„LÉLEKBEN HOZZÁ EGYRE KÖZELEBB”

 

Időben tőle egyre távolabb — Lélekben hozzá egyre közelebb — írta a Tanácsköztársaság kikiáltásának ötödik évfordulóján Gábor Andor, s most harmincöt évvel később, a negyven éves évfordulón, ha pontosan akarjuk kifejezni azt az érzést, ami bennünket a Tanácsköztársaság emléke iránt eltölt, megismételhetjük Gábor Andor szavait. Megismételhetjük és ki kell egészítenünk azzal, hogy nemcsak lélekben, de gyakor­lati tettekkel is egyre közelebb állunk a Tanácsköztársaság emlékéhez. A mi mai életünk voltaképpen kiteljesítése a Ta­nácsköztársaság idején megfogant gondolatoknak, beváltása a szándékok­nak, amelyeket a Tanácsköztársaság hirdetett meg. Mi ezt a negyvenesz­tendős emléket, nemcsak legszentebb hagyományaink között őrizzük, ha­nem úgy is tekintjük, mint mindennapjaink programjának részét. E mun­kánkat ugyanaz az erő, a kommunisták pártja irányítja, mely a Tanácsköztársaság erejét jelentette.

Megvalósítunk mindent, amire akkor fogadalmat tett a hatalomra jutott proletariátus, megvalósítjuk a programot, amelyre akkor sem idő, sem erő nem volt elegendő, hiszen százharminchárom napig állta az első magyar munkáshatalom a belső és külső ellenség egyesített támadásait. Négy és fél hónap alatt befejezni a világraszóló alkotást nem lehetett. A Tanács-Magyarország blokád alatt állt, három hét kivételével sza­kadatlanul egyenlőtlen háborút folytatott, ellenforradalmi puccskísérletek gyengítették. És mégis többet tett a népért, a kultúráért, a nemzetért, mint előtte s utána évtizedekig a reakciós uralkodó osztályok kormányai. Intenzív és sokoldalú munka folyt szociális és kulturális téren is. A dik­tatúra mindent megtett, hogy mindenekelőtt segítsen a proletártömegek nyomorán, amelybe a háború s az úri rend sodorta őket. Emberhez méltó lakást adott, több mint tízezer hajléktalan vagy nyomortanyákon élő munkáscsaládnak, államosította az összes iskolákat, ingyenessé tette az oktatás minden fokozatát, ingyenes orvosi kezelést és gyógyszereket, a legjobb szanatóriumokat és egészségügyi intézményeket bocsátotta a mun­kásság rendelkezésére, a gyerekek tízezreinek adott nagyszerű otthont és ellátást, a proletariátus kulturális és pihenő-helyeivé változtatta a bur­zsoázia fényűző szórakozóhelyeit. Először juttatta politikai s igazán állampolgári jogokhoz a dolgozó tömegek millióit, a központi és helyi taná­csokban, a forradalmi törvényszéken és más hatalmi szervekben.

A kultúra felvirágzásának nagyszerű korszaka kezdődött e százharminchárom nap alatt. A színházak kapui megnyíltak a legszélesebb töme­gek előtt, s a filmgyártás is rendkívüli lendülettel kezdte szolgálni a milliók igényeit. A Tanácsköztársaság négy hónapja alatt közel harminc film munkálatai folytak, s a színházak minden este telt házak előtt játszottak.

Erről a korszakról vallotta Krúdy Gyula: „Itt tíz esztendeig nem lehet egyebet írni, se regénybe, se színdarabba, mint Magyarország történetét, mostani napjait. Ha a negyvennyolcadiki eseményekről és az utána következő szomorú időszakról egy fél századig írtak a könyvek, hazudtak a le­gendák és a vének, korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd mindenki megértse, mi történt itt: csoda, vagy em­beri akarás?”

S a mai szocializmust építő Magyarország, amely kiteljesíti e nagyszerű s felmérhetetlen jelentőségű történelmi pillanatot, a Tanácsköztársaság világot formáló szándékait, a mindennapok eseményeivel bizonyítja: nem volt csoda az, ahogy nem csoda a mi mai valóságunk sem, hanem diadala s igazsága az emberi akarásnak.

 

(Film Színház Muzsika, 1959/12. /március 19./ 4. p.)