OLVASSUK EL EGYÜTT!
Harminc
centiméter Krúdy
A
könyvkiadás üzleti tevékenység is. Is – mert viszonyaink között
elsősorban nem az: sokkal inkább kulturális kívánalmakra adott válasz. A
könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem „piaci” érdekköréből most csak egyetlen
mozzanat kiemelésére van szükségünk: a társadalmi igénybejelentések – a kereslet
– hangjai iránti figyelemre. A magas könyvhalmok mögé várakozó (és vásárlásra
váró) tömegeket képzelhetünk.
Aki az
utóbbi egy-másfél évben minden Krúdy-kötethez hozzájutott, annak – profán
megfigyelés – legalább harminc centiméterrel gyarapodott a könyvespolca.
Megjelent a Szindbád kilencedfélszáz oldalon,
1300 lappal lépett föl a Magyar Remekírók sorozat (Nyolc regény),
megindult két kötettel s bennük kilenc regénnyel a Krúdy Gyula művel sorozat (Régi
szélkakasok között, Palotai álmok), a gyerekek történelmi tárgyú írásainak
válogatását kapták (Rákóczi harangja), előkerült a Kossuth fia –
és folytathatnánk a sort, köztük az író alakját megidéző munkákkal. A hónap új
könyveit hírelő Könyvvilág legújabb számában
az Aranykéz utcai szép napoknak két kiadását is látjuk: az egyik
miniatűr kiadvány 210, a másik olcsó könyvtári, 3 forintért.
A kérdés
most – könyvtárnyi Krúdy-könyv és könyvespolcnyi Krúdyval foglalkozó írás után –
mi más is lehetne, mint az oknyomozás: mi az oka ennek a hallatlan, már-már
kultikus méreteket mutató kíváncsiságnak?
Nem jutunk
messzire, ha összevetjük más népszerű – sokszor bizony csak lektűrszínvonalú
– szerzők művészi (vagy „művészi”) sajátosságaival, s azokat kérjük számon
rajta. Hiszen Krúdyból éppen az hiányzik, amit a közkedveltebb művek olvasói
megszoktak, s amit – talán felületes ítélettel – „elvárásként”, a népszerűség
okaként könyvelünk el: az élénk cselekmény, az érdekes jellemrajz, a tárgyi
izgalom, a szokatlan helyszín.
A nagy
francia költő és bölcselő, Paul Valery mondja,
hogy „A mű tárgya: az, amire egy rossz mű korlátozódik.” S hiába értjük tárgyon
a mű tartalmát, témáját, sőt akár cselekményét (azt a bizonyos miről is
szól? kérdését), a szellemes aforizma csak féligazság. Ugyanis, ha kellő
részletességgel végigvisszük egy klasszikus nagyregény – e szempontból szinte
mindegy, hogy romantikus vagy realista műről van szó – cselekményét,
jellemhálózatát, óhatatlanul lecsapódik a mondanivaló jó része is, az író
erkölcsi és társadalmi üzenete, a művész életajánlásai. A cselekmény, a mese és
az újramesélhetőség iránti olvasói vágy esztétikai felismerésként is
értelmezhető. A regénytől azt várjuk általában – vagy: azt is –, hogy utánozza,
tükrözze az életet, az élet pedig cselekmények, események lineáris vonulata. Az
epikai mű tehát ennek a várakozásnak a fényében megkonstruált élet.
Krúdynál
teljesen világos az írói érték és a választott tárgy (föntebbi értelemben véve
a szót) ellentmondása. Egyetlen regényét nézzük, az egyik legnépszerűbbet, az Asszonyságok
díját. Ennek is főleg a cselekménymenetére összpontosítva S csak
előlegezésképpen iktatva ide a tragikus módon elpusztult és sajnos meglehetősen
elfelejtődött századeleji írónk, Cholnoky
László szavait róla a Nyugatból: „Az Asszonyságok díja regénynek gyenge, de
írásműnek majdnem tökéletes.” Ez az állítás paradoxon, önmagában föloldhatatlan
ellentmondás. De ha nem ragaszkodunk mereven a műfaji kategóriákhoz, és
alkotóelemekhez, tökéletesen igaznak tűnő az értékelés. (Ady is „fölséges
versvallomásnak” mondja A vörös postakocsit...)
A regény
előszavában az írói szándék a lakodalom, a tor és a keresztelő háromságának,
mint az emberi élet egészét jellemző eseménysornak a bemutatására tesz
vallomásos ígéretet. A vallomás a „cselekmény” helyének szól: „se nem víg se
nem szomorú ez a regény, csak olyan, mint az élet a legtöbb pesti háztető
alatt. Egy kis elképzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv,
amelyben valaki elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten.” „Elgondolt” –
„élet”: ez a feszülő ellentét a kulcsa Krúdy művészetének. Nem ábrázolás,
leírás, tükrözés – de nem is álom, steril fantázia, káprázó látomás.
Mindazonáltal
úgy indul ez a könyv, ahogy az kézenfekvőnek látszik azok számára, akik a
regény cselekményét az élet egyenes vonalú mozgását szeretik viszontlátni, ha
mesei köntösben is.
