FIGYELŐ
KRUDY GYULA KÖNYVE
A VÖRÖS POSTAKOCSI
Nem,
ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az.
„A vörös postakocsi”, a Krudy Gyuláé. De én nem
tudom, csakugyan, okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt úgy,
hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Bródy Sándorék
biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest áhított regényével
váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő. A Bródyak, a Krudyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerűen oktatók,
és olyan gazdag anyagúak és olyan ösztönzők, hogy ez bizony megtörténhetik.
Én Krudy helyén nem Anyeginból vettem volna mottót a
könyvembe, vagy odateszem mindenesetre Anyegin mellé a Tündérálom, Petőfi négy
sorát. „Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket, – Óh,
lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet”. Mert Krudy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye
bejelentőjébe fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának
boszorkányos muzsikájú dalát.
Mai
ifjúsággal dalolni a tegnapi ifjúságról csak igaz költőnek adatik, a
legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem egyetlen ifjúsága van, de váltogatja az
ifjúságokat. Ez a tegnapi ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett
predesztináltabb helyén, mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krudy könyvében Budapest szerepe. Mert például az író
vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e könyvben, mint a
Krisztus-anyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdektelenné teszi itt-ott.
„A
vörös postakocsi” nemcsak a tegnapnak, a pestbudai
bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krudy-regény
–, ha ugyan regény –, nagy társadalomtalanságáé.
Azokról és úgy, akikről és ahogy Krudy ír, csak az
írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, és állandóan a napidíjas és az
Úristen között libegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb
reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.
Ezek
az emberek adnák a regénynek a hivatalos regényszerűséget, ha mindnél nem volna
több, főbb, megindítóbb maga Krudy vagy mondjuk:
Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfajszabályok
ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem regény. Egy prózaizált
és Krudysított, de mégis annyira belső versű
Byron-hősköltemény, amilyszerűt úgy akartam volna
tavaly egy verses-regény kísérletemmel. De ugyane miatt érheti szemrehányás is
sok Krudyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva
egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élő személye,
egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra
süllyesztik néhol a könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több
valószínűtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krudy
megígérte azt a sok olyan nem-valószínűséget, amely a művész legmélyebb élet-
és maga-látása.
De
könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges
versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem
regény, hát nem regény, de briliáns lelki-Röntgene a
fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának. A művészpsziché
diagnózisa s egy kicsit édes szívfájdalmú emléke tíz év előtti budapesti
sorsunknak, ellágyulásainknak s az éjszakáknak, melyekben akkori ifjúságunkat
meghurcoltuk. Szerelmetes, mindenkitől nemesen különböző, erős poéta írása, s
ez magában biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi ifjúságunkat
akarják megtalálni. „Bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta
már”? – nem. „Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép
emlékezet”.
ADY ENDRE
(Nyugat, 1913/17. /szeptember 1./ II. 393. p.)