Reggeli levél

Urfikoromból

Krúdy Gyula ismeretlen írása

Az író halálának 15-ik évfordulójára

Ezen a nyáron (1884) úgy kezdtek csengeni a szilvák, a körték, az almák, hogy elmenni nem lehetett az országúton sóhajtás nélkül... És a sóstói erdőségben maga a természet sem produkálhatott olyan áthatolhatatlan sűrűséget, amelyet egy új nyíregyházi lakos fenekestül fel ne kutatott volna, pedig még nem tudta, hegy miért talál az ilyen sűrűségben páratlan női harisnyakötőket, elszakadt kötényeket, elveszített hajfésüket... De mint koránérett emberhez illik, ezt is megtudta, mielőtt hatodik évét betöltötte volna. Cigányfiú volt a legjobb barátja, aki elvezette mindenféle kerítéshasadékokhoz, ahonnan valamit látni lehetett; szénaboglyák tetejére, amely szénaboglyák alatt oly gyanútlanul tudtak üldögélni férfiak és nők, — ugyan ki hihetné, hegy fenn a kazal tetején, ahová csak a vércse szokott szálladozni, egy koraérett fiúcska reszket a kíváncsiságtól, a felnőttek dolgai iránt? Hogy tud incselkedni az esti leánynevetés, mint valami kendő, amellyel a meleg napon az alvó arcát legyezgetik! Hogy tud bujócskát játszani az esti leányhang, az ember nem tudja hirtelen, az orgonafák mögött rejtőzik-e valaki, vagy átmászik kerítéseken a sötétségben, hogy egy fülledt, forró kézfogásban, egy arc összeérintésében, legyen vége a bujócskának! Az udvarkertekben már aludtak a virágok, de az ember felkötötte őket hogy magával vigye éjszakára a párnájára...

*

Ámde rövid idő mulva új érdeklődések kötötték le ifjú hősünk figyelmét. Nem volt akkoriban unalmas város Nyíregyháza, mindig történt valami, ami a lelkeket foglalkozatta. Számtalanszor megmutattuk, hogy nemcsak disznótor van Nyíregyházán, hanem van érzékünk a nagyobb dolgok iránt is. Először is itt van az októberiképű Mezőssy László politikus, Mezőssy Béla bátyja, aki ködszagú, nagy útiköpenyegéből mindig tokaji borosüvegeket szed elő, valahányszor a házhoz érkezik. Arca olyan piros, mint az őszi erdő, de kedve, hajlandósága olyan vidám, mint a hervadozó erdőben tilinkózó cinkemadáré. Ilyen életvidám öreg úr nem is tehet egyebet hetvenedik éve közeledtével, mint kapja magát és megházasodik. A tokaji átalagok mellett egy napon tizenhat esztendős forma hölggyel érkezik látogatóba, akit úgy mutat be, mint a feleségét. Sokat csóválták a fejüket akkoriban ezen a házasságon a vidéki úriemberek, bár flegmatikus, pirosszegélyes slafrokban járnak otthon is hosszúszárú csibukot tarrtanak a szájukban. A fejcsóválás azonban hiába volt, mert a boldog házasságot bőséges áldással kísérte az Isten. Öt gyermek született rövidesen a frigyből. Szegény menyecske az ötödik gyermeknél megbetegedett és meghalt. Hősünk, miután ilyen gyönyörű példát látott maga előtt, természetesen elhatározta, hogy ha szerét teheti, 70 éves korában ugyancsak megházasodik.

*

Hősünk még nem ismeri a kártya rejtelmeit, de még magát a kártyát sem, amely jóformán teljhatalmú kormányzója volt a régi Nyíregyházának. Csak azt látja ifjú szemével, hogy a kártyás urak két kézzel szórják a pénzt, a legfinomabb pepitanadrágokat ők viselik, nyakkendőjük mindig a legdivatosabb és a Betyár-kávéházban reájuk mosolyog legszívesebben a kassza hölgye. A méltóságteljes Benczi Gyula, ez a cigányherceg sietve emelkedik fel feketekávéja mellől a kávéházban, ha a Casinóba, vagy az Európába hívják muzsikálni, mert ott áll a mindenható kártya, ott nincs értéke a pénznek, amelyet viszont Benczi Gyula nagyon megbecsült. Ma már nehéz lenne megállapítani, hogy milyen hatással voltak a napokig ferbliző úriemberekre például azok a mélabús dalok, amelyekre Benczi Gyula tanította meg a nyíregyháziakat. Milyen hatása volt a kártya járásra például a „Repülj fecském”-nek, a „Lehullott a rezgő nyárfá”-nak, az „Édesanyám is volt nékem” kezdetű dalnak. De ha a kártyajárásra nem is volt befolyása e daloknak, annyi bizonyos, hogy Benczi Gyula nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Nyíregyháza olyan érzelmes, dalos város legyen, mint amilyen volt Hősünk ifjúkorában. Egy szép dalért, amelyet Benczi játszott hegedűjén, könnyűszerrel meghalt volna egy-egy érzelmesebb kisasszony. Szerencsére a Sóstó sohase volt olyan mélységű, hogy bárki belefulladhatott volna, különben egy-egy majálison, amelyen Benczi Gyula és bandája „szolgáltatta” a zenét: tucatszámra húzták volna ki a tóból a kisasszonyokat és úrfiakat, akiknek éppen a korabeli ábrándos dalok folytán jutott eszükbe boldogtalan szerelmük.

Ó, nagy mester volt ez a Benczi!

Nemcsak a pénzt tudta elővarázsolni az erszényekből, hanem a szívekben lappangó szerencsét is. Csak tegyék a szívükre a meglettebb urak és asszonyságok a kezüket: hányan szerelmeskedtek meg egykor azért, mert Benczi húzta a nótájukat. Húzta bizony reggelig, ha érdemes volt, ha volt, aki megfizetett a húrért, mert ez a büszke cigány egyúttal nagyon drága cigány is volt. Egy-két pénzért nem játszott. De akit szeretett, vagy akit tisztelt, annak pénz nélkül is szívesebben elmuzsikált, mint valami gazdag kupecnek.

Hát hogyne fordult volna Hősünk élete érzelmes irányba, amikor Benczi Gyula hegedűje mellett nőtt fel Nyíregyházán!

*

Hősünk kezdett elvonult életű lenni. Most már nem azért járt a Bujdosra, hogy szarkafészkek után felmásszon a fatetőkre, hanem azért, hogy egyedül legyen gondolataival. Úgy ment-mendegélt, mint akit valami betegség szállott meg. Érthetetlen szavakat mormogott magában, elkerülte az emberek tekintetét, bánatos volt akkor is, ha egyedül volt. Egy vasárnap a nyíregyházi lapban hosszabb beszélye látott napvilágot. Tizenhárom éves volt ekkor és e babonás életkorban eldült élete és sorsa örökre.

 

(A Reggel, 1948/21. /május 18./ 7. p.)