ERCSEI jellemszínész – URAY TIVADAR

 

– Jöjjön velem, Fanni! Megyünk a szerelem kastélyába. Fehér lovak ropogtatják már a jóféle abrakot, s azt várják, hogy bennün­ket tovaragadjanak... (Fanni – Surányi Magda).

– Képzelje, szerelmes vagyok, de Fanni­hoz nem találom a kulcsot...

(Rékai felv.)

Jöhetett volna Szindbád a „Vörös ökör”-be vagy Rezeda Kázmér a „Hét bagoly”-ba. Jöhetett volna akár Krúdy Gyula a „Három holló”-ba, ahol Adyval hajoltak össze, de most: megáll a küszöbön, mint a súgólyuk előtt, kalapját meglengeti és a cigányra kiált: Ácsi! Nem hallom...

Ercsei, a jellemszínész érkezett meg a „Zöldfá”-ba.

Talán egy ócska konflissal utazott ide, a városszéli ivóterembe. Uray Tivadar biztosan gyalog sétált ide, a Révay utcai Vidám Színházba. És csak belépett a színpadra, csak le­emelte egy könnyed mozdulattal fekete szalagos, széles karimájú, fehér szal­makalapját, csak rákiáltott a cincogó cigányra: Ácsi! Nem hallom!... — s már Ercsei volt, a jellemszínész, aki Fannihoz, a kocsmárosnéhoz jön, a „Zöldfá”-ba minden este. Már Ercsei volt, az öreg bohém, aki egész életében szerepet improvizál, aki úgy vall sze­relmet is, hogy színpadi szerepét mondja el, s mikor elakad, a nem lé­tező súgó után üvölt.

— Elfelejtettem a szerepemet — kiált aztán fel kétségbeesetten — és a súgó nincs a helyén. Ezt merte velem megtenni...

Poharát a földhöz vágja, a cigányok behúzott nyakkal cincognak, Fanni zokog: „És én azt hittem, hogy önnek a szíve súg”... aztán Krúdy novellá­jából, az „Árnyékból szőtt vendég”-ből dramatizált jelenet utolsó szavai után összecsapódik a függöny.

És Uray fejébe nyomja szalmaka­lapját, elindul lassú léptekkel a fel­csillanó fényű estében, a Körút felé. Most nincs rajta köpeny, széles kari­májú művészkalap, és mégis olyan, mint egy Krúdy-figura, könnyed, finom és merengő, mintha Szindbáddal sétálna karonfogva.

 

(Film Színház Muzsika, 1957/18. /szeptember 13./ 17. p.)