Irodalom

[...]

A podolini takácsné és a többiek. (Krúdy Gyula novelláskönyve.) A Nyíri csend után most a régi felvidéki városok elmúlt embereinek szelíd melanchóliája. Mintha minden novella folytatása lenne az előbbinek. A podolini öreg kisasszony, aki egy őszi estén találkozott a fejetlen baráttal, testvére annak a másik háromnak, akik a szürke kerítés fölött sétáló pipafüstöt lesik. Hartwig, a kísértet, akit a városi tanács leltárba szedet, ott kísértett már egy régi malom körül valahol a Nyírségen és a podolini takácsné megbékült mosolygására emlékszünk egy meleg tavaszi alkonyatról, mikor valaki a Radetzky-marsot zongorázta a leeresztett redőnyök mögött. Mind mások ezek az emberek, csak a szomorúságuk közös, de ez mindennél erősebben fűzi őket egymáshoz.

Krúdy Gyula elmúlt emberek poétája. Színes, meleghangú poétája, akinek nemes romantikáján keresztül csodás elevenségre kapnak a furcsa sikátorok, napfényes kis görbe utczák s azok az egyedülvaló, kevésszavú emberek, akik valamiért örökre békétlenek a világgal. A »gordonka« szóban van csak ennyi puha, mindent sejtető, szétáradó varázs. Holdfényes éjjel muzsikál valaki a régi szerelemről egy elhagyott ház előtt. Az ilyen muzsikával nem lehet csalni.

Az egész kötetnek talán legszebb része egy tizenhetedik századbeli magyar legenda: A Jézuska csizmái. A legszebb Krúdy minden eddigi írása között. Vjuk és Penge, a két »lézengő Ritter«, a szentszakállú kegyes férfiú, aki minden pénzüket elnyeri s a kiugrott apácza szinte személyes ismerőseink. S mikor ebben a kétes társaságban egyszerre megjelenik az útszéli kő-Krisztus s a hóban didergő, mezítlábos, lerongyollott vitéznek odaadja a meleg bivalybőrcsizmákat, a legenda egész sugaras szépségében ragyog át a fekete sorok között. Titkos, titokzatos erők alszanak a múltban s Krúdy az álomlátók közé tartozik.

[...]

(A Hét, 1911/26. /június 25./ 424. p.)