Két keresztény íróról
Míg a kurzus sopánkodik a magyar
litteratura esendő voltán, tolvajlámpa mellett lázasan dolgozó destruktiv-zsidó
íróktól retteg, akik a határon túlra csempészik lángoló betűkkel az ország
szégyenét (amitől senki se tartson, élhetetlenebbek ésgyávábbak annál) a
Herczeg-Gárdonyi-Pekárok nyegle és lekiismeretlen irka-firkái mellett megint
csak nekünk kell kiemelni az otthon-alkotók sorából két nemes és kivételesen
finom művészt, akik — éppen mert keresztény urak és nemesi virtus fűt bennük —
a kurzustól távol, neszét se hallva, szép és régi dolgokba feletkezve, mintha
Széphalom idején élnének, oly megtisztult nemességgel és komolysággal írnak.
Cholnoky Lászlót és Krudy Gyulát.
A kurzus tollforgató pereputtyai, a Lendvaiak és a Kádár Lehelek, akik
darutollal tintázzák be a papirost a magyar nyelv szégyenére, őket nem játsszák
ki a zsidók ellen, holott Cholnoky épp a nagy némaság idején jelentette meg Piroska
című regényét, melynél leheletesebbet és bölcselő-magyarabbat keveset ismer
irodalmunk. Krudy gazdag fantáziájából pedig még mindig dúsan áradnak a régi
világ kalendáriumos képei: neki legkönnyebb, őt nem érdekli a jelen. Amelyet
most mégis lefestett — a múltak messze perspektívájából — és idetesszük, mint
az éjjeli kurzus Pest művészi rajzát. Ez az írása a Magyarország-ban jelent meg
Őszi este címmel: Egy részlete így hangzik: „A hűvösödő, ködös őszi estéken
mind gyakrabban feltünedezik nagyapáink kora, a tornyok estéli harangszava után
fátyolfüggöny ereszkedik a városra, amely függönyön át obszerválhatjuk a kis,
vidékies fővárost, átélhetjük a régi pesti polgárság otthonülős, koránfekvő,
négyfal közé szorított életét. A múlt század közepén se volt sötétebb a város
esténkint, a gödrös gyalogjárón éppen úgy visszhangzott az elkésett polgár
lépte, a korcsmák ablakai sem világítottak messzebb, mint a szomszéd sarokig és
a leghangosabb volt a hetyke jurátus. Az alig világított utcákon, a házfalak
mellett sóhajtva huzódik köpönyegébe a járókelő: őszi estéken úgy el tudnak
távolodni a ködös ablakok és a házak belsejében pislogó fények a magános
járókelőtől, mint a meghasonlott barátok. Szorongó hanggal van teli a
sikátorból fuvó szél, nem hiszünk az utcasarkon tétovázó korhely jószándékában,
azt a régi részegembert, aki nem találná saját lakását, már csak az avas
kalendáriumi adomákból ismerjük. Nyomasztó érzések kocognak mellettünk, mint
vándorló mellet mendegél a félelem árnyéka éjjel, az erdőn; szeretnénk utólérni
azt, aki százlépésnyire halad előttünk az üres utcán, de amint gyorsítjuk
lépteinket, sietni kezd az előttünk menő is, — én mögöttünk messzire talán
éppen így sietne utánunk valaki, ha elérhetne.
Mostanában azért csendesek
esténkint az utcák, hogy a kiéhezett egerek zavartalanul vándorolhassanak
kifelé a városból. Akik a sorompókon tulról jönnek, azt beszélik, hogy az
egerek elhagyják az üreskamrájú Pestet.”
(Bécsi
Magyar Újság /Wien/, 1920/247. /október 19./ 6. p.)