Egy igazi arszlán, Budapest vőlegénye

 

Nemzeti könyvtárunk kézirattárában, kitéve az idő porának, öt vaskos, piros kötéses dosszié áll, belenyomott indadíszítéssel, arany betűkkel. Naplótöredékek. Írta Br. Podmaniczky Frigyes, Budapest, 1887. I—V. rész 1824—1887-ig. Az ötödik kötet befejező mondata: „E munkám megírásához hozzáfogtam 1886 és szeptember hava közepe táján, s bevégezém 1887-es évi október 12-én egy szerdai (szerencsés) napon”.

Mikor még a Rudas László utcát Podmaniczky utcának mondta a szokás, akkor, hallottam róla először, nem tudva kicsoda is ő. De tíz évvel ezelőtt Illyés Gyula Ingyen lakomájának egyik legpompásabb fogását, ismeretlen ízeket találtam hősünk sorsában. S most Krúdy új Podmaniczky-könyve még változatosabbá tette a terítéket. Írásom címét is ettől a két nagy írótól kölcsönöztem. Ezt a hosszú, gazdag életet nem tudtam volna náluk pontosabban kifejezni. Budapest vőlegénye címmel megjelent kötete serkentett arra is, hogy fölnyissam a kéziratok piros födélért, kibogozva a csomókat, melyeket, hinni szeretném, nem Krúdy Gyula hatalmas ujjai kötöttek meg, amikor engedélyt kapott a kincsek zárának fölnyitására. A csomók már megereszkedtek, hát dolgom végeztével jól megszorítottam őket. Következő oldozójuk hadd gondoljon ebből a csekélységből — korunk érdektelenségében — egy halvány fénysugárra.

Az emlékiratokat év nélkül nyomtatták ki, valószínűleg akkor, amikor Illyés datálta a cikkét; 1939 táján. Azóta nem jelentek meg, legalábbis a Széchényi Könyvtár katalógusa szerint. Forgatom a diósgyőri merített papírból való fehér és kékes színű lapokat, melyek össze-vissza vannak ragasztva, margójára jegyzetelve, s a margóiról is lelógó sorokat papírcsíkokon folytatva, visszahajtva, újságkivágatokkal teletűzdelve — szemet erőltetve olvasom. Egyszer túlságosan aprók, máskor hirtelen nagyok a betűk. Az írás alsó mezejének arabszerű kaligráfiája van. Mintha írójuk a sorok közötti teret végigdíszítené, mintha gyönyörködne az írásában, akár olyan papíron is, melynek hátsó felén összeadások és kivonások ceruzanyomai halványodnak.

Ki volt Podmaniczky Frigyes báró, ez az élete végén már csak Podmaniczky, aki a nevén nevezett utcában is járhatott? Pesten telelő aszódi úrfi; a nagyvilági életben a táncok, szerelmek, párbajok, politikai csatározások Gibicz bárója (egy igazi arszlán!) — mindig a fősodrás szélén, Ráday Gedeon követ titkára Pozsonyban, ott is inkább a kaszinókban, kocsmákban, mint az országgyűlésen; Kossuth betyárruhába öltözött kortesvezére; a szabadságharc tisztje; Világos tanúja; császári közlegény, aki szénás szekérrel vágtat végig a pesti utcán; újságíró, író; ipari társaságok főtisztviselője; az Andrássy út építője, az Opera intendánsa (Budapest vőlegénye!); pártelnök, végül császárszakállas pepitabáró, különc agglegény, akinek bár órája sem volt, mégis minden délben pontosan kelt át a Kerepesi úton, a Pannónia irányába, s tiszteletére még a lóvasutat is megállították. Nagyon sokat tudott koráról, s mert nem volt fő egyéniségei közül való, nem faragta saját szobrát, a kort tette hősévé és nem magát. Mintha csak magának emlékezett volna, magának mondott volna el mindent, s nekünk, hiszen nem engedte dossziéit százéves születésnapja előtt fölbontani. Nyolcvanhárom évet élt. Nagyszerű memóriája volt, de mégis megerőltethette az írás egy éve, az éjszakáik, amikor fiatal arcával találkozott Talán azért nevezte „szerencsésnek” azt a befejező, szerdai napot. Kora leltárosa lett, elszámolt még a morzsákról is.

Ezért folyamodott hozzá Illyés, aki a nagy anyagból azt méltatja, ami szelleméhez érdekes. Fontos a kastélyok élete, a falusi vásár, az úrfi tépelődése úr és paraszt viszonyáról, Pest-Buda, melyben Petőfi zsenije kinyílt, háttere a reformkor nagy politikai zsibongásának. „A szalonok becézettje egyszerre elkomorul, falukutató lesz... Erdélyt választotta.” Érdekelték a szabadságharc apróságai, érdekelte Podmaniczky Világosig. „Mindössze huszonöt éves, élete útját idáig akartuk követni, eddigi sorsa, környezete érdekel bennünket.”

Nem így Krúdyt. Ő az öregembertől indul, visszafelé. „Mikor én megismerkedtem vele, passziója az volt, hogy egy üveg ásványvíz mellett bóbiskolt a Pannónia fogadó-vendéglőjében, egymagában, egy sarokasztalnál. Délután az üres étteremben. Csak az öreg pincér maradt ott naponta, az öreg kegyelmes úr mellett, hogy felöltőjét rásegítse, ha végleg eltávozik a földi vendégfogadóból.” Íme, a Krúdy-hős! A különc. Az író mindig azon az oldalon kíséri, ahol a szeretők, postakocsik, színésznők, bohémek, rejtélyes múltú alakok, félbolondok és megszállottak járnak. Jobban érdekelték Széchenyi megbokrosodott lovai, mint a politikus. „Miért nem hordott magánál kapukulcsot Podmaniczky Frigyes?” A szabadságharc jeleneteit Than Mór, akkor még vándorpiktor, felleghajtó köpenyegéből előhúzott akvarellekkel idézi föl. Az Elizák, a mindig ugyanazok és mégis mások, lepketáncában gyönyörködik. „Ha kora ifjúságomtól hallgatok a nálam tapasztaltabb férfiakra, sohasem dagadt volna meg akkorára a májam, mint egy tót gyerekkalap – mondta Széchényi János gróf és Frigyesre bízta, hogy a morált megjegyzéséből levonja.” Többet mond az épülő Operaház árkaiban botladozó kíváncsi dámák bokájáról, mint az építkezésről.

A plebejus Illyés nem szereti a bárót. Írása hasznáért becsüli, tisztelettel értekezik róla. Krúdy hősei varázsködmönét segíti rá, akárcsak az a pincér a Pannóniában.

Hogyan vélekednénk róla most, ha Krúdy műve mellé az emlékiratok új kiadását is odahelyezhetnénk?

 

(Élet és Irodalom, 1973/41. /október 13./ 10. p.)