ERCSEI
jellemszínész –
URAY TIVADAR
|
– Jöjjön
velem, Fanni! Megyünk a szerelem kastélyába. Fehér lovak ropogtatják már a
jóféle abrakot, s azt várják, hogy bennünket tovaragadjanak... (Fanni – Surányi Magda). |
|
– Képzelje,
szerelmes vagyok, de Fannihoz nem találom a
kulcsot... (Rékai
felv.) |
Jöhetett volna Szindbád a „Vörös ökör”-be vagy Rezeda Kázmér a „Hét
bagoly”-ba. Jöhetett volna akár Krúdy Gyula a „Három holló”-ba, ahol Adyval
hajoltak össze, de most: megáll a küszöbön, mint a súgólyuk előtt, kalapját meglengeti és a cigányra kiált: Ácsi! Nem hallom...
Ercsei, a jellemszínész érkezett meg a „Zöldfá”-ba.
Talán
egy ócska konflissal utazott ide, a
városszéli ivóterembe. Uray Tivadar biztosan gyalog
sétált ide, a Révay utcai Vidám Színházba. És csak
belépett a színpadra, csak leemelte egy könnyed mozdulattal fekete szalagos, széles karimájú, fehér
szalmakalapját, csak rákiáltott a cincogó cigányra: Ácsi! Nem hallom!... — s már Ercsei volt, a
jellemszínész, aki Fannihoz, a kocsmárosnéhoz jön, a „Zöldfá”-ba minden este.
Már Ercsei volt, az öreg bohém, aki egész életében
szerepet improvizál, aki úgy vall szerelmet is, hogy színpadi szerepét mondja
el, s mikor elakad, a nem létező súgó után üvölt.
— Elfelejtettem a szerepemet — kiált aztán fel kétségbeesetten — és a súgó
nincs a helyén. Ezt merte velem megtenni...
Poharát a földhöz vágja, a cigányok behúzott nyakkal cincognak, Fanni
zokog: „És én azt hittem, hogy önnek a szíve súg”... aztán
Krúdy novellájából, az „Árnyékból szőtt vendég”-ből dramatizált jelenet utolsó
szavai után összecsapódik a függöny.
És Uray fejébe nyomja szalmakalapját, elindul
lassú léptekkel a felcsillanó fényű estében, a Körút felé. Most nincs rajta
köpeny, széles karimájú művészkalap, és mégis olyan, mint egy Krúdy-figura,
könnyed, finom és merengő, mintha Szindbáddal sétálna
karonfogva.
(Film Színház Muzsika, 1957/18. /szeptember 13./ 17. p.)