Krúdy Gyula, a drámaíró

 

Meglepetés a kiadó jóvoltából! A Komédia című drámagyűjtemény egy elszalasztott lehetőség bizonyítéka, mely más irányba segíthette volna a magyar dráma fejlődését! Jól látja a kötet összeállítását végző és az utószót író Barta András, hogy Krúdy Gyula drámáinak egy-egy jele­netében, gondolatiságában Csehov-méretű színház ígérete feszül. Hogy mégsem teljesedhetett ki színpadi látomása, talán nemcsak az ő hibája. Nem érezte a Nemzeti Színház vezető, segítő, bá­torító kezét, amely a kezdeti, bizonytalankodó lépéseket önálló, nagyformátumú dramaturgiává tágíthatta volna. Míg Csehov értő, teremtő társra lelt Sztanyiszlavszkijban, itthon bizonyára más, fontosabb gondjai voltak Hevesi Sándornak.

Nemcsak epikus drámaépítkezése, de jól ismert hősei: Szindbád és Rezeda Kázmér is vissza­utalnak szépprózájára. Az előbbi a Kárpáti kaland részese, az utóbbi A Vörös postakocsi távolból érkező lovagja. Újra olvashatjuk a talán egyetlen ismerős Krúdy játékot: Az arany meg az asszonyt. Petőfi tragikus sorsú fiáról, Zoltánról van még darabja, Adyról pedig egyfelvonásosa. Bár időben és témában látszatra szétszórt Krúdy világa, de a legmélyebb rétegben nagyon is egységes: erjedő, széthulló életek ütköznek meg az álmokkal, vagy a való formájában meg­jelenő új életlehetőségekkel. Innen adódik a feloldhatatlan konfliktus. A végső eredmény nem mindig a halál, inkább visszazuhanás a régibe. Ezért nem is tragédiák játszódnak Krúdy szín­házában, hanem fanyar, megkeseredett humorral átszőtt szomorújátékok. Fáradt, rezignált a megoldás, egy halk, nagy sóhaj a befejezés.

A kidolgozás egyenetlensége ellenére ugyanarról az életérzésről szól mindegyik dráma. A Kárpáti kaland-ban csak vázlatát adja annak, amely Az arany meg az asszony-ban már feszes, tömör. A vörös postakocsi lazább szerkesztése ellenére is, egy költői álom-sorban az előbbi két darabnál jobban kibontja az elvágyódás, elmenekvés lehetőségét.

Közös, mindjárt a drámák alaphelyzete: elzárt, szinte megközelíthetetlen világból indítja Krúdy a cselekményt. A Kárpáti kaland erdei fogadóját hófúvás zárja el a külvilágtól. Az arany meg az asszony-ban különös, riasztó, magányos éjféli órában a város szélén álló házban játszódik a történet. Anna így beszél az ijesztő helyről:

„Ilyen időben még az utcára sem tanácsos kimenni. Hisz a múltkor is farkast üldöztek a kapu­őrök. Istenem, csak sohase kellene elhagyni a házat.”

A lőcsei polgár háza állhatna akár a Kárpátok erdejében is! A vörös postakocsi is vadregényes és különös vidéken, a balatoni nádasok között megbújó Eszterházy kastélyban kezdődik. A szo­katlan, rejtélyes helyek a romantikát idézik. Így lehet hitele egy régebbi magyar életformának a huszadik században, a múlt gondolatiságban és a dramaturgiában így szembesülhet az új világgal. Kérdés most már, kik, s hogyan élnek ebben a zártságban? A Kárpáti kalandban a fogadós féltve őrzi Fáni lányát, a lőcsei polgár, Wolfgang pedig nemcsak élettársa az asszony­nak; ő mondja Annának a darab záró soraiban: „S itt maradok én, aki férjed is, atyád is va­gyok.” Atya és gyermek viszony is ez, túl a házastársi kapcsolaton, mint ahogy A vörös posta­kocsiban Alvinczi Eduard és Esztella közötti viszony is ilyen kettős. A II. felvonás zárójeleneté­ben Eduard mondja a lánynak: „Esztella! Leányom! Kincsem!” Az első szó még a gyámapa aggódó hangja, a második már a szerelmes, epekedő férfié. A Zoltánká-ban is megvan ez a viszony, csak fordítottan, anya és fia között. Zoltánka mondja előbb: „Te vagy a legszebb édes­anya.” Szendrey Júlia így felel rá: „Örülök, hogy tetszem neked. Én már nem is akarok tetszeni senki másnak, csak neked. Istenem, hisz egyetlen fiam vagy! A te elismerésed a legdrágább a földön.”

