Krúdy Gyula, a
drámaíró
Meglepetés a kiadó jóvoltából! A Komédia című
drámagyűjtemény egy elszalasztott lehetőség bizonyítéka, mely más irányba
segíthette volna a magyar dráma fejlődését! Jól látja a kötet összeállítását végző
és az utószót író Barta András, hogy Krúdy Gyula drámáinak egy-egy jelenetében,
gondolatiságában Csehov-méretű színház ígérete feszül. Hogy mégsem
teljesedhetett ki színpadi látomása, talán nemcsak az ő hibája. Nem érezte a
Nemzeti Színház vezető, segítő, bátorító kezét, amely a kezdeti,
bizonytalankodó lépéseket önálló, nagyformátumú dramaturgiává tágíthatta volna.
Míg Csehov értő, teremtő társra lelt Sztanyiszlavszkijban,
itthon bizonyára más, fontosabb gondjai voltak Hevesi Sándornak.
Nemcsak epikus drámaépítkezése, de jól ismert hősei:
Szindbád és Rezeda Kázmér is visszautalnak szépprózájára. Az előbbi a Kárpáti
kaland részese, az utóbbi A Vörös
postakocsi távolból érkező lovagja. Újra olvashatjuk a talán
egyetlen ismerős Krúdy játékot: Az arany meg
az asszonyt. Petőfi tragikus sorsú
fiáról, Zoltánról van még darabja, Adyról pedig egyfelvonásosa. Bár időben és
témában látszatra szétszórt Krúdy világa, de a legmélyebb rétegben nagyon is
egységes: erjedő, széthulló életek ütköznek meg az álmokkal, vagy a való
formájában megjelenő új életlehetőségekkel. Innen adódik a feloldhatatlan
konfliktus. A végső eredmény nem mindig a halál, inkább visszazuhanás a régibe.
Ezért nem is tragédiák játszódnak Krúdy színházában, hanem fanyar,
megkeseredett humorral átszőtt szomorújátékok. Fáradt, rezignált a megoldás,
egy halk, nagy sóhaj a befejezés.
A kidolgozás egyenetlensége ellenére ugyanarról az
életérzésről szól mindegyik dráma. A Kárpáti kaland-ban
csak vázlatát adja annak, amely Az arany meg az asszony-ban
már feszes, tömör. A vörös postakocsi lazább
szerkesztése ellenére is, egy költői álom-sorban az előbbi két darabnál jobban
kibontja az elvágyódás, elmenekvés lehetőségét.
Közös, mindjárt a drámák alaphelyzete: elzárt, szinte
megközelíthetetlen világból indítja Krúdy a cselekményt. A Kárpáti kaland erdei
fogadóját hófúvás zárja el a külvilágtól. Az arany meg
az asszony-ban
különös, riasztó, magányos éjféli órában a város szélén álló házban játszódik a
történet. Anna így beszél az ijesztő helyről:
„Ilyen időben még az utcára sem tanácsos kimenni. Hisz a
múltkor is farkast üldöztek a kapuőrök. Istenem, csak sohase kellene elhagyni
a házat.”
A lőcsei polgár háza állhatna akár a Kárpátok erdejében is!
A vörös postakocsi is vadregényes és különös vidéken, a balatoni nádasok között
megbújó Eszterházy kastélyban kezdődik. A szokatlan, rejtélyes helyek a
romantikát idézik. Így lehet hitele egy régebbi magyar életformának a huszadik
században, a múlt gondolatiságban és a dramaturgiában így szembesülhet az új
világgal. Kérdés most már, kik, s hogyan élnek ebben a zártságban? A Kárpáti
kalandban a fogadós féltve őrzi Fáni lányát, a lőcsei polgár, Wolfgang pedig
nemcsak élettársa az asszonynak; ő mondja Annának a darab záró soraiban: „S
itt maradok én, aki férjed is, atyád is vagyok.” Atya és gyermek viszony is
ez, túl a házastársi kapcsolaton, mint ahogy A vörös postakocsiban Alvinczi
Eduard és Esztella közötti viszony is ilyen kettős. A II. felvonás zárójelenetében
Eduard mondja a lánynak: „Esztella! Leányom! Kincsem!” Az első szó még a
gyámapa aggódó hangja, a második már a szerelmes, epekedő férfié. A Zoltánká-ban is megvan ez a viszony, csak fordítottan, anya
és fia között. Zoltánka mondja előbb: „Te vagy a
legszebb édesanya.” Szendrey Júlia így felel rá:
„Örülök, hogy tetszem neked. Én már nem is akarok tetszeni senki másnak, csak
neked. Istenem, hisz egyetlen fiam vagy! A te elismerésed a legdrágább a
földön.”
