KRUDY GYULA KÖNYVE

A VÖRÖS POSTAKOCSI

Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az. »A vörös postakocsi«, a Krudy Gyuláé. De én nem tudom, csakugyan, okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt úgy, hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Bródy Sándorék biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest áhított regényével váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő. A Bródyak, a Krudyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerűen oktatók, és olyan gazdag anyagúak és olyan ösztönzők, hogy ez bizony megtörténhetik.

Én Krudy helyén nem Anyeginból vettem volna mottót a könyvembe, vagy odateszem mindenesetre Anyegin mellé a Tündérálom, Petőfi négy sorát. »Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket, – Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet«. Mert Krudy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye bejelentőjébe fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát.

Mai ifjúsággal dalolni a tegnapi ifjúságról csak igaz költőnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem egyetlen ifjúsága van, de váltogatja az ifjúságokat. Ez a tegnapi ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyén, mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krudy könyvében Budapest szerepe. Mert például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e könyvben, mint a Krisztus-anyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdektelenné teszi itt-ott.

»A vörös postakocsi« nemcsak a tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krudy-regény –, ha ugyan regény –, nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krudy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, és állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.

Ezek az emberek adnák a regénynek a hivatalos regényszerűséget, ha mindnél nem volna több, főbb, megindítóbb maga Krudy vagy mondjuk: Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem regény. Egy prózaizált és Krudysított, de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény, amilyszerűt úgy akartam volna tavaly egy verses-regény kísérletemmel. De ugyane miatt érheti szemrehányás is sok Krudyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élő személye, egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több valószínűtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krudy megígérte azt a sok olyan nem-valószínűséget, amely a művész legmélyebb élet- és maga-látása.

De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki-Röntgene a fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának. A művészpsziché diagnózisa s egy kicsit édes szívfájdalmú emléke tíz év előtti budapesti sorsunknak, ellágyulásainknak s az éjszakáknak, melyekben akkori ifjúságunkat meghurcoltuk. Szerelmetes, mindenkitől nemesen különböző, erős poéta írása, s ez magában biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi ifjúságunkat akarják megtalálni. »Bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta már«? – nem. »Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet«.

ADY ENDRE

(Nyugat, 1913/7. /szeptember 1./ II. 393. p.)