KRÚDY GYULA KÖNYVE

 

Nem, ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyö­nyörű könyv sem az. A vörös postakocsi, a Krúdy Gyuláé. De én nem tudom, csakugyan okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt úgy, hogy egész, mai Budapest aljaskodjék benne? Bródy Sándorék biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog Budapest áhított regé­nyével váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő. A Bródyak, a Krúdyak írásai éppen hiányosságaikban nagyszerűen oktatók, és olyan gazdag anyagúak és olyan ösztönzők, hogy ez bizony megtörtén­hetik.

Én Krúdy helyén nem Anyeginból vettem volna mottót a könyvembe, vagy odateszem mindenesetre Anyegin mellé a Tündér álom, Petőfi négy sorát. „Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éne­két, - Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlé­kezet.” Mert Krúdy, édes szerencsénkre, nem azt írta, amit regénye be­jelentőjébe fölsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszor­kányos muzsikájú dalát.

Mai ifjúsággal dalolni a tegnapi ifjúságról csak igaz költőnek adatik, a legnagyobbakhoz hasonlónak, akinek nem egyetlen ifjúsága van, de vál­togatja az ifjúságokat. Ez a tegnapi ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyén, mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krúdy könyvében Budapest szerepe. Mert például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e könyvben, mint a Krisztus-anyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdektelenné teszi itt-ott.

A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény - ha ugyan regény - nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, és állandóan a napidíjas és az Úristen között libegő. Csak ez látja meg és kedveli a tár­sadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.

Ezek az emberek adnák a regénynek a hivatalos regényszerűséget, ha mindnél nem volna több, főbb, megindítóbb maga Krúdy vagy mondjuk: Rezeda, az író. Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen, íródott egy regény, mely sehogy sem regény. Egy prózaizált és krúdysított, de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény, amilyszerűt úgy akartam volna tavaly egy verses-regény kísérletemmel. De ugyané miatt érheti szemrehányás is sok Krúdyt: naplónak nem napló, memoárnak pedig gyáva egy kicsit ez a könyv. Sok megnevezett, polgári nevén fölcsípett élő személye, egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a könyvet. Egyenetlenségei azonban mégsem hibák, de több valószínűtlenséget szomjúhozunk gyakran, pláne, mert Krúdy megígérte azt a sok olyan nem-valószínűséget, amely a mű­vész legmélyebb élet- és maga-látása.

De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy ahogy írta, aki írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai Casa­novát. S ha nem regény, hát nem regény, de briliáns lelki-Röntgene a fiatalság nevezetű betegség egyik legékesebb stádiumának. A művész­psziché diagnózisa s egy kicsit édes szívfájdalmú emléke tíz év előtti bu­dapesti sorsunknak, ellágyulásainknak s az éjszakáknak, melyekben akkori ifjúságunkat meghurcoltuk. Szerelmetes, mindenkitől nemesen különböző, erős poéta írása, s ez magában biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi ifjúságunkat akarják megtalálni. „Bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta már?” - nem. „Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet.”

 

(Ady Endre: Az irodalomról.
Bp. 1961, Magvető. 358-359. p.)