NAPRAFORGÓ
Elbuktunk. Térdre estünk, le rogytunk,
alélt testünket nem tudjuk megmozdítani. Szívünkbe, tüdőnkbe, gyomrunkba döfik
a dárdát győztes ellenfeleink, akik most a mellünkön térdepelnek. Nem tudtuk és
egy ideig nem is fogjuk tudni lerázni magunkról se a csehet, se a szerbet, se
az oláht. Elvesztettük a háborút. Vértócsában
fekszünk a földön, eltört csontjaink szúrják át húsunkat; de e borzasztó testi
kínok alatt mégis érezzük, hogy öntudatnál vagyunk, érezzük, hogy élünk. Mint
az ájtatos haldokló szeme előtt, nekünk is megvilágosodik az örökélet.
Győzni fogunk, diadalt fogunk aratni a cseheken, akik
Rákóczi öreg városaira tették rá a kezüket, diadalmaskodni fogunk az oláhon,
akik kincses Kolozsvár utcáin ordítják most a „szetreászka
Ferdinánd!”-ot. A kultúránkkal, irodalmuk örök
erejével fogunk győzni. Értse meg minden hitetlen ember ebben az országban,
hogy nem bukhatunk el soha, mert kultúránk és irodalmunk úgy áll a cseh, szerb
és oláh kultúra és irodalom között, mint a bazilika robusztos
kupolája a fatornyok mellett.
Nem szokás, hogy egy politikai napilap vezércikke magyar
író regényéről szóljon, de most ez kijár Krúdy
Gyula Napraforgójának. A magyar
nyelvnek olyan ereje és szépsége van benne, hogy kábító. Az élet maga árnyék
ahhoz a teljes, színes és dús íráshoz képest, amellyel Krúdy testet és mozgást
ad hőseinek. Halljuk a részeg, duhaj, horkolását, amint alszik, érezzük
korcsmai tűzhelyek melegét, a fagyot az országúton, ahol a szél fütyül a
lombtalan nyírfák gallyain át. Szuggesztív ereje van a szavának. Fázik egy
cigány a könyvében? Mi is fázunk. Egy korhely érzékenykedik? Ellágyulunk.
Valami asszony sír? Vele sírunk! A fülünkön és a szemünkön át lemegy a
mellünkbe, amit mond; kacagást és könnyeket fakaszt. A szívünk összefacsarodik,
hogy mindez a szépség, ez a kincs itt van elrejtve a mi nyelvünkben.
El kell követnünk mindent, hogy a mi nyelvünknek és
művészetünknek géniusza elfoglalja méltó helyét, amelyhez joga van.
Kötelességünk ez a harc és hitünk, hogy meg fogjuk nyerni. Dús magyar
televényből nőtt Napraforgó, drága aranyvirág, ahogy túlszökkensz karcsú
századon a minket körülvevő ellenségek földhözragadt palántáin, hisszük, hogy
igazolsz bennünket.
(Déli Hírlap, 1918/392. /december 27./ 1. p.)