Krudy Gyula.

 

Az elmúlt esztendő végén falragaszok hirdették az ötvenedik esztendejét elért Krudy Gyula munkáinak gyűjteményes kiadását. A gyűjtemény ígért 16 kötete a termékeny író munkásságának még felét sem ölelheti fel, hiszen – ha jól számítottuk – 27 elbeszélés-kötet, 30 regény és egész sereg ifjúsági mű forog a neve alatt. A gyűjteményes kiadás terve és ez a bő termés azt mindenesetre bizonyítja, hogy az írónak ragaszkodó olvasóközönsége van, és a mi kötelességünk az, hogy megállapítsuk azokat a tényezőket, amelyek Krudyt ehhez a letagadhatatlan írói sikerhez segítették.

Hogy Krudy az irodalmi siker tényezőin gondolkozott, azt, ha semmi más, egyik regényének ez a – két író között lefolyó – párbeszéde is igazolná: „Mindig csak azt írjad, amit a közönség szeret... Vigyázz, hogy ne essél hazafias áramlásokba, mert nyomban öregnek és tehetetlennek mondanak... Úgy írjad meg hazádat, mintha az nem is a te hazád volna, csak átutaznál rajta. Úgy írjál a nőkről, mintha sohase lett volna se édesanyád, se testvéred. Mulatságos, félszeg, hóbortos oldaláról lásd írásaidban a magyarokat, tetszeni fogsz olvasóidnak; sikert aratsz, ha kidomborítod férfiaink léhaságát, asszonyaink erkölcstelenségét, kisasszonyaink snájdigságát...” Vajon ez gúnyos-keserű megállapítás írónk ajkán, vagy maga is tapasztalta ennek az írói programnak a sikeres voltát?...

Figyeljük meg Krudy Gyula szeme irányát, hogy erre a kérdésre őszinte választ adhassunk. Amikor I. Ferenc József arcképét akarja megfesteni, ezzel kezd a portréhoz: „Kísértetnek kellene lenni Budán, a Várhegyen, hogy mindent pontosan elmondhatnék róla. Azon a titokzatos lépesőn kellett volna járni, amely a vérmezei oldalról vitt fel a budai várba, amikor azt a mezőt még »generálisok kaszálójának« nevezték. (Ferencz József idejében kétszer vették igénybe ezt a rejtek-folyosót: egyszer a régi Népszínház könnyezve szeretett csalogánya, aki valamely titokzatos okból közvetlenül az éjféli óra előtt »volt kihallgatásra rendelve« a Népek Atyjához, – másodszor egy dunai vidra, amely télvíz idején fürgén felszaladt a grádicson s legnagyobb magyar uraság dolgozó szobájáig, hogy az inasok alig tudják vala elhessegetni a hívatlan vendéget.) Befalazott vitéznek kellett volna lenni egy kémény falába a király házában... Vagy eleven testőrnek lenni a Király hálószobája előtt...”

Ebben a rövid néhány sorban a következő jól kiszámított csalétkek röpülnek az olvasó felé: egy kényes látogatás (a király és az énekesnő éjféli kalandja); a hálószoba, amelyben katonapokrócos ágyon forgolódik a király, mivel a királyné „nem nyitja ki szelíd kézzel a hálószobába vezető ajtót”; egy különös mese a várba jutó vidráról; és egy sejtető kép a házkéménybe falazott vitézről. Krudy Gyula a maga irodalmi receptjéül ezeket a mozzanatokat válogatta ki. Minden írásában van valami „sokat sejtető” vagy sokat kimondó kaland, jó csomó intimitás-elsuttogás, egy kis különösség, és nem ritkán egy kis romanticizált múlt.

