Két keresztény íróról

 

Míg a kurzus sopánkodik a magyar litteratura esendő voltán, tolvajlámpa mellett lázasan dolgozó destruktiv-zsidó íróktól retteg, akik a határon túlra csempészik lángoló betűkkel az ország szégyenét (amitől senki se tartson, élhetetlenebbek ésgyávábbak annál) a Herczeg-Gárdonyi-Pekárok nyegle és lekiismeretlen irka-firkái mellett megint csak nekünk kell kiemelni az otthon-alkotók sorából két nemes és kivételesen finom művészt, akik — éppen mert keresztény urak és nemesi virtus fűt bennük — a kurzustól távol, neszét se hallva, szép és régi dolgokba feletkezve, mintha Széphalom idején élnének, oly megtisztult nemességgel és komolysággal írnak.

Cholnoky Lászlót és Krudy Gyu­lát. A kurzus tollforgató pereputtyai, a Lendvaiak és a Kádár Lehelek, akik darutollal tintázzák be a papirost a magyar nyelv szégyenére, őket nem játsszák ki a zsidók ellen, holott Cholnoky épp a nagy némaság idején jelentette meg Pi­roska című regényét, melynél leheletesebbet és bölcselő-magyarabbat keveset ismer irodalmunk. Krudy gazdag fantáziájából pedig még mindig dúsan áradnak a régi világ kalendáriumos képei: neki legkönnyebb, őt nem érdekli a jelen. Amelyet most mégis lefestett — a múltak messze perspektívájából — és idetesszük, mint az éjjeli kurzus Pest művészi rajzát. Ez az írása a Magyarország-ban jelent meg Őszi este címmel: Egy részlete így hangzik: „A hűvösödő, ködös őszi estéken mind gyakrabban feltünedezik nagyapáink kora, a tornyok estéli harangszava után fátyolfüggöny ereszkedik a városra, amely függönyön át obszerválhatjuk a kis, vidékies fő­várost, átélhetjük a régi pesti polgárság otthonülős, koránfekvő, négyfal közé szorított életét. A múlt század közepén se volt sötétebb a város esténkint, a gödrös gyalogjárón éppen úgy visszhangzott az elkésett polgár lépte, a korcsmák ablakai sem világítottak messzebb, mint a szomszéd sarokig és a leghangosabb volt a hetyke jurátus. Az alig világított utcákon, a házfalak mellett sóhajtva huzódik köpönyegébe a járó­kelő: őszi estéken úgy el tudnak távolodni a ködös ablakok és a házak belsejében pislogó fények a magános járókelőtől, mint a meghasonlott barátok. Szorongó hanggal van teli a sikátorból fuvó szél, nem hiszünk az utcasarkon tétovázó korhely jószándékában, azt a régi részegembert, aki nem találná saját lakását, már csak az avas kalendáriumi adomákból ismerjük. Nyomasztó érzések kocognak mellettünk, mint vándorló mellet mendegél a félelem árnyéka éjjel, az erdőn; szeretnénk utólérni azt, aki százlépésnyire halad előttünk az üres utcán, de amint gyorsítjuk lépteinket, sietni kezd az előttünk menő is, — én mögöttünk messzire talán éppen így sietne utánunk valaki, ha elérhetne.

Mostanában azért csendesek esténkint az utcák, hogy a kiéhezett egerek zavartalanul vándorolhassanak kifelé a városból. Akik a sorompókon tulról jönnek, azt beszélik, hogy az egerek elhagyják az üreskamrájú Pestet.”

 

(Bécsi Magyar Újság /Wien/, 1920/247. /október 19./ 6. p.)