Így fonódnak egybe az érzések és viszonyok. Mert hát nem mindegy, hogy lány-e vagy feleség a féltve őrzött asszony? Mindkettőben egyszerre funkcionálnak, hiszen a legdrágább kincs van rejtve a világ elől.

Mindegy, hogy minek nevezzük a boldogságot, csak az élet értelmét szolgálja. A szeretet és szerelem érzései sűrűsödnek össze. Bizonytalan, hogy férj vagy apa, anya vagy szerető. Férfi és nő szövetsége ez már, ahol az igazi minősítés nem számottevő. Krúdy a lélek legbenső körében keresi meg az emberi kapcsolatok végső rendszerét, innen hozza fel a látszó dolgokat; az elége­detlenséget, elvágyódást, szakítást, és a bűnhődést.

Hogyan is bontja ki Krúdy a másra vágyás, elvágyódás motívumát? A zárt, statikus világba idegen érkezik. Szindbád Pestről utaztában vetődik be a kárpáti fogadóba, a zsoldos a királyi udvar életét villantja föl Anna előtt. Rezeda Kázmér a Pestre való menekvés lehetőségét ébreszti fel Esztellában. A nők úgy remélik, hogy a messziből érkező utazók megváltják őket a boldog­talanságból. Szeretnének maguknak tudni, meghódítani egy nagyobb, tágasabb, ismeretlenebb tartományt.

A három idegen jövevény nemcsak hasonlít, de különbözik is egymástól. Szindbád kezdeményező, a maga könnyedségében gyorsan kivégzi Fáni álmait. Az arany meg az asszony zsoldosa nagy érzelmi töltéssel indítja Annához való kapcsolatát. De az arany-varázslat megváltoztatja kettejük helyzetét, s a tehetetlen, megbűvölt katonával szemben Anna egyre erőteljesebben a szívére hall­gat. Mire teljességgel elfogadja és vállalja a szerelmet, addigra a zsoldos hamis aranyakra váltja föl az asszony kegyeit. Rezeda különb az előbbi kettőnél. Mindegyik elmondhatja magá­ról: „Ahova a lábamat tettem, ott szerencsétlenség történt.” Mégis, Rezeda vallja be. Épp ezért nem akar semmit Esztellától. A lány azonban kikönyörgi az elszöktetést. A vörös postakocsi utasa nem viselkedik a szindbádi erőszakossággal, érzéseit nem változtatják meg az aranyak. Tudja önmaga és lány világa közti messzeséget. De a szerencsétlenségnek szintúgy okozója Rezeda is, mint Szindbád vagy a zsoldos. A megcsalatás általuk történik. Nem is a személyes csalódás a fontos, hanem ami azon túl mutat, a személyiségükben hordozott pénzimádat, kéj­fertő, ami e századnak annyira jellemző sajátja, s ami bemocskolja a tisztát, és egyéneire bontja a társadalmat.

Fáni az ezüstös sálat a fiókban rejtegeti. Nem egyszerű ruhadarabja ez neki. A messzi Pest városából hozott ajándék, s minden ábránd, remény ebben nyeri el értelmét. Jön onnét most egy utazó, aki a soha nem ismert világot éli, és magában hordozza a beteljesedést:

„Szindbád: Én nagy színésznőt csinálok magából. Az egész világ elébe fog borulni. Gyönyörű ruhái lesznek, ragyogó ékszerei.”

