a saját művei? Azokat olvassák-é? S felvillant előtte a gnómszerűen apró termetű Kis József költő, „A Hét” nagyhatalmú szerkesztője és újra hallotta a szíves biztatást, írja meg számukra a Vörös postakocsi kalandjait. És az alkonyatban halk nesszel, majd egyre erősbödő robajjal kerekek zörögtek. Az üveg mögül Alvinczy Eduárd, a nagyúr, s Rezeda Kázmér, a hírlapíró alakja tekintett elő. S robogott-robogott a batár. Egyre viharzóbb, egyre értetlenebb évek következtek. Az ismerős és szeretett város mindjobban megváltozott. Azt mondják, modernizálódott. Szindbád ki nem állhatta ezt a nagyképű, kegyetlen szót, amely egyetlen reccsenő lépéssel taposta szét az emlékeket, könyörtelenül keresztülgázolt vén házakon, macskaköves utcákon, a nők mosolyán, hervadt virágok merengő illatán, s sárguló báli táncrendeken, víg kvaterkázásokon, s mindenen. És pillanatnyi jó érzése is támadt, mert újra élte azt a támadó harci kedvet, ahogy 1916-ban nekirontott az Akadémia pöffeszkedő, dilettáns urainak. Ízlelgette a szavak hevét, a gúny nyilait, s csak azt sajnálta, hogy a nyílt levél természetesen nem jelenhetett meg. Ugyan ki vállalta volna, melyik lapszerkesztő vagy kiadótulajdonos a felelősséget?

De volt néhány hónap, amikor e felelősség benne is megnőtt. 1919-et írtak akkor. Egy merőben más világ körvonalai bontakoztak ki. Irt és cikkezett, s amikor a friss álmok szertefoszlottak, ő is, mint annyi, a népet szerető, hazáját féltő író a jobboldal támadásainak pergőtüzébe került. Ez már a férfikor volt. A lassú, megfontolt szüretelések ideje. Ekkor az ember az élet borát már nem mohón felhajtja, hanem inkább tűnődve, kortyonként szopogatja, s ínyén elmúlt mámorok emléke kél. A Margitsziget lett a menedék. A hömpölygő, mindentudó vén folyam szívén e tündérkert. Itt zavartalanul lehetett álmodni, s írni, ameddig a betegség s a szükség közbe nem szólt. Igen, először 1926-ban — sóhajtott Szindbád és keserűség fogta el, ha azok a hiábavaló kilincselések, pártfogást kereső levelek jelentek meg előtte vádolón. De mit tehetett mást. Magyar író volt és 1929-ben újra beteg lett. Különös kegynek tulajdoníthatja, hogy egyáltalában megkapta a Baumgarten-díjat. Elmosolyodott Igaz, miatta meg Móricz Zsiga miatt az egész magyar Pen Klub vezetősége lemondott: Herczeg Ferenc, Császár Elemér, Pekár Gyula, sőt még József főherceg, a díszelnök is.

És ezután következett az, amire nem szívesen gondolt vissza Szindbád: a hajótörés, Óbuda. Az, hogy magának kellett kötetét: „Az élet álom”-ot sajtó alá bocsátani, mert nem akadt kiadója. Azután a teljes csend... a homály... Az utolsó, legszivetszorítóbb kaland a fehér ágyon, amikor már maga Szindbád is, a szálas, derekas férfi emlékké finomult...

... Bizonyára így kezdte volna írni Krúdy Gyula is önéletrajzát, ha a könyörtelen halál 1933-ban ki nem ragadja kezéből a tollat. De helyébe állt leánya: Krúdy Zsuzsa, aki évek fáradságos, aprólékos kutatómunkájával összegyűjtötte apja életének dokumentumait, s négy részben ezeket egybefoglalta. Nem életrajzot kívánt adni — szerényen —, hanem csupán feljegyzéséket. Hiszen Szindbád csodálatos életét igazán, hűen, stílusosan, csak annyi felejthetetlen kaland hőse — őmaga tudta volna megírni. Krúdy Zsuzsa most elkészült könyvének külön érdekességet ad hitelességén kívül a benne foglalt számos dokumentum, s eredeti fényképfelvétel is. Ezek együtt — közösen — adják meg Krúdy Gyula életét, úgy, ahogy leánya látta, hallotta, feljegyzéseikből feldolgozta.

Az „Apám, Szindbád” előreláthatólag nemcsak kor- és irodalomtörténeti dokumentum, de rendkívül érdekes, élményt jelentő olvasmány is.

(Ábel Péter)

(Néphadsereg, 1958/139. /június 14./ 4. p.)