1. Alvinczi Eduard Balaton melletti kastélyában él Esztella unokahúgával. Egy napon váratlanul megjelenik Alvinczi egykori kedvese, Montmorency kisasszony.

ALVINCZI: Bocsásson meg, felejthetetlen Montmorency, hogy nem fogadom önt azzal a hódolattal, amely megilleti. Ma délelőtt Buddhával, az istenemmel foglalkozom gondolataimban, s ezért maradok ülve, igazhitű buddhista módjára.

MONTMORENCY: Ó, én már megszoktam az ön sajátos cselekedeteit, kedves Alvinczi.

2. Azután újabb vendég érkezik: Rezeda Kázmér budapesti fiatalember, akit a nagyszerű fogásokban és borokban bővelkedő ebédre is ottmarasztalnak.

UDVARMESTER: Vesepecsenyénket követi töltött fürjmadár, amely anélkül is kövérre hízott földjeinken, de a gondos gazdaasszony még szalonnával is megspékelte.

UNGHONBERKY: Madár? Nem komoly dolog a madár.

UDVARMESTER: Badacsony sziklameredekein érlelte a hozzávaló bort tíz esztendő előtti napsugár.

ALVINCZI: Emelem poharamat a hazáért. És a magyar nőkért.

3. Ebéd után Esztella és Rezeda Kázmér magukra maradnak.

REZEDA: Aztán ismét ősz lett, s a Duna-partnak körte- és szőlőillata volt.

ESZTELLA: A fallal körülvett kertek felett pókfonál és ecetfavirág-illat volt.

REZEDA: És akkor újra megpillantottam önt — Budán. A borpiros őszi utcán úgy lebbent habosbarna szoknyácskája, mint a visszatérő élet lobogója! A szemében ismét életvidámságot láttam. S én hálát adtam a Szűz Máriának, hogy visszaadta önt nekem.

4. Alvinczi nyugtalanul szemléli Esztella és Rezeda kibontakozó szerelmét. Hogy kedvében járjon unokahúgának, elviszi Esztellát a füredi Anna-bálra, ahol feltárja szívét.

ALVINCZI: Csak az ostobák és rövidlátók hiszik azt, hogy öregember szívében tél van... Most már tudsz mindent, Esztella... Talán én is le tudnám fejeztetni a nőt, aki megcsalt. ESZTELLA? És miért szólsz ma? Most? ALVINCZI: Féltelek, Esztella. Ennyi az egész.

5. A bál vidám forgatagában Alvinczi öreg titoknoka és szomszédja az élet dolgairól elmélkednek.

UNGHONBERKY: Gyerünk, Sylvester, úgy látszik, megöregedtünk.

SYLVESTER: Mikor barátom, Kutyánszky visszatért a másvilágról, kijelentette, hogy a legforróbb csóknál is többre becsüli azt a női kezet, amely a hátát alaposan megvakarja.

6. A báli éjszakán Esztella nem tud ellenállni Rezeda csábításának és Pestre követi az ifjút. Rezeda azonban egyhamar ráun a csendes családi boldogságra és hogy megszabaduljon tőle, egy különös szalonba viszi Esztellát. A szalonban három nő: Steinné, a tulajdonos és két alkalmazottja beszélgetnek.

UGOCSINÉ: Ha még egyszer visszatérne hozzám az első férjem, megbecsülném.

TIZENHÁROM: Utálom a férfiakat!

UGOCSINÉ: Maga még soha se volt szerelmes?

TIZENHÁROM: Egy lóba... egy kutyába... egy sírfába a régi katonai temetőben Budán, amely alatt egy katonatiszt aludt, s a menyasszonya elszökött kasszirnőnek.

7. Annak idején Alvinczi gyakori vendége volt a szalonnak, amelyet most ismét felkeres. Legnagyobb megdöbbenésére itt találkozik Esztellával, aki lába elé térdel.

ALVINCZI: Tudtam, hogy elkövetkezik az én időm. Mi, öregek, akiknek már alig van idejük, mi vagyunk a várakozásra elátkozottak. Nekünk kell rendbehozni azt, amit a mohó és ostoba ifjúság elrontott.

ESZTELLA: Tedd a fejemre a kezed, simogasd meg a homlokomat, szólj hozzám oly szelíden, mint azelőtt, régen, amikor még szerettél.

8. Esztella az életből kiábrándulva követi Alvinczit a csendes vidéki kastélyba, ahol azonban ismét felbukkan Rezeda. Rájött, hogy még mindig szereti a lányt.

ESZTELLA: Elhagyott...

REZEDA: Sohasem hagytalak el, mindig veled voltam. Nem érezted, hogy éjszaka valaki virraszt az álmaid felett? Nem láttad az árnyékot, amely mögötted megy? Nem hallottad a szélben a hangomat...?

ESZTELLA: Gondoltam rád...

9. Esztella azonban vonakodik. S végleg eldönti sorsát, hogy felhangzik a postakocsi kürtje, jelezvén, hogy Alvinczi hazatért külföldi útjáról. Esztella fogadja.

ALVINCZI: Tehát hazajöttem.

ESZTELLA: Haza.

ALVINCZI: Itthon vagyok.

ESZTELLA: Igen.

ALVINCZI: Olyan ez az életemben, mint az utolsó postakocsi, amely egykor elindult megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából. Holdvilágképű nők, beesett arcú férfiak, régimódi szerelmek foglaltak helyet a postakocsin, amely utoljára hagyta el a várost.