SZINDBÁD UTOLSÓ ESTÉJE Óbudai riport Kéhlinél és a kis Bródynál Krúdy Gyula nyomában

Krúdy Gyula már- ványba vésett em- léktáblája Kéhlinél, a bal egyes asztal felett

Krúdy Gyulát Pesten a könyvesboltokban és irodalmi kávéházakban mintha kissé, bizonyára ideiglenesen, elfelejtették volna. Újsütetű nagyságok nevei röpködnek a levegőben és a század első negyedének nagy hajósa, Szindbád, mintha elmerült volna a feledés tengerében. De mindez csak Pesten van így. Ha az ember átgyalogol a Kossuth-hídon Budára s fölül a hetes villamosra, mely a Lajos-utcán át egészen az óbudai zsidó templomig viszi s ott leszállván a sárga járműről, kissé balra cselleng, éppen szemben, a csöndes Mókus-utcában találja a Kéhli-vendéglőt. Itt bezzeg nem felejtkeztek meg Krúdy Gyuláról. Esténként összegyűlnek régi barátai és új tisztelői, leülnek rögtön a bejárat mellett a jobb egyes asztalhoz, közvetlenül a nagy író márványba vésett emléktáblája alá s egy-egy hosszúlépés mellett áhítattal emlékeznek... Itt található minden hét valamelyik estéjén Balogh páter, hűséges famunusával Vidor osztályfőnök úrral; az írók közül Márai Sándor, Várkonyi Titusz, Szekula Jenő, Hegedűs Gyula tartják konokul a barátságot Krúdyval, még halála után is. Az „ifjúság”-ot Tersánszky Józsi Jenő, Csorba Géza, Jankovich Ferenc, Berda József, Gedényi Mihály, Bányász László, Vadai József és más poéták és művészek képviselik.

Amint lefényképezzük a falra erősített emléktáblát, hozzánk jön a vendéglős és elmondja Krúdy Gyula utolsó estéjének történetét.

— Az úgy volt — kezdi a fiatal Kéhli, — hogy Gyula bácsi rendes időben, úgy kilenc óra tájban megérkezett s rögtön leült a kályha mellé, a szokott asztalához. Már ott várták régi jó barátai, Mezey főszolgabíró úr és Kerekes hírlapíró úr s mint annyi éveken keresztül majd mindennap, most is elhangzott a szó: „Józsikám, édes szívecském, kérek egy szilváni fröccsöt...” És akkor a két borospohár mellé egy harmadik sorakozott az asztalra. Vagy másfél órán keresztül egy szó nem hangzott el a három úr szájából, csak ittak lassú megfontoltsággal és néztek a levegőbe, mintha valami nagy bánat nyomná a lelküket. Már valahol a harmadik fröccsnél jártak, amikor Mezey főszolgabíró úr mondott egyet-mást a napi politikai eseményekről, azután Kerekes hírlapíró úr közölte a fontosabb rendőri és törvényszéki híreket és néha megszólalt Krúdy Gyula is. Ő azonban sohasem aktuális dolgokról beszélt, inkább a milleneumi időkről, az akkori zsokékról és kurtizánokról, esetleg, vadászat évadján, a Nyírségben húzó vadludakról!

Közben „Józsikám, édes szívecském”, a főpincér, egy zöldszilváni fröccsöt tesz az asztalra.

— Ez a pohár — mondja meghatottan, - amelyben annyi éven keresztül hoztam Gyula bácsinak az italt. Bár most is itt volna és megihatná...

A fiatal Kéhli egy mulatságos és jellemző Krúdy-történet elmondásába kezd:

— Élete utolsó napján Krúdy Gyula még kifogott rajtunk. Már elment Mezey főszolgabíró úr, már elment az utolsó villamossal Kerekes úr is, a záróra is elmúlt vagy tíz perccel, de Gyula bácsi csak nem mozdult. Másnap korán hajnalban borért kellett volna vidékre utazni, így türelmetlenül vártuk, hogy Szindbád úr végre hazamenjen és becsukhassuk a boltot. Hazamenés helyett azonban Krúdy Gyula lassan kibotorkálta mellékhelyiségbe. Elmúlt öt perc, tízperc, elmúlt egy negyedóra, Gyula bácsi csak nem tért vissza. Félóra múlva azután tettre határoztam el magam. Én is kimentem és benéztem a repedezett ajtó hasadékán. Mit látok, Uram Isten! Krúdy úr tenyerébe hajtott fejjel az igazak álmát álmodta. Nem törhettem rá az ajtót, cselhez kellett folyamodnom. Még gyerekkoromból tartogattam valahol a szekrényem mélyén egy kis tüsszentő-port, kihoztam hát a lakásból, egy számolócédulából papírcsövet csavartam és azzal a résen, keresztül befújtam. Nem múlt el öt másodperc, iszonyú tüsszentés hangzott az éjszakában. Nyomban rá kicsapódott az ajtó és Gyula bácsi dörmögve tért vissza a poharához. „Józsikám, édes szívecském, egy egész litert adjál, majd hazaviszem.” Ez volt Krúdy Gyula utolsó estéje nálunk. Akkor éjjel halt meg.

Még elballagtunk a szomszéd utcába, hogy megnézzük melyik házban lakott Krúdy Gyula. A zöldzsalus ablakokkal szemben van a kis Bródy híres, nevezetes óbudai kávéháza. Itt is rengeteg időt töltött Krúdy s amint a kis Bródy mondja „Bárcsak most is hitelezhetnék neki készpénzt vagy ebédet, bármit. Mert nála pontosabb, aranyosabb adós nem volt és nem is lesz a földkerekségen...”

És fordulhatunk a kies Óbudán bárhova és bárkihez, a braunhaxlerok népe kegyelettel gondol arra a magas, fél-oldalra hajtott fejű, szomorúszemű úrra, aki oly sokat és oly szívesen forgott közöttük, különösen este, amikor a rendes úriemberek nem hajszolják már az élet hiú dolgait, hanem csöndesen leülnek egy zöldrefényezett asztal mellé és hallgatagon megisznak néhány zöldszilváni fröccsöt, mielőtt aludni térnek. Az aránylag jómódú Pesten mindent hamar befed a feledés pora, de Óbuda, a krajcáros polgárok fertálya, az egészen más. Ott minden, ami költészet, tovább él, mert mint Kosztolányi írta: „a szegények nem felejtenek...”

	Abday felv.
A fiatal Kéhli feleségével és „Józsi” főpincérrel	A kis Bródy és kávéháza, ahol Krúdynak „korlátlan” hitele volt

Acsády Károly

(Színház, 1946/48. /december 1117./ 15. p.)