Egy igazi arszlán, Budapest vőlegénye
Nemzeti
könyvtárunk kézirattárában, kitéve az idő porának, öt vaskos, piros kötéses
dosszié áll, belenyomott indadíszítéssel, arany betűkkel. Naplótöredékek. Írta Br. Podmaniczky Frigyes, Budapest, 1887. I—V. rész
1824—1887-ig. Az ötödik kötet befejező mondata: „E munkám megírásához
hozzáfogtam 1886 és szeptember hava közepe táján, s bevégezém
1887-es évi október 12-én egy szerdai (szerencsés) napon”.
Mikor még
a Rudas László utcát Podmaniczky utcának mondta a szokás, akkor, hallottam róla
először, nem tudva kicsoda is ő. De tíz évvel ezelőtt Illyés Gyula
Ingyen lakomájának egyik legpompásabb fogását, ismeretlen ízeket találtam
hősünk sorsában. S most Krúdy új Podmaniczky-könyve még változatosabbá
tette a terítéket. Írásom címét is ettől a két nagy írótól kölcsönöztem. Ezt a
hosszú, gazdag életet nem tudtam volna náluk pontosabban kifejezni. Budapest
vőlegénye címmel megjelent kötete serkentett arra is, hogy fölnyissam a
kéziratok piros födélért, kibogozva a csomókat, melyeket, hinni szeretném, nem
Krúdy Gyula hatalmas ujjai kötöttek meg, amikor engedélyt kapott a kincsek
zárának fölnyitására. A csomók már megereszkedtek, hát dolgom végeztével jól
megszorítottam őket. Következő oldozójuk hadd gondoljon ebből a csekélységből —
korunk érdektelenségében — egy halvány fénysugárra.
Az
emlékiratokat év nélkül nyomtatták ki, valószínűleg akkor, amikor Illyés
datálta a cikkét; 1939 táján. Azóta nem jelentek meg, legalábbis a Széchényi
Könyvtár katalógusa szerint. Forgatom a diósgyőri merített papírból való fehér
és kékes színű lapokat, melyek össze-vissza vannak ragasztva, margójára
jegyzetelve, s a margóiról is lelógó sorokat papírcsíkokon folytatva,
visszahajtva, újságkivágatokkal teletűzdelve — szemet erőltetve olvasom.
Egyszer túlságosan aprók, máskor hirtelen nagyok a betűk. Az írás alsó
mezejének arabszerű kaligráfiája van. Mintha írójuk a
sorok közötti teret végigdíszítené, mintha gyönyörködne az írásában, akár olyan
papíron is, melynek hátsó felén összeadások és kivonások ceruzanyomai
halványodnak.
Ki volt
Podmaniczky Frigyes báró, ez az élete végén már csak Podmaniczky, aki a nevén
nevezett utcában is járhatott? Pesten telelő aszódi úrfi; a nagyvilági életben
a táncok, szerelmek, párbajok, politikai csatározások Gibicz
bárója (egy igazi arszlán!) — mindig a fősodrás szélén, Ráday Gedeon
követ titkára Pozsonyban, ott is inkább a kaszinókban, kocsmákban, mint az
országgyűlésen; Kossuth betyárruhába öltözött kortesvezére;
a szabadságharc tisztje; Világos tanúja; császári közlegény, aki szénás
szekérrel vágtat végig a pesti utcán; újságíró, író; ipari társaságok
főtisztviselője; az Andrássy út építője, az Opera intendánsa (Budapest
vőlegénye!); pártelnök, végül császárszakállas pepitabáró, különc
agglegény, akinek bár órája sem volt, mégis minden délben pontosan kelt át a
Kerepesi úton, a Pannónia irányába, s tiszteletére még a lóvasutat is
megállították. Nagyon sokat tudott koráról, s mert nem volt fő egyéniségei
közül való, nem faragta saját szobrát, a kort tette hősévé és nem magát. Mintha
csak magának emlékezett volna, magának mondott volna el mindent, s nekünk,
hiszen nem engedte dossziéit százéves születésnapja előtt fölbontani.
Nyolcvanhárom évet élt. Nagyszerű memóriája volt, de mégis megerőltethette az
írás egy éve, az éjszakáik, amikor fiatal arcával találkozott Talán azért
nevezte „szerencsésnek” azt a befejező, szerdai napot. Kora leltárosa lett,
elszámolt még a morzsákról is.
Ezért
folyamodott hozzá Illyés, aki a nagy anyagból azt méltatja, ami szelleméhez
érdekes. Fontos a kastélyok élete, a falusi vásár, az úrfi tépelődése úr és
paraszt viszonyáról, Pest-Buda, melyben Petőfi zsenije kinyílt, háttere a
reformkor nagy politikai zsibongásának. „A szalonok becézettje egyszerre
elkomorul, falukutató lesz... Erdélyt választotta.” Érdekelték a szabadságharc
apróságai, érdekelte Podmaniczky Világosig. „Mindössze huszonöt éves, élete
útját idáig akartuk követni, eddigi sorsa, környezete érdekel bennünket.”
Nem így
Krúdyt. Ő az öregembertől indul, visszafelé. „Mikor én megismerkedtem vele,
passziója az volt, hogy egy üveg ásványvíz mellett bóbiskolt a Pannónia
fogadó-vendéglőjében, egymagában, egy sarokasztalnál. Délután az üres
étteremben. Csak az öreg pincér maradt ott naponta, az öreg kegyelmes úr
mellett, hogy felöltőjét rásegítse, ha végleg eltávozik a földi vendégfogadóból.”
Íme, a Krúdy-hős! A különc. Az író mindig azon az oldalon kíséri, ahol a
szeretők, postakocsik, színésznők, bohémek, rejtélyes múltú alakok, félbolondok
és megszállottak járnak. Jobban érdekelték Széchenyi megbokrosodott lovai, mint
a politikus. „Miért nem hordott magánál kapukulcsot Podmaniczky Frigyes?” A
szabadságharc jeleneteit Than Mór, akkor még vándorpiktor, felleghajtó
köpenyegéből előhúzott akvarellekkel idézi föl. Az Elizák, a mindig ugyanazok
és mégis mások, lepketáncában gyönyörködik. „Ha kora ifjúságomtól hallgatok a
nálam tapasztaltabb férfiakra, sohasem dagadt volna meg akkorára a májam, mint
egy tót gyerekkalap – mondta Széchényi János gróf és Frigyesre bízta, hogy a
morált megjegyzéséből levonja.” Többet mond az épülő Operaház árkaiban
botladozó kíváncsi dámák bokájáról, mint az építkezésről.
A plebejus
Illyés nem szereti a bárót. Írása hasznáért becsüli, tisztelettel értekezik
róla. Krúdy hősei varázsködmönét segíti rá, akárcsak az a pincér a Pannóniában.
Hogyan
vélekednénk róla most, ha Krúdy műve mellé az emlékiratok új kiadását is
odahelyezhetnénk?
(Élet és Irodalom, 1973/41. /október 13./ 10.
p.)