KRÚDY
GYULA KÖNYVE
Nem, ez még mindig nem
Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az. A vörös postakocsi, a Krúdy Gyuláé. De én
nem tudom, csakugyan okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt
úgy, hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Bródy Sándorék
biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest áhított regényével
váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő. A Bródyak, a Krúdyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerűen oktatók,
és olyan gazdag anyagúak és olyan ösztönzők, hogy ez bizony megtörténhetik.
Én Krúdy helyén nem Anyeginból vettem volna mottót a
könyvembe, vagy odateszem mindenesetre Anyegin mellé a Tündér álom, Petőfi négy sorát.
„Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az
édes énekét, - Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép
emlékezet.” Mert Krúdy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye bejelentőjébe
fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú
dalát.
Mai ifjúsággal dalolni
a tegnapi ifjúságról csak igaz költőnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak,
akinek nem egyetlen ifjúsága van, de váltogatja az ifjúságokat. Ez a tegnapi
ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyén,
mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krúdy könyvében Budapest szerepe. Mert
például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e
könyvben, mint a Krisztus-anyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt
érdektelenné teszi itt-ott.
A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak,
a pestbudai bizarrságnak s az emlékezésnek
szimbóluma, de a Krúdy-regény - ha ugyan regény - nagy társadalomtalanságáé.
Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi
rangja tisztázhatatlan, és állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő.
Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik,
akik a társadalmon kívül bitangolnak.
Ezek az emberek adnák
a regénynek a hivatalos regényszerűséget, ha mindnél nem volna több, főbb,
megindítóbb maga Krúdy vagy mondjuk: Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás
kihágás történt a műfajszabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem
regény. Egy prózaizált és krúdysított,
de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény, amilyszerűt
úgy akartam volna tavaly egy verses-regény kísérletemmel. De ugyané
miatt érheti szemrehányás is sok Krúdyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári
nevén fölcsípett élő személye, egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a
könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több valószínűtlenséget
szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krúdy megígérte azt a sok olyan
nem-valószínűséget, amely a művész legmélyebb élet- és maga-látása.
De könnyes, drága,
gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról,
miként teszik az álmok passzívvá a mai Casanovát. S ha nem regény, hát nem
regény, de briliáns lelki-Röntgene a fiatalság
nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának. A művészpsziché
diagnózisa s egy kicsit édes szívfájdalmú emléke tíz év előtti budapesti sorsunknak,
ellágyulásainknak s az éjszakáknak, melyekben akkori ifjúságunkat meghurcoltuk.
Szerelmetes, mindenkitől nemesen különböző, erős poéta írása, s ez magában
biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi ifjúságunkat akarják
megtalálni. „Bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta már?” -
nem. „Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló
hattyúm, szép emlékezet.”
(Ady Endre: Az irodalomról.
Bp. 1961, Magvető. 358-359. p.)