Irodalom

Mákvirágok kertje, (Krúdy Gyula új novelláskönyve). A játékoskedvű álomlátó megint a múltat ébresztgeti, a régi, magányos vidéki kastélyokat, Bizayt és Micskeit, a cukrászboltokat, ahol Mozartot játszik a muzsikáló óra és Vitézt, a költőt, aki egy holdaséjszakán a boldogtalan szerelem gyönyörűségeiről beszél az osztrák bárókisasszonynak. Fölényes, méla iróniából fakadó szeretet és megértés ennek az új romantikának a kicsíráztatója s ez az a különbség, ami szervesen elválasztja Krúdyt Jókaitól. Tagadhatatlanul Jókaiból indult ki a neoromantika, de új művészetté érve új és másfajta értékekkel szolgál, amik között nem utolsó helyen áll a stílus csiszoltsága, hajlékonysága és lágy, pasztelles színező ereje, amely a nüánszok gazdag szépségével bájol el. Krúdy a múltat a pátoszon keresztül tudja legbiztosabban megérzékíteni s mert a pátosz maga is a múlt emlékei közé tartozik, valami finom, enyhe gúny, amely helyenkint a legtisztább humorrá nemesedik, fűti át minden írását. Krúdy játszik a múlttal, öntudatosan, fölényesen, kiélvezve annak a minden rejtett szépségét, de olykor a játék varázsa elragadja s ilyenkor belefelejtkezik az álmokba, amik a valóság, az átélés mélységes szenzáczióival hatnak rá. Ezek a pillanatok adják könyveinek legszebb lapjait. Új kötete arról tanúskodik, hogy a divatos jelző — amit egy év előtt félve irtunk neve elé — nemcsak nem ártott művészetének, de még inkább fokozta az igényeket benne, amit igazi író mindig táplál önmagával szemben. Krúdy Gyula az utolsó pár év alatt rengeteget írt — a közönség úgyszólván mindennap akarja hallani a hangját — s ő fáradtság nélkül, frissen és gazdagon szövi újra meg újra fantáziája sokrétű, színes hálóját. A Mákvirágok kertjé-ben talán még nagyobb készséggel, egyenletesebb erővel és több művészettel, mint minden eddigi könyvében.

(A Hét, 1914/2. /január 11./ 32. p.)