Szinbád idézése

Szinbád hirtelen tűnt fel, de korántsem váratlanul, mert a hajóssal tulajdonképpen bármikor találkozhat az ember, ha megidézi, amikor úgy érzi, hogy magányos bolyongásai során múlhatatlanul szüksége van rá. Szinbád bármikor előléphet délceg alakjával bármelyik ódon terézvárosi boltíves kapualj hűvös árnyékából, melynek szivszorongató és elandalító titkait csak ő ismeri, meg azok az asszonyságok, akikhez valaha köze volt, és akik egyszerűségükön és jóindulatú naivságukon túl, legendateremtő erővel bírnak.

Társtalanul, üresen és kicsit tépázott lélekel kódorogtam éppen a modernséget hajszoló pesti aszfalton, amikor Szinbád megjelent, és végtelen komoly hangon, mint az olyan ember, aki ebben a kérdésben nem ismer tréfát, megkérdezte tőlem:

– Mondja, kérem, hol lehet manapság jó bort kapni?

Hirtelen zavarba jöttem. Hiszen kényelmetlenebb kérdéssel nem is lephetett volna meg. Ettől függetlenül azonban, vagy éppen ezért, mégis hihetetlen gyorsasággal feltérképeztem magamban a város összes fellelhető helyeit, a talponállókat éppen úgy, mint a volt légópincékből átalakított borospincéket, melyekbe mélyen vezető, félhomályos lépcsőgrádicsokon juthat az ember. Latolgattam tehát fajtáit, minőségét, bukéját, fényét azoknak a boroknak, melyeket ezekben a műintézetekben mérnek. Alaposan meg kellett azonban gondolnom, hogy mit válaszolok, ha nem akarok szégyent vallani Szinbád előtt. És ez nem volt könnyű feladat. Mert hová is vihetném ma Szinbádot? Hová kísérhetném, ahol zavartalanul elmerenghet, és ahol beszédes csendjével választ adhat sok minden ki nem mondott kérdésre.

Szinbád fürkésző pillantásokkal rám nézett. Várta a választ. Nyilván szereteti volna már elvonulni valahová, ahol egy tarka abroszú asztal mellett végre magában lehet, ahol nem zaklatják oktalan kíváncsiskodók, ahol nem háborgatják, ahol tovább tűnődhet régmúlt idők dolgain. Rezeda Kázmér, Alvinczy Edúard, Késő Fáni, Császár Fruzsina, a könnyűvérű Tizenhárom Sári, Pistoli úr meg a többiek sorsán, akiknek tudta, ismerte az életét, akik egykoron mind végigvonultak évei során, meg a képzelete tarka és színes világában.

De hol találok ma ilyen helyet Szinbád számára? Nyugodt lélekkel mit ajánlhatok a hajósnak, hol van ma Pesten olyan igazi „gemütlich” hely, ahol még szertartás és ünnep meginni két decit tisztán, ahol nem a részegségért és az oktalan mámorért isznak, hanem a bölcs derűért és hangulatért. Megvetne és talán örök haragra lobbanna irántam Szinbád, ha egy zsibongó és elhanyagolt talponálló nyüzsgő forgatagába, vagy egy gyöngyösbokréta-hangulatú giccses ihaj-tyuhaj borpincébe vinném, ahol kéretlenül mindenki mindenbe belebeszél, ahol az emberek minduntalan beleszólnak egymás dolgaiba, ahol szüntelen a pénztárnál a sorbanállás és a lökdösődzés, ahol az emberek valósággal egymásba könyökölnek a rosszul forrasztott bádogpultok párkányain. Szinbád minden bizonnyal irtózattal és kiábrándulva fordulna ki egy-egy ilyen italmérésből, mert az ő számára a kocsma valami egészen mást jelent, olyan helyet, ahol elmélkedni lehet és nagy varázslatokra készülni, olyan helyet, ahová el lehet vonulni finoman és némi rezignációval a világ elől, ahonnan ki van rekesztve a zaj, és ahol a pincérek lábujjhegyen járnak, mert tisztelik a vendéget, aki a gondolatot serkentő magányt keresi. Hát ilyen helyet pedig nemigen tudnék egykönnyen manapság Szinbádnak ajánlani.

A hajós még várt. de aztán, mert nyilván érezte, hogy azért odázom a választ, mert kényelmetlen helyzetbe hozott, nem is forszírozta tovább a dolgot. Valószínűleg ezért nem tudakolta meg tőlem továbbá azt sem, hogy vajon hol készítenek olyan, kedvére való töltött káposztát, melyet egyszer Ungváron, egy olyan városszéli kocsmában evett, ahová éjfél után kolduló barátok járnak borozgatni. Kérlelhetetlenül motoz bennem réges-rég a kérdés, hogy tényleg milyen is lehetett valóban az a híres-nevezetes töltött káposzta, melynek íze egy életen ál elkísérte Szinbádot. Míg azonban ezen morfondíroztam, Szinbád magamra hagyott. Nyilván megunta tétova határozatlanságomat és elment a tabáni Poldi bácsi „Mély píncé”-jébe, a Kéhlihez vagy a Síposhoz Óbudára, hogy nyugodtan tovább szövögethesse a régmúlt ködalakjainak, a sápadt és boldogtalan uraknak, az álmatag és sejtelmes asszonyságoknak sorsát, akik leheletszerűen finom fájdalmaikat és fáradt melankóliájukat magukkal vitték poggyászként annak idején a Vörös postakocsi utolsó útjára...

Ágh Tihamér

(Magyar Hírlap, 1973/127. /május 10./ 9. p.)