Krúdy
Gyula
(1878 – 1933)
A magyar irodalom nagy magányosa,
Szindbád, a hajós szