OLVASSUK EL EGYÜTT!

Harminc centiméter Krúdy

A könyvkiadás üzleti tevékenység is. Is – mert viszonyaink között elsősorban nem az: sokkal inkább kulturális kívánalmakra adott válasz. A könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem „piaci” érdekköréből most csak egyetlen mozzanat kiemelésére van szükségünk: a társadalmi igénybejelentések – a kereslet – hangjai iránti figyelemre. A magas könyvhalmok mögé várakozó (és vásárlásra váró) tömegeket képzelhetünk.

Aki az utóbbi egy-másfél évben minden Krúdy-kötethez hozzájutott, annak – profán megfigyelés – legalább harminc centiméterrel gyarapodott a könyvespolca. Megjelent a Szindbád kilencedfélszáz oldalon, 1300 lappal lépett föl a Magyar Remekírók sorozat (Nyolc regény), megindult két kötettel s bennük kilenc regénnyel a Krúdy Gyula művel sorozat (Régi szélkakasok között, Palotai álmok), a gyerekek történelmi tárgyú írásainak válogatását kapták (Rákóczi harangja), előkerült a Kossuth fia – és folytathatnánk a sort, köztük az író alakját megidéző munkákkal. A hónap új könyveit hírelő Könyvvilág legújabb számában az Aranykéz utcai szép napoknak két kiadását is látjuk: az egyik miniatűr kiadvány 210, a másik olcsó könyvtári, 3 forintért.

A kérdés most – könyvtárnyi Krúdy-könyv és könyvespolcnyi Krúdyval foglalkozó írás után – mi más is lehetne, mint az oknyomozás: mi az oka ennek a hallatlan, már-már kultikus méreteket mutató kíváncsiságnak?

Nem jutunk messzire, ha összevetjük más népszerű – sokszor bizony csak lektűrszínvonalú – szerzők művészi (vagy „művészi”) sajátosságaival, s azokat kérjük számon rajta. Hiszen Krúdyból éppen az hiányzik, amit a közkedveltebb művek olvasói megszoktak, s amit – talán felületes ítélettel – „elvárásként”, a népszerűség okaként könyvelünk el: az élénk cselekmény, az érdekes jellemrajz, a tárgyi izgalom, a szokatlan helyszín.

A nagy francia költő és bölcselő, Paul Valery mondja, hogy „A mű tárgya: az, amire egy rossz mű korlátozódik.” S hiába értjük tárgyon a mű tartalmát, témáját, sőt akár cselekményét (azt a bizonyos miről is szól? kérdését), a szellemes aforizma csak féligazság. Ugyanis, ha kellő részletességgel végigvisszük egy klasszikus nagyregény – e szempontból szinte mindegy, hogy romantikus vagy realista műről van szó – cselekményét, jellemhálózatát, óhatatlanul lecsapódik a mondanivaló jó része is, az író erkölcsi és társadalmi üzenete, a művész életajánlásai. A cselekmény, a mese és az újramesélhetőség iránti olvasói vágy esztétikai felismerésként is értelmezhető. A regénytől azt várjuk általában – vagy: azt is –, hogy utánozza, tükrözze az életet, az élet pedig cselekmények, események lineáris vonulata. Az epikai mű tehát ennek a várakozásnak a fényében megkonstruált élet.

Krúdynál teljesen világos az írói érték és a választott tárgy (föntebbi értelemben véve a szót) ellentmondása. Egyetlen regényét nézzük, az egyik legnépszerűbbet, az Asszonyságok díját. Ennek is főleg a cselekménymenetére összpontosítva S csak előlegezésképpen iktatva ide a tragikus módon elpusztult és sajnos meglehetősen elfelejtődött századeleji írónk, Cholnoky László szavait róla a Nyugatból: „Az Asszonyságok díja regénynek gyenge, de írásműnek majdnem tökéletes.” Ez az állítás paradoxon, önmagában föloldhatatlan ellentmondás. De ha nem ragaszkodunk mereven a műfaji kategóriákhoz, és alkotóelemekhez, tökéletesen igaznak tűnő az értékelés. (Ady is „fölséges versvallomásnak” mondja A vörös postakocsit...)

A regény előszavában az írói szándék a lakodalom, a tor és a keresztelő háromságának, mint az emberi élet egészét jellemző eseménysornak a bemutatására tesz vallomásos ígéretet. A vallomás a „cselekmény” helyének szól: „se nem víg se nem szomorú ez a regény, csak olyan, mint az élet a legtöbb pesti háztető alatt. Egy kis elképzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten.” „Elgondolt” – „élet”: ez a feszülő ellentét a kulcsa Krúdy művészetének. Nem ábrázolás, leírás, tükrözés – de nem is álom, steril fantázia, káprázó látomás.

Mindazonáltal úgy indul ez a könyv, ahogy az kézenfekvőnek látszik azok számára, akik a regény cselekményét az élet egyenes vonalú mozgását szeretik viszontlátni, ha mesei köntösben is.