Így fonódnak egybe az érzések és viszonyok. Mert hát nem
mindegy, hogy lány-e vagy feleség a féltve őrzött asszony? Mindkettőben
egyszerre funkcionálnak, hiszen a legdrágább kincs van rejtve a világ elől.
Mindegy, hogy minek nevezzük a boldogságot, csak az élet
értelmét szolgálja. A szeretet és szerelem érzései sűrűsödnek össze.
Bizonytalan, hogy férj vagy apa, anya vagy szerető. Férfi és nő szövetsége ez
már, ahol az igazi minősítés nem számottevő. Krúdy a lélek legbenső körében
keresi meg az emberi kapcsolatok végső rendszerét, innen hozza fel a látszó
dolgokat; az elégedetlenséget, elvágyódást, szakítást, és a bűnhődést.
Hogyan is bontja ki Krúdy a másra vágyás, elvágyódás
motívumát? A zárt, statikus világba idegen érkezik. Szindbád Pestről utaztában
vetődik be a kárpáti fogadóba, a zsoldos a királyi udvar életét villantja föl
Anna előtt. Rezeda Kázmér a Pestre való menekvés lehetőségét ébreszti fel
Esztellában. A nők úgy remélik, hogy a messziből érkező utazók megváltják őket
a boldogtalanságból. Szeretnének maguknak tudni, meghódítani egy nagyobb,
tágasabb, ismeretlenebb tartományt.
A három idegen jövevény nemcsak hasonlít, de különbözik is
egymástól. Szindbád kezdeményező, a maga könnyedségében gyorsan kivégzi Fáni
álmait. Az arany meg az asszony zsoldosa nagy érzelmi töltéssel indítja Annához
való kapcsolatát. De az arany-varázslat megváltoztatja kettejük helyzetét, s a
tehetetlen, megbűvölt katonával szemben Anna egyre erőteljesebben a szívére
hallgat. Mire teljességgel elfogadja és vállalja a szerelmet, addigra a
zsoldos hamis aranyakra váltja föl az asszony kegyeit. Rezeda különb az előbbi
kettőnél. Mindegyik elmondhatja magáról: „Ahova a lábamat tettem, ott
szerencsétlenség történt.” Mégis, Rezeda vallja be. Épp ezért nem akar semmit
Esztellától. A lány azonban kikönyörgi az elszöktetést. A vörös postakocsi
utasa nem viselkedik a szindbádi erőszakossággal, érzéseit nem változtatják meg
az aranyak. Tudja önmaga és lány világa közti messzeséget. De a
szerencsétlenségnek szintúgy okozója Rezeda is, mint Szindbád vagy a zsoldos. A
megcsalatás általuk történik. Nem is a személyes
csalódás a fontos, hanem ami azon túl mutat, a személyiségükben hordozott
pénzimádat, kéjfertő, ami e századnak annyira jellemző sajátja, s ami
bemocskolja a tisztát, és egyéneire bontja a társadalmat.
Fáni az ezüstös sálat a fiókban rejtegeti. Nem egyszerű
ruhadarabja ez neki. A messzi Pest városából hozott ajándék, s minden ábránd,
remény ebben nyeri el értelmét. Jön onnét most egy utazó, aki a soha nem ismert
világot éli, és magában hordozza a beteljesedést:
„Szindbád:
Én nagy színésznőt csinálok magából. Az egész
világ elébe fog borulni. Gyönyörű ruhái lesznek, ragyogó ékszerei.”