Nem csoda hát, ha a holdfényes téli éjszakán magára zárva szobája ajtaját, Fáni izgatottan cso­magolni kezd, és várja a pillanatot, hogy érte jöjjön az idegen. Megadatik ugyan a pillanat, de a kalandor vágyainak beteljesülésével megsemmisül Fánika álma. Az ablakon át menekül a csá­bító. Ki is volt valójában? Fáni rádöbben: „ Atyám, egy farkas ugrott a szobába.”

Ilyen farkas kerül Wolfgang házába is. Szintúgy hozza egy más világ ígéretét:

„Zsoldos: ...Nagy szükség van udvarhölgyekre!

Anna (felcsillanva): Nos? Reám gondoltál?

Zsoldos: Úgy van. Csakis rád gondoltam, amint megláttalak.

Anna: Istenem, álmodom.”

Fánit a beteljesedett kaland ábrándítja ki a távoli világból, Annát a zsoldos pénzimádata sem­misíti meg. Hiába vállalnák a nők az új érzéseket, a jövevények bizonyítják a távoli csillogás álszent, hazug voltát. Végül marad minden a régiben, folytatódik az élet úgy, ahogy azelőtt volt, de immár semmivé lett remények lelki nehezékével megtetézve. Esztella megjárja a pokol nehéz­ségeit. Mégis olyannak tűnik, mint egy álom, amely az éjszakában, a Balaton susogó nádasai között született volna. És felébredve marad minden a megszokott módon. Rezeda megtisztulva újra visszahívná Esztellát, de a lány már nem vállalja újból a Pestre kocsizást. Otthon marad, Alvinczi apai, tán férji szeretete mellett. Mint Fáni is a kárpáti fogadóban, vagy Anna a jó­polgár Wolfgang mellett. Megjárják az álmok világát, de megcsalatnak, és visszahullnak régi önmaguk életébe. Így ütközik meg Krúdy játékaiban a régi idillibb létforma az új, a zavaros világgal. A megoldások Turgenyevet idézik; az erjedés már megmutatkozik, de mégis elegán­san záródnak le és oldódnak meg az ellentétek.

Krúdy hangulatában, lírájában ösztönösen ráérzett a századforduló utáni ember nagy dilemmá­jára. Férfihősei a bizonytalan újat hordozzák. Nem tudja Krúdy pontosan megfogalmazni az állapotot, ezért egybemosódó színekkel jelzi az érthetetlent. Más irodalmakban hamarább, vagy ekkortájt jelentkezik ez a nyugtalanság. Az itthoni társadalmi állapotok a háborúra, de külö­nösen az elbukás esztendőire érlelődnek meg igazán. Krúdy játékai azt jelzik - vázlatosan és töredékekben – ahogy a század eleji boldog világ megütközik a nihilizmussal, a személyiség a csőddel. Krúdy még onnan marad. Nem lát megnyugvást, kiengesztelődést, megoldást. Ott zárja, ahol elkezdte: a békés, zavartalan, tiszta emberi kapcsolatokat folytatja. A csábítók elnyerik bün­tetésüket, hiszen Szindbádra rálő a fogadós, a zsoldost elviszi az őrség. Rezeda nem nyeri el Esztellát. Krúdy még megtehette, amit a század közepének drámaírója már nem tehet: innen kénytelen bevégezni, és Oszlopos Simeon világundorával figyelmeztet a személyiség létezésének bizonytalanságaira.

Eddig kevéssé figyeltünk Krúdy dramaturgiájára. Igaz, az előbbi drámák építkezéséről nem sok szavunk lehetett volna. A Zoltánka már érdekesebb, sok helyütt Shakespeare-t követi. Nem­csak formai, de tartalmi egyezések is jól láthatók. Zoltánka álmatag. apja nagyszerűségét emle­gető lényében van valami rokon a hamleti világfájdalommal. Nem véletlen, hogy Zoltánka is hivatkozik a helsingőri királyfira: „Mindig űz, hajt valami. Messzi városokba kívánkozom, ahol tavasz van, színház, és a színpadon a színészek szavalnak. Sekszpirben játszani Hamletet, tomboló taps a nézőtéren, azután meghalni. Van ennél szebb halál?”