Ámde ne siessünk a megállapításokkal. Itt van előttem legismertebb és talán az írónak is legkedvesebb regénye: a Vörös postakocsi. A gyűjteményes kiadás címlapjára és a gyűjteményes kiadást hirdető plakátra egyaránt ez a postakocsi került. A regény meséjében a valóság elemeit maga az író leplezi le A tegnapok ködlovagjai című kötetében. A vörös postakocsi Alvinczyje Szemere Miklós, a titokzatos Madame Louise az újvilágutcai Róza, a virágárusleányból A. A. gróf szerelme révén „fehér kaméliásnővé” emelkedő nagyvilági hölgy, s a körülöttük rajzó alakok Szemere Miklós különc társasága. Alvinczy alakja némi romantikus titokzatossággal színeződött, régi szerelmes kalandjai határozottabban hangsúlyozódnak. De ez csak a keret a költött hősök regényéhez. Két vidékről Pestre került színésznő a főhős: Horváth Klári és Fátyol Szilvia. Ezeknek gondolkodása ilyen életcél körül forog: „Csak egyszer életemben látnék egy finomfejű embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisitenek született! Egy középkori urat vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante, Vagy egy hírlapírót, aki olyan úriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet. Mert – folytatja – már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!...” A regény meséje nem is több, csak ennek a törekvésnek a története. Az egyik vágyakozó eljut ugyan Madame Louise szalonjába, találkozik Alvinczyvel, de végre is annak a Rezeda szerkesztőnek lesz ápolónője, aki Debrecenben udvarolt neki s akinek Múzsája most „nem visel tiszta fehérneműt”. A másik azzal a fiatalemberrel tűnik el a színről, aki tizenöt esztendős korában egy verset mondott neki, verset, amely után elszakadtak egymástól. Mesének ez bizony kevés, de az íróknak abban a körében járunk, amelynek a kétes egzisztencia a tagsági jegye. Szerelmes vágyódást figyelünk, amelyben nagyon kevés a realitás, de mégis sok az érzelmesség. A szerelmi érvényesülés birodalmának kapui merednek elénk és a kulcslyukon a kis Clarence boldogulásának fénye csillog keresztül. Házmesterlányok álomvilága ez, ma nyilván a hősnők pályája valahol Hollywood filmbirodalmában végződnék. Az egész regény olyan, mintha Szomjas uram idézett irodalmi receptje szerint készült volna. És ez Krudy Gyula legismertebb, az író szemében is legkedvesebb munkája!

Általában, Krudy írásaiban a mese mintha másodrangú fontosságú lenne. Maga is megvallja néha: „Mese vajmi kevés van itt.” Vagy: „Ah, mi unalmas, száraz mese!” Egy helyt: „Ilyen kicsinyek, aprók, semmitmondók az én történeteim.” Elbeszéléseinek alig tíz percentje telik ki meséből teljesen. Regényei közt Jókai mesebőségére emlékeztető egy sincs. Még Mikszáth modorára is csak egy emlékeztet: az Andráscsik öröksége. A többiben a mese elvész a hangulat nedvében. Rendesen már a megindulás is hangulati húrokat penget: „Vajon álmodnak még az emberek? És mit álmodnak?...” Vagy: „Jövel meleg, szerelmes nyári nap! Lágy, édes sugaraid bejönnek az ablakomon s ezek a sugarak bekóborolják körülöttem a szobát. Az akácvirágot bont és a félig nyitott zsalugáteren át a délutáni szél a szobámba sodorja az akácvirág illatát...” De van egy érdekes ötlete ennek a hangulat-áradatnak a biztosítására: Szindbád alakja. Nem sok rokonsága van ennek a Szindbádnak azzal az Ezeregyéjszaka-beli ismerősünkkel, talán csak az, hogy utazásában sem a tér, sem az idő nem köti meg. Azután meg valami felelősségnélküli szerepcserére jogosítja ez a köntös, Szindbád köntöse, amelyet könnyed kézzel vet emlékeinek fodraira és álmainak felhőfoszlányaira. És a köntös lehetővé teszi, hogy a mese hősének alakja mögött magát az írót sejtesse, és így mindenféle mesetárgy fölött az író hangulati meghatódását felhőztesse. Nem szabad azonban ezt a hangulati járulékot túlságosan sokra becsülnünk művészi szempontból; nem ér el többet ezzel, csak azt, hogy valami gyengéd érzelmesség lopódzik az olvasó szívébe, egy kis fogólép a lépvesszőre. Hogy maga sem tartja valami fontos elemnek, azt elárulja azzal is, hogy Szindbád utazásainak elbeszélés-gyűjteményébe is kerülnek darabok, amelyeknek más megnevezett hőse van, amelyekben magának Szindbádnak semmi szerep sem jut. De ott, ahol Szindbád a hős, mint a regénnyé nőtt Francia kastélyban, ez a szindbádi köntös rejtelmessé hivatott tenni a mögötte megvonuló íróhőst. Csakugyan, itt a költő-szindbád olyan rejtelmes tökéletességű hős, mintha a Fekete Gyémántok hőséhez járt volna iskolába.

Egyébiránt van még egy eszköze Krudynak e romantikus hangulatosság állandó ébrentartására: stílusa. Megjelölései csaknem állandóan hasonlatok lámpájában vesztik valóságuk színét és öltenek rejtelmes, „regényes” ködöt magukra. Egyik novellájának elejéről idézek egy csokrot: „Reggeltől estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy az esküvőmön kíséri lépteimet... A vasrácsos ablakon át pirosan tündöklött föl a tűzhely lángja., mint a zsoldos katona álmában, aki Zsigmond király idejében meg fagyott a határszéli országúton... Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké...” És így tovább, másfél oldalon tíz mint- és minthával. A hasonlat Krudynál nem megvilágító erejű, hanem éppen a realitásától kell megfosztania a megnevező szót, hangulati ködbe kell merítenie a valóság konkrét elképzelését.

És mégis, ha az ember végiggondolja Krudy regényeit, egész sereg ismerős alak merül fel az emlékezetében. Mi ennek a magyarázata? Igen egyszerű. Két eszköze van erre: az egyik régi, jól bevált eszköz, az alakok ismétlése. Az Andráscsik öröksége talán azért a legérdekesebb, mert ebben mintegy összefoglalja ezeket a kedvenc alakjait: élükön Zathureczkyvel és a Gaál-családdal. A felvidéknek ez a tótból magyarrá formálódó dzsentrije, a maga iparos rokonságával és vagyonából egyetlennek átmentett büszkeségével nem ismeretlen Mikszáth olvasói előtt. De Krudy egyéni színt tud adni nekik, elsősorban azokkal a szoknyakalandokkal, amelyeknek elmondásában sokkalta találékonyabb, mint Mikszáth.

A másik eszköz szorosabban a regény művészetéhez tartozik. Krudy, aki még stíljében is szereti a realitást elűző ködöt, egy-egy alakját ügyesen tudja valami feledhetetlen megfigyeléssel egyéníteni. Az egyiken csak az elmaradhatatlan köpeny, a másiknál egy ismétlődő mondás, a harmadiknál egy furcsa gesztus, a legtöbb alakban pedig múltjának egy lemoshatatlan kalandemléke az, ami megköti az embert az olvasó emlékezetében. Különösen elbeszéléseiben akad bőven erre példa; csak egyet említek, a három orosz barátot A paraszkira-malom című elbeszélésében. Az ember nem tudja elfelejteni a nagytalpú Hipácot, aki fekete hosszú szakállát úgy ujjaira tudta csavarni, hogy kezét alig tudta aztán kiszabadítani, a szépfürtű Nicefort és az öles termetű Cirillt. És ilyenkor mintha ez a megfigyelőerő nem is engedné ki karmai közül a realitások őszinteségétől idegenkedő költőt; minden alakja ilyen jellegzetesen formálódik ki, mint itt a vöröskés Bobák és az alázatos Prokop.

Krudy írásait ez a reális megfigyelőerő és azzal kergetődző hangulati ködösség jellemzi. Az előbbi az elhitető, az utóbbi az olvasónő szívét ejti meg. De ezzel még nem hódított volna közönséget. Abból a fent idézett irodalmi programból még egyet tanult: a pikáns ízt a mesében és stílusban. Mintha ön magát jellemezné, amikor a mesemondást ily hasonlati párokkal szemlélteti: „...mint egy kontynak ábrándos feltűzése az önfeledkező karokkal. Mint egy bokánál feljebbcsuszamlott szoknyának a megigazítása a simogatásra született tenyérrel; mint egy medalion, melyet rejtetten, az ing vászna alatt viselnek a nők életük végéig...” Ez a hang és ez a képzetkör jellemzi Krudy írásait. Nyilvánvaló, hogy meséi is érzelmességük mellett ezzel az érzékiséget hol finoman, hol durvábban csiklandó tartalmukkal és stíljükkel hódítottak.

Alszeghy Zsolt.

 

(Irodalomtörténet, 1929/3-4. 102-106. p.)