Reggeli levél

Krúdy Gyula ismeretlen „Élettörténeté”-ből

Az író halálának tizennegyedik fordulójára

1878-ik év egyik októberi napján, Nyíregyházán egy nádfedelű házban, – az egykori Sztárek-ház szomszédságában, a Kállai-utcában, egy fiúgyermek pillantotta meg a napvilágot.

Semmi különösebb jel nem mutatkozott sem az égen, sem a földön, amelyből következtetni lehetett volna, hogy mily különös sors várakozik a gyermekre.

Még Fitkonideszné sem volt izgatottabb, mint más ilyen esetekben, mikor az ágyából ugratták ki, hogy segítsen a világra jönni egy új nyíregyházi polgárnak. Sok baja volt, amíg az ifjú jövevényt, aki nem nagyon kívánkozott erre a világra, meggyőzte arról, hogy kötelességei vannak, – elsősorban be kell iratkoznia a nyíregyházi római katolikus anyaszentegyház anyakönyvébe. Az újszülött olyan zavarba hozta a bábaasszonyt, hogy a derék asszonyság Verzár István plébános úr előtt jelentkezvén, összetévesztette a napok sorrendjét, október 21-ikét diktálta be az újszülött érkezési napjául, holott az már egy nappal előbb, október 20-án igénybe vette a szíves meghívást, mellyel a Kállai-utcai nádas házba invitálták. Korábban jött egy nappal, mint Verzár papos, kerek betűi a dátumot jegyzik és ez a korábban érkezés valamiképpen végigkísérte az egész életen át az új nyíregyházi gyermeket.

*

...Igazán felháborító volt, hogy mily váratlanul kezdett növekedni az új nyíregyházi polgár! Már hathónapos korában megállította kiáltozásával az ablak alatt elballagó Krasznay polgármestert, mintha csak felelősségre akarná vonni az elhanyagolt utak miatt. Az öreg Fiszdorfer Jánosnak, a nyíregyházi főjegyzőnek pedig belekapaszkodott a szakállába, mikor az a mutatóujját a szájába akarta dugni. A szomszédságot sem hagyta békében turbulens magaviseletével – mintha csak az lett volna a szándéka, hogy a férfiakat kizavarja otthonukból – kocsmai életre szoktatván őket. Az asszonyok pedig menjenek a kenyérsütő kemencéhez vagy a mosóteknőhöz, amikor még alig halványodnak a csillagok. Bizonyos hírességre tett szert ilyenformán a jótorkú gyerek, aki hamarább ébredt a kakasoknál.

– Mintha szakálla nőne... – mondá egyszer figyelmes vizsgálódás után Fitkonideszné, aki szabad napjain eljárogatott azoknak a gyermekeknek megvizsgálására, akiket ő segített a világra.

A gyerek az első fogával megharapta a derék asszonyság ujját.

*

...Különben döntő jelentőségű volt nemcsak hősünk, de bizonyára más nyíregyházi hölgyek és urak életében is az a furcsa dolog, hogy egy hajnalban az ablakon át elszöktettek egy kisasszonyt a Kállai-utcából. Piroska volt a neve, négylovas kocsin vitték el, mint a tündérnőket, darab ideig senki sem tudta, merre van. És erre mindenki szökni és szöktetni akart Nyíregyházán. Igaz, hogy még nem sok emeletes ház volt a városban – a kisasszonyok könnyedén kiléphettek a földszintes házak ablakaiból, ha erre eltökélték magukat. Jódarabig nem is akart kisasszony más úton férjhez menni, mint ablakon át. Olyan regényes volt Nyíregyháza akkortájban, mintha nem is krumplitermő Szabolcs vármegyében volna, hanem valahol Andalúziában, ahol gitárpengetéssel foglalkoznak az emberek. Sajnos, a helybeli gavallérok nem mindig tettek eleget a hölgyek kívánságának még ebben a romantikus korszakban sem...

A szöktetések mind ritkábbak lettek, a leányok ablakból való kiugrás nélkül is férjhez menegettek, fényes nappal, Márföldi fiákerén, a katolikus templomból.

Hősünk – elég szomorúság ez – nem került abba a helyzetbe, hagy valamely vállalkozó hölgyet Miskolcig vagy Debrecenig repítsen – még nem töltötte be tizedik évét sem. Ámde, hogy némileg ő is kivegye részét az általános nyíregyházi regényességből: a Bujdos-liget fatörzseibe, a Népkert lócáiba bicskával bevésegette monogramját és a képzelt nők monogramját.

Hosszasan elnézegette művét, nagyot sóhajtott és szent meggyőződése volt, hogy egykor szerelem miatt fog meghalni.

*

A nyíri vinkó!

Hát hiszen tudjuk, hogy van, itt terem az orosi kertekben, a Sóstó felé és mindenütt, amerre ez az áldott homok ér. De hát mi köze a vinkónak az emberek életéhez, az issza, aki akarja, nincs róla törvény hozva, hogy mindenkinek nyíri vinkóval kell élni.

Tulajdonképpen csak ennek a századnak intellektueljei kezdik észrevenni, hogy a nyíri vinkó kész veszedelem. A múlt századbeli reformerek, a Széchenyiek, Kossuthok még nem sokat törődnek a nyíri vinkóval, messzibb célokra van függesztve a tekintetük. Ebben a században azonban, különösen a század elején, sommázni kezdik Nyíregyházán is az elmúlt század eredményeit és fülön csípik a nyíri vinkót, amely annyi hibának volt okozója. Ráfogják, hogy őmiatta nem dolgoztak az urak, ő volt az oka a gentry pusztulásának, a tanulatlanságnak és műveletlenségnek. Ő volt oka, hogy nem tudnak itt magasabbra szárnyalni a lelkek, hogy közel maradtak a földhöz az emberek gondolatai.

A múlt idők minden hibájáért, bűnéért felelőssé tették. A pusztulásért, az elszegényedésért, a földhözragadtságért. Na hiszen jól elbántak veled az új században, szegény nyíri vinkó – még jó, hogy törvényt nem hoztak ellened.

*

Hősünk kezdett elvonult életű lenni. Csak ment, mendegélt a Morgó temetőben, a Bujdosban, mint akit valami betegség szállott meg. Érthetetlen szavakat mormogott magában, elkerülte az emberek tekintetét. Bánatos volt akkor is, ha egyedül volt. Október volt, a cinkék már beköltöztek a városba, téli hangjuk lett az úton járó madaraknak, amikor egy vasárnap a Piringer János kiadásában megjelenő Szabolcsi Szabadsajtóban egy új név és egy régi beszély lát napvilágot. A beszély címére már senki se emlékszik, de a név viselője még mozgatja kezét és lábát. A név úgy hangzott:

– Legifjabb Krúdy Gyula.

Hősünk tizenháromesztendős volt akkor és e babonás életkorban ezzel eldőlt élete és sorsa örökre.

 

(A Reggel, 1947/19. /május 12./ 7. p.)