Nem feszülnek olyan frissen és keményen a gondolatok, mint a Hamletben, inkább Lorenzaccio módjára gyötrődik Zoltánka. Más is van, ami a Hamletet idézi! Az anya – Szendrey Júlia - hűtlen lett az imádott apához, és újra férjhez ment. Akárcsak Gertrudis. Pataki és Völgyi, a két kóborszínész-barát Rosencrantzra és Guildensternre emlékeztetnek, lényegüket tekintve városi komédia játszók. A gödöllői erdőben Zoltánka úgy hajtja fejét Pici ölébe, akár a dán királyfi Oféliáéba.

Zoltánka életét is éppolyan álmok, vágyak kísértik, mint Annáét vagy Fániét. Csakhogy Zoltánka képzeletében nem a pesti színészet, vagy a királyi udvar varázslatos, csábító világa él, hanem nyomasztóan kísérti nagy küldetése: azt a magasságot megjárni, mint apja tette volt. Zoltánka meghal, de tragédiája jóval korábbi, már életében halott, hiszen nem tud új értéket állítani a régi helyébe, formaságokkal fedi élete tartalmatlanságát. A kor már nem az ideákból és a múltból eredő munkálkodást követelte, hanem a jelennel való szembenézést. Azért korszerűtlen és tragikus Zoltánka létezése. Krúdy mégsem messziről figyeli hősét: Fánihoz, Annához, Esztellához hasonlóan szánja Zoltánka szerencsétlen sorsát.

Az iménti drámáknál konkrétabban fogalmaz Krúdy a pályájának utolsó szakaszában Adyról írott naiv színpadi látomásában. A pénzt, a háborút rettegik a Három holló-hoz címzett fogadó­ban beszélgető ivócimborák. Ady falstaffi attitűdben meditál a világ sorsáról, majd Léda érkezik, aki mentené a költőt a pusztuló országból, de Ady magabiztosan, cinikusan utasítja vissza a csábítást:

„Léda: Mi már jódarab idő óta tudjuk, hogy európai háború van készülőben, amely háborúban megismétlődnek a középkor borzalmai. Amely háború végét jelenti Magyarországnak. Menekülni kell innen, Bandi.

Ady (némi fölénnyel): A rossz időt én is érzem, bár még nem reumásak a csontjaim. (Sóhajtva) De én mégsem mehetek Párizsba.”

Krúdy Gyula Adyja fintorral és elszántsággal veszi tudomásul a „rossz idő” jövetelét, de nem menekül, hanem bevárja. Hisz épp ez a küldetése. Megváltoztatni úgysem tudja a sorsot, vállalja a tehetetlen szemlélő szerepét, hogy maga legyen szemtanúja, tán áldozatja a pusztulásnak. Ez már nem is annyira Ady drámája, sokkal inkább Krúdyé, aki korábbi darabjaiban is a túlsó, a szebb oldalról jelezte fájdalommal egy világ alkonyát, de kétséggel szólott az eljövendő rossz­ról is. Megoldást, megnyugtatót nem talált. Az állapotban való részvétel mellett tett hitet, s az adott körülmények között ez is méltánylást érdemlő. Az elmenekvés úgysem hozta volna meg a jobbulást. Tán az egyénnek igen, de mégis többről volt szó; egy háborút elbukó, és társadal­mat váltó nemzet élete éberséget követelt. A magára maradó Krúdy ezt a küldetést már nem teljesíthette be. Mások követték őt, akik az egyén helyett a közösség gondjait kísérelték meg­fogalmazni. (Krúdy Gyula: Komédia, Magvető, 1968).

ABLONCZY LÁSZLÓ

 

(Alföld /Debrecen/, 1969/2. /február/ 71-73. p.)