Krúdy Gyula.
Egy évi gondolkozás, sőt hangos vitatkozás után a
fővárosi Ferenc József-díj zsűrije rájött arra, hogy a szép irodalmi díjat a
legjobb akarattal sem adhatja másnak, mint Krúdy
Gyulának s erre csakugyan neki is ítélte a kétezer koronákat, még pedig – egyhangúlag. Most már aztán végleg nem értjük: mi fölött
gondolkodott és vitatkozott a zsűri egy álló esztendeig, ha a fődologban – hogy
Krúdy Gyulának adják a díjat – ennyire egyetértettek? Ez különben most már nem
is fontos, még Krúdy Gyulának se, a fontos inkább az, hogy annyi Teleki- és Vojnich-díj
mellett van végre egy igazi irodalmi díjunk is, amit írók is megkaphatnak,
nemcsak középiskolai diákok és literátus dilettánsok. Krúdy
bizonyára nem lett nagyobb a kitüntetéssel, ahogy legjobb elbeszélőink közé
tartozott eddig, úgy ott fog állani jövőben is a magyar szépprózaírók
elit-gárdájának legelején, de annak viszont éppen ideje, hogy a magyar
közönség nyakára ne akarjanak a hivatalos fórumok egyre olyan figurákat
ültetni, akik az ördögnek se kellenek, hanem, ha már bármi jogon módjuk van az
irodalmi fémjelzésre, éljenek ezzel a joggal úgy, hogy az egyben honorálása
legyen közönség és az irodalom régen kiformálódott és egybehangzó ítéletének.
Úgy, ahogy ez most Krúdy Gyulánál s a főváros Ferenc József-díjánál történt
mindnyájunk őszinte örömére.
(A Hét, 1916/22. /május 28./ 283. p.)