Egy
temetésrendező a Józsefvárosból útnak indul – különös misztikus indíttatására,
megkísértődésre. Útnak indul a város belseje felé. Eljut egy esküvőre, majd egy
vidám, életteli lakodalomba. Miközben elénk állítódik harmonikus előéletre
utaló, kiegyensúlyozott alakja, felhangzanak különös, groteszk – elmesélve
morbidnak is ható – futamok, többítve a cselekményt,
de még nem kérdőjelezve meg a regény vélt és várt kompozícióját Később,
otthagyva a lakodalmat, belekerül az esti utca szinte televényszerű világába. S
itt egy hatalmas leírás következik. A mozgás, a zenék, a zajok, a szagok és
illatok, az alakok, a pusztuló értékek és a szemétből fakadó szépség, az
aljasságok és a nemes érzelmek olyan forgataga, ami párját ritkítja
irodalmunkban. S mindez furcsán lebegő állapotban, a hajdani önmagában
elbizonytalanodott temetésrendező szeme előtt Ekkor és ebben a hangulatban
találkozik az Álommal, egy árnnyal, akiben önmagát ismeri föl. („Őszi ember
volt.”) Nem más ez, mint írói fogás, a kor pszichologizáló ízlésének egyik
közhelye. Gondoljunk Babits Gólyakalifájára, Kosztolányi Esti
Kornéljára vagy Karinthy „találkozására” ifjúkori önmagával. Ezekkel az
alakmásokkal, a személyiség brutális kettéosztásával a lélekben rejlő
ellentmondásokra, a ki nem használt lehetőségekre, az önmagunknak tett és be
nem váltott ígéretekre figyelmeztetett az irodalom. Egy pillanatra Krúdynál is
ez történik. Az Álomnak itt az az értelme, hogy figyelmeztesse élő partnerét
másik énjére, arra, hogy amit éjszaka megálmodott (másfajta szép szándékok,
jobb életvitel, kielégült vágyak stb.), ugyanolyan része, ugyanolyan felelősséggel
vállalandó darabja a sorsának, mint amit nappal és józanon megélt.
De ez csak
egy pillanat, egy jelenet a regényben, szinte azt mondhatnánk, hogy ki nem
dolgozott. sőt elkótyavetyélt ötlet. A cselekmény ugyanis rögtön fordul tovább:
egy furcsa házba, ami a kocsma, a nyilvánosház, az utca stb. sejtelmes
keveréke. S pár lap múlva már szó sem esik a temetésrendezőről, akit
szemlélődni hozott ide kísértettársa. Életekbe lesünk be, bizarr figurákat
ismerünk meg, történeteknek leszünk részesei. Torz képek és megelevenedő
porcelán figurák között tűnik föl egy vajúdásban magára hagyott asszony – hogy
aztán az ő kínjai közben, az ő emlékezéseinek szalagjára fűzve idéződjenek föl
további esetek és alakok, sőt a megidézett hús-vér árnyak is mesélnek további
történeteket. Czifra Jánosra már nem is gondolunk, minden teret kitölt a sok-sok
megelevenített életpálya és életszelet egymásba hurkolódó vagy egymást metsző
kavargása, izgatottsága. Főszereplőnek vélt hősünkkel csak a legutolsó lapokon
találkozunk ismét, amikor is a szülésben meghalt anya (neve – Natália –
születést jelent!) gyermekét örökbe fogadja.
A majd
kétszáz oldalból a temetésrendező csak az első hatvannak vezető alakja –
úgy-ahogy... Hiányzik itt minden megszokott rend, komponáló fegyelem,
cselekményes célirányosság.
És hasonló
módon lehetne leírni csaknem valamennyi Krúdy-regényt – össze nem tartozó, és
valahogy mégis összefüggő epizódok, rajzok, pillanatkép-rögzítések láncolatát.
Aki sokat olvasott tőle, az előtt összefolynak a történetek – szinte bárhol
kinyitható bármelyik könyve. S ebben a kusza – lényegében cselekményellenes –
cselekményességben még eredeti és éles jellemrajzot is alig találunk.
Figuráinak többsége hírlapíró, színésznő, kalandor, bába, földesúr, pincér.
Élnek és álmodnak, könnyeznek és nevetnek, jóllaknak és epekednek, s minden
bizonnyal ügyfeleivé válnak a temetésrendezőnek, ha elérkezik az ideje. Ami
ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy bármely pillanatban életre ne lehelhetné őket
alkotójuk, az író. Csupa közhely, csupa fantázia.
Álomvilágot
teremtő író Krúdy – mondhatnánk könnyed ráfogással. De ebben az írói
álomvilágban az álom csak az egyik szféra! Mellette mindig ott van a
metszetten éles képekkel fölszivárgó múlt és a jelen szinte
mikroszkopikusan pontos valósága A hitel: a tárgyi, lélektani és társadalmai
hite! S ebben a sokrétűségben leljük meg talán Krúdy írói jelentőségének
alapvonását – s ha helyesen: akkor olvasói rajongásának magyarázatát is.
Alexa
Károly
(Népszabadság, 1976/268. /november 12./ 7. p.)