Nem csoda hát, ha a holdfényes téli éjszakán magára zárva
szobája ajtaját, Fáni izgatottan csomagolni kezd, és várja a pillanatot, hogy
érte jöjjön az idegen. Megadatik ugyan a pillanat, de a kalandor vágyainak
beteljesülésével megsemmisül Fánika álma. Az ablakon
át menekül a csábító. Ki is volt valójában? Fáni rádöbben: „ Atyám, egy farkas
ugrott a szobába.”
Ilyen farkas kerül Wolfgang házába is. Szintúgy hozza egy
más világ ígéretét:
„Zsoldos:
...Nagy szükség van udvarhölgyekre!
Anna (felcsillanva): Nos? Reám
gondoltál?
Zsoldos:
Úgy van. Csakis rád gondoltam, amint
megláttalak.
Anna:
Istenem, álmodom.”
Fánit a beteljesedett kaland ábrándítja ki a távoli
világból, Annát a zsoldos pénzimádata semmisíti meg. Hiába vállalnák a nők az
új érzéseket, a jövevények bizonyítják a távoli csillogás álszent, hazug
voltát. Végül marad minden a régiben, folytatódik az élet úgy, ahogy azelőtt
volt, de immár semmivé lett remények lelki nehezékével megtetézve. Esztella
megjárja a pokol nehézségeit. Mégis olyannak tűnik, mint egy álom, amely az
éjszakában, a Balaton susogó nádasai között született volna. És felébredve
marad minden a megszokott módon. Rezeda megtisztulva újra visszahívná
Esztellát, de a lány már nem vállalja újból a Pestre kocsizást. Otthon marad,
Alvinczi apai, tán férji szeretete mellett. Mint Fáni is a kárpáti fogadóban,
vagy Anna a jópolgár Wolfgang mellett. Megjárják az
álmok világát, de megcsalatnak, és visszahullnak régi
önmaguk életébe. Így ütközik meg Krúdy játékaiban a régi idillibb létforma az
új, a zavaros világgal. A megoldások Turgenyevet idézik; az erjedés már
megmutatkozik, de mégis elegánsan záródnak le és oldódnak meg az ellentétek.
Krúdy hangulatában, lírájában ösztönösen ráérzett a
századforduló utáni ember nagy dilemmájára. Férfihősei a bizonytalan újat
hordozzák. Nem tudja Krúdy pontosan megfogalmazni az állapotot, ezért
egybemosódó színekkel jelzi az érthetetlent. Más irodalmakban hamarább, vagy
ekkortájt jelentkezik ez a nyugtalanság. Az itthoni társadalmi állapotok a
háborúra, de különösen az elbukás esztendőire érlelődnek meg igazán. Krúdy
játékai azt jelzik - vázlatosan és töredékekben – ahogy a század eleji boldog
világ megütközik a nihilizmussal, a személyiség a csőddel. Krúdy még onnan
marad. Nem lát megnyugvást, kiengesztelődést, megoldást. Ott zárja, ahol
elkezdte: a békés, zavartalan, tiszta emberi kapcsolatokat folytatja. A
csábítók elnyerik büntetésüket, hiszen Szindbádra rálő a fogadós, a zsoldost
elviszi az őrség. Rezeda nem nyeri el Esztellát. Krúdy még megtehette, amit a
század közepének drámaírója már nem tehet: innen kénytelen bevégezni, és
Oszlopos Simeon világundorával figyelmeztet a személyiség létezésének bizonytalanságaira.
Eddig kevéssé figyeltünk Krúdy dramaturgiájára. Igaz, az
előbbi drámák építkezéséről nem sok szavunk lehetett volna. A Zoltánka már érdekesebb, sok helyütt Shakespeare-t követi.
Nemcsak formai, de tartalmi egyezések is jól láthatók. Zoltánka
álmatag. apja nagyszerűségét emlegető lényében van valami rokon a hamleti
világfájdalommal. Nem véletlen, hogy Zoltánka is
hivatkozik a helsingőri királyfira: „Mindig űz, hajt
valami. Messzi városokba kívánkozom, ahol tavasz van, színház, és a színpadon a
színészek szavalnak. Sekszpirben játszani Hamletet,
tomboló taps a nézőtéren, azután meghalni. Van ennél szebb halál?”