Egy temetésrendező a Józsefvárosból útnak indul – különös misztikus indíttatására, megkísértődésre. Útnak indul a város belseje felé. Eljut egy esküvőre, majd egy vidám, életteli lakodalomba. Miközben elénk állítódik harmonikus előéletre utaló, kiegyensúlyozott alakja, felhangzanak különös, groteszk – elmesélve morbidnak is ható – futamok, többítve a cselekményt, de még nem kérdőjelezve meg a regény vélt és várt kompozícióját Később, otthagyva a lakodalmat, belekerül az esti utca szinte televényszerű világába. S itt egy hatalmas leírás következik. A mozgás, a zenék, a zajok, a szagok és illatok, az alakok, a pusztuló értékek és a szemétből fakadó szépség, az aljasságok és a nemes érzelmek olyan forgataga, ami párját ritkítja irodalmunkban. S mindez furcsán lebegő állapotban, a hajdani önmagában elbizonytalanodott temetésrendező szeme előtt Ekkor és ebben a hangulatban találkozik az Álommal, egy árnnyal, akiben önmagát ismeri föl. („Őszi ember volt.”) Nem más ez, mint írói fogás, a kor pszichologizáló ízlésének egyik közhelye. Gondoljunk Babits Gólyakalifájára, Kosztolányi Esti Kornéljára vagy Karinthy „találkozására” ifjúkori önmagával. Ezekkel az alakmásokkal, a személyiség brutális kettéosztásával a lélekben rejlő ellentmondásokra, a ki nem használt lehetőségekre, az önmagunknak tett és be nem váltott ígéretekre figyelmeztetett az irodalom. Egy pillanatra Krúdynál is ez történik. Az Álomnak itt az az értelme, hogy figyelmeztesse élő partnerét másik énjére, arra, hogy amit éjszaka megálmodott (másfajta szép szándékok, jobb életvitel, kielégült vágyak stb.), ugyanolyan része, ugyanolyan felelősséggel vállalandó darabja a sorsának, mint amit nappal és józanon megélt.

De ez csak egy pillanat, egy jelenet a regényben, szinte azt mondhatnánk, hogy ki nem dolgozott. sőt elkótyavetyélt ötlet. A cselekmény ugyanis rögtön fordul tovább: egy furcsa házba, ami a kocsma, a nyilvánosház, az utca stb. sejtelmes keveréke. S pár lap múlva már szó sem esik a temetésrendezőről, akit szemlélődni hozott ide kísértettársa. Életekbe lesünk be, bizarr figurákat ismerünk meg, történeteknek leszünk részesei. Torz képek és megelevenedő porcelán figurák között tűnik föl egy vajúdásban magára hagyott asszony – hogy aztán az ő kínjai közben, az ő emlékezéseinek szalagjára fűzve idéződjenek föl további esetek és alakok, sőt a megidézett hús-vér árnyak is mesélnek további történeteket. Czifra Jánosra már nem is gondolunk, minden teret kitölt a sok-sok megelevenített életpálya és életszelet egymásba hurkolódó vagy egymást metsző kavargása, izgatottsága. Főszereplőnek vélt hősünkkel csak a legutolsó lapokon találkozunk ismét, amikor is a szülésben meghalt anya (neve – Natália – születést jelent!) gyermekét örökbe fogadja.

A majd kétszáz oldalból a temetésrendező csak az első hatvannak vezető alakja – úgy-ahogy... Hiányzik itt minden megszokott rend, komponáló fegyelem, cselekményes célirányosság.

És hasonló módon lehetne leírni csaknem valamennyi Krúdy-regényt – össze nem tartozó, és valahogy mégis összefüggő epizódok, rajzok, pillanatkép-rögzítések láncolatát. Aki sokat olvasott tőle, az előtt összefolynak a történetek – szinte bárhol kinyitható bármelyik könyve. S ebben a kusza – lényegében cselekményellenes – cselekményességben még eredeti és éles jellemrajzot is alig találunk. Figuráinak többsége hírlapíró, színésznő, kalandor, bába, földesúr, pincér. Élnek és álmodnak, könnyeznek és nevetnek, jóllaknak és epekednek, s minden bizonnyal ügyfeleivé válnak a temetésrendezőnek, ha elérkezik az ideje. Ami ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy bármely pillanatban életre ne lehelhetné őket alkotójuk, az író. Csupa közhely, csupa fantázia.

Álomvilágot teremtő író Krúdy – mondhatnánk könnyed ráfogással. De ebben az írói álomvilágban az álom csak az egyik szféra! Mellette mindig ott van a metszetten éles képekkel fölszivárgó múlt és a jelen szinte mikroszkopikusan pontos valósága A hitel: a tárgyi, lélektani és társadalmai hite! S ebben a sokrétűségben leljük meg talán Krúdy írói jelentőségének alapvonását – s ha helyesen: akkor olvasói rajongásának magyarázatát is.

Alexa Károly

 

(Népszabadság, 1976/268. /november 12./ 7. p.)