Könyvjelző
Íme,
újabb bizonyíték: egy elszalasztott lehetőséggel több, amely más arányba
segíthette volna a magyar dráma fejlődését!
Jól
látja a kötet összeállítását végző és az utószót író Barta András, hogy Krúdy
Gyula drámáinak egy-egy jelenetében, gondolatiságában egy csehovi méretű
színház ígérete feszül. Hogy mégsem teljesedhetett ki színpadi látomása, az
nemcsak az ő hibája. Nem érezte a Nemzeti Színház vezető, segítő, bátorító
kezét, amely a kezdeti, bizonytalankodó lépéseit önálló, nagyformátumú
dramaturgiává építhette volna. Míg Csehov értő, teremtő partnerre lelt Sztanyiszlavszkijban, itthon Hevesi Sándornak más,
fontosabb dolgai voltak.
Nemcsak
epikus drámaépítkezése, de jól ismert hősei: Szindbád és Rezeda Kázmér is
visszautalnak szépprózájára. Az előbbi a Kárpáti kaland részese, az utóbbi A
vörös postakocsi távolból érkező lovagja. Újra olvashatjuk a talán egyetlen
ismerős Krúdy-játékot, a feszes zártsággal megkomponált Az arany meg az
asszonyt. Petőfi Sándor tragikus sorsú fiáról, Zoltánról van még egy darab,
Adyról meg egyfelvonásos. Időben és témában látszatra szétszórt Krúdy világa,
de a legmélyebb rétegben nagyon is egységes: erjedő, széthulló életek ütköznek
meg az álmokkal vagy a való formájában megjelenő új életlehetőségekkel. Innen
adódik a feloldhatatlan konfliktus. A végső eredmény nem mindig a halál,
inkább az elbukás, a visszazuhanás a régibe. Ezért nem is tragédiáknak mondanám
Krúdy színházát, inkább szomorújátékoknak. Fáradt, rezignált a megoldás. Egy
halk, nagy sóhaj a befejezés.
A
kötet második felében Krúdy színházi írásai következnek. Kritikák, színészportrék
igazolják, hogy rutin és frázisok helyett a színházzal csak lélekből, művészi
alázattal lehet igazán foglalkozni.
Ablonczy László
(Hajdú-Bihari Napló /Debrecen/, 1968/181. /augusztus 3./ 4.
p.)