Nem feszülnek olyan frissen és keményen a gondolatok, mint
a Hamletben, inkább Lorenzaccio módjára gyötrődik Zoltánka. Más is van, ami a Hamletet idézi! Az anya – Szendrey Júlia - hűtlen lett az imádott apához, és újra
férjhez ment. Akárcsak Gertrudis. Pataki és Völgyi, a két kóborszínész-barát Rosencrantzra és Guildensternre
emlékeztetnek, lényegüket tekintve városi komédia játszók. A gödöllői erdőben Zoltánka úgy hajtja fejét Pici ölébe, akár a dán királyfi
Oféliáéba.
Zoltánka
életét is éppolyan álmok, vágyak kísértik, mint Annáét vagy Fániét. Csakhogy Zoltánka képzeletében nem a pesti színészet, vagy a királyi
udvar varázslatos, csábító világa él, hanem nyomasztóan kísérti nagy küldetése:
azt a magasságot megjárni, mint apja tette volt. Zoltánka
meghal, de tragédiája jóval korábbi, már életében halott, hiszen nem tud új
értéket állítani a régi helyébe, formaságokkal fedi élete tartalmatlanságát. A
kor már nem az ideákból és a múltból eredő munkálkodást követelte, hanem a
jelennel való szembenézést. Azért korszerűtlen és tragikus Zoltánka
létezése. Krúdy mégsem messziről figyeli hősét: Fánihoz, Annához, Esztellához
hasonlóan szánja Zoltánka szerencsétlen sorsát.
Az iménti drámáknál konkrétabban fogalmaz Krúdy a
pályájának utolsó szakaszában Adyról írott naiv színpadi látomásában. A pénzt,
a háborút rettegik a Három holló-hoz címzett fogadóban
beszélgető ivócimborák. Ady falstaffi attitűdben meditál a világ sorsáról, majd
Léda érkezik, aki mentené a költőt a pusztuló országból, de Ady magabiztosan,
cinikusan utasítja vissza a csábítást:
„Léda: Mi már jódarab idő óta tudjuk, hogy európai háború
van készülőben, amely háborúban megismétlődnek a középkor borzalmai. Amely
háború végét jelenti Magyarországnak. Menekülni kell innen, Bandi.
Ady (némi fölénnyel): A rossz
időt én is érzem, bár még nem reumásak a csontjaim. (Sóhajtva) De
én mégsem mehetek Párizsba.”
Krúdy Gyula Adyja fintorral és elszántsággal veszi
tudomásul a „rossz idő” jövetelét, de nem menekül, hanem bevárja. Hisz épp ez a
küldetése. Megváltoztatni úgysem tudja a sorsot, vállalja a tehetetlen szemlélő
szerepét, hogy maga legyen szemtanúja, tán áldozatja a pusztulásnak. Ez már nem
is annyira Ady drámája, sokkal inkább Krúdyé, aki korábbi darabjaiban is a
túlsó, a szebb oldalról jelezte fájdalommal egy világ alkonyát, de kétséggel
szólott az eljövendő rosszról is. Megoldást, megnyugtatót nem talált. Az
állapotban való részvétel mellett tett hitet, s az adott körülmények között ez
is méltánylást érdemlő. Az elmenekvés úgysem hozta
volna meg a jobbulást. Tán az egyénnek igen, de mégis többről volt szó; egy
háborút elbukó, és társadalmat váltó nemzet élete éberséget követelt. A magára
maradó Krúdy ezt a küldetést már nem teljesíthette be. Mások követték őt, akik
az egyén helyett a közösség gondjait kísérelték megfogalmazni. (Krúdy
Gyula: Komédia, Magvető, 1968).
ABLONCZY LÁSZLÓ
(Alföld /Debrecen/,
1969/2. /február/ 71-73. p.)