A magyar „Sasfiók”

Száz évvel ezelőtt, 1870. november 6-án temették el a Kerepesi úti temetőben Petőfi Zoltánt, a nagy költő egyetlen gyermekét, aki alig huszonkét éves korában halt meg tüdőbajban. Az egykori lapok néhány soros tudósításban megírták, hogy gyönge testalkatát korán megtörte az élet, a vándorszínészkedés sok nyomorúsága és „szép tehetségei nem érhették el a fejlődés azon fokát, melyen apja nevére magát méltónak bizonyíthatta volna.” A nagy név varázsa szokatlanul nagy kísérő sereget gyűjtött koporsója körül. Ott volt a temetésen nagyatyja, az akkor már kilencvenedik évében járó Szendrey Ignác, mostohaapja, dr. Horváth Árpád egyetemi tanár, valamint a költő öccse, Petrovics István.

Petőfi Zoltán, aki megdicsőült apja nagy hírnevének árnyékában élve égő vágyakozással szeretett volna maga is híres költő, nagy színész lenni, nem kerülhetett be a magyar irodalom történetbe. Emléke mégis ihletője volt egy irodalmi alkotásnak. Krúdy Gyula „Zoltánka” néven négy képből álló színjátékot írt életéről. A hajdani Magyar Színház mutatta be, címszerepben az ifjú Törzs Jenővel.

Krúdy Gyula színműve témájának megírásához kivallatott olyan öreg színészeket, akik ifjú korukban még ismerték Petőfi nyugtalan lelkű fiát. Színjátéka bemutatójának napján (1913. november 15.) maga írta a „Magyar Színpad” című színházi lapban, hogy „szent öreg költők, koldusok és borisszák, rongyosok, halálosan betegek és züllöttek” beszéltek neki „éjszaka a kis kocsmában ... kipirult arccal, égő malaszttal megmámorosodva, egy gyönyörű rímtől haldokolva, egy versestrófeától megtébolyodva” Petőfiről, Júliáról és Zoltánról. Ezek voltak forrásai színjátékához, ezek kísértetét idézte fel a lelkes és bohém vándorszínészekben, hogy a fiúnak atyjáról beszéljenek. Színművében Petőfi Zoltán jellemrajzát akarta festeni, egy fiatal szív benső vívódását rajzolta meg, vergődését az ellenséges körülmények között. Mindenki apjáról beszélt neki, apja barátai, a csizmadia, a színészek. A harmadik felvonásban Zoltánka egy kis kocsmároslánnyal a gödöllői erdőben sétál, hol atyja is sokat járt, s az ő példájára verset akar írni a leányhoz, de atyja igézete alatt áll s elnyomja őt. Krúdy Gyula úgy vélte: Zoltánka sorsa Napóleon fiáéhoz hasonlít és ezt Krúdy magával Zoltánnal mondatja el. Az apai emlék és a példa varázsa, amelyet követni nem tudnak, közös a két „sasfiók” történetében. Edmond Rostand-nak akkoriban oly nagy feltűnést keltett színműve, a „Sasfiók” (L'aiglon) nyilván hatással volt Krúdyra és ezért is sok a hasonlóság. Zoltánka úgy keresi fel a gödöllői erdőt, mint a reichstadti herceg atyja nagy csatájának emlékét a wagrami síkságon. Zoltánka is tüdőbajban halt meg, mint a reichstadti herceg. A végső szín mindegyik darabban haldoklás: a királyfi a császári bölcsőt hozatja magához, Zoltánkát, atyja, a vándorszínész emléke keresi fel. Ezt a bánatos sorsú életet törte össze száz évvel ezelőtt az önként vállalt sok sanyarúság.

(Fejér megyei Hírlap /Székesfehérvár/, 1970/259. /november 4./ 6. p.)