NAPRAFORGÓ

 

Elbuktunk. Térdre estünk, le rogytunk, alélt testünket nem tudjuk megmozdítani. Szívünkbe, tüdőnkbe, gyomrunkba döfik a dárdát győztes ellenfeleink, akik most a mellünkön térdepelnek. Nem tudtuk és egy ideig nem is fogjuk tudni lerázni magunkról se a csehet, se a szerbet, se az oláht. Elvesztettük a háborút. Vértócsában fekszünk a földön, eltört csontjaink szúrják át húsunkat; de e borzasztó testi kínok alatt mégis érezzük, hogy öntudatnál vagyunk, érezzük, hogy élünk. Mint az ájtatos haldokló szeme előtt, nekünk is megvilágosodik az örökélet.

Győzni fogunk, diadalt fogunk aratni a cseheken, akik Rákóczi öreg városaira tették rá a kezüket, diadalmaskodni fogunk az oláhon, akik kincses Kolozsvár utcáin ordítják most a „szetreászka Ferdinánd!”-ot. A kultúránkkal, irodalmuk örök erejével fogunk győzni. Értse meg minden hitetlen ember ebben az országban, hogy nem bukhatunk el soha, mert kultúránk és irodalmunk úgy áll a cseh, szerb és oláh kultúra és irodalom között, mint a bazilika robusztos kupolája a fatornyok mellett.

Nem szokás, hogy egy politikai napilap vezércikke magyar író regényéről szóljon, de most ez kijár Krúdy Gyula Napraforgójának. A magyar nyelvnek olyan ereje és szépsége van benne, hogy kábító. Az élet maga árnyék ahhoz a teljes, színes és dús íráshoz képest, amellyel Krúdy testet és mozgást ad hőseinek. Halljuk a részeg, duhaj, horkolását, amint alszik, érezzük korcsmai tűzhelyek melegét, a fagyot az országúton, ahol a szél fütyül a lombtalan nyírfák gallyain át. Szuggesztív ereje van a szavának. Fázik egy cigány a könyvében? Mi is fázunk. Egy korhely érzékenykedik? Ellágyulunk. Valami asszony sír? Vele sírunk! A fülünkön és a szemünkön át lemegy a mellünkbe, amit mond; kacagást és könnyeket fakaszt. A szívünk összefacsarodik, hogy mindez a szépség, ez a kincs itt van elrejtve a mi nyelvünkben.

El kell követnünk mindent, hogy a mi nyelvünknek és művészetünknek géniusza elfoglalja méltó helyét, amelyhez joga van. Kötelességünk ez a harc és hitünk, hogy meg fogjuk nyerni. Dús magyar televényből nőtt Napraforgó, drága aranyvirág, ahogy túlszökkensz karcsú századon a minket körülvevő ellenségek földhözragadt palántáin, hisszük, hogy igazolsz bennünket.

 

(Déli Hírlap, 1918/392. /december 27./ 1. p.)