Szemle – téka
A magyar
próza XX. századi képében külön helyet foglal el az a mesevilág, amelyet Krúdy
immár halhatatlanná vált Szindbádjának történeteiből ismerünk meg. Színes
ábrándok, szép hazugságok, élet látszatát keltő elevenség ez a világ, amelyet
azonban valami szomorkás hangulat egészít ki: az, hogy írójuk mindezek mögé lát, s hőse mindezek
között nagyon egyedül van. Krúdy prózáját sajátos líraiság jellemzi. Feltárul
benne egy világ, amelyet szépnek, kívánatosnak, megnyugtatónak óhajt látni, de
amely – az író tudja és tudatja – mégsem az. Krúdy nemcsak hőse nevét
kölcsönözte az Ezeregyéjszakából, hanem csoda-atmoszféráját is újjáteremtette a
pusztulásra ítélt ódon Tabán körül. Egy világot tár fel, amely rég elmúlt, de
vall egy írói életeszményről is, amelynek az írói látásban testet öltő
humánum-lényege örökkévaló értéke a magyar irodalomnak. (Irodalmi
Könyvkiadó, 1969.)
(Korunk /Cluj-Kolozsvár/,
1969/5. /május/ 795-796. p.)