Krúdy Gyula

halálával nemcsak egy nagyszerű író pusztult el. Az író, gyönyörű művei által, tovább él közöttünk. A mű tiszta és makulátlan, noha alkotóját ötvenöt éves korban érte utol a halál, ami íróknál gyakran még a fejlődés, a forrongás, az útkeresés időszaka szokott lenni... De ami tragikus, az az ember pusztulása. Végtelenül szeretetreméltó egyéniség volt, kedves és előkelő lélek. Annál kedvesebb, minél kevésbé óhajtott bármilyen gazdag és befolyásos úrnál udvarolni s annál előkelőbb, minél kevésbé lehetett fölfedezni személyén, életmódján és gondolkozásán az előkelőség olcsó jegyeit. Úr volt, állapítják meg most róla. Így is van: éppen azáltal volt úr, hogy sohasem kívánt annak látszani. A háború előtti Magyarország liberális gondolatvilága öltött benne testet; minden emberhez, akivel a véletlen összesodorta, a művész megfigyelő elfogulatlanságával s azzal a gyengédséggel, tapintattal és jóindulattal közeledett, amelynek légköre írásait is áthatotta. Semmisem állt távolabb tőle, mint a klikk-szellem, a horda-szellem és bármiféle türelmetlenség. Szerette a magyar vidéket, ahonnan elindult és szerette, halálosan szerette Budapestet is, a budapesti életet, amelynek felkutatta múltját, magába szívta jelenét, kifürkészte rejtett sarkait, megénekelte aszfaltját s a maga édes képzeletével vonta be karakterisztikus alakjait. Az idegenség és értetlenség, mely az arcán tükröződött, a gyűlölködésnek, acsarkodásnak, tülekedésnek szólt, amely e szép város szép életét belepte és eltorzította ...

 

(Esti Kurír, 1933/109. /május 14./ 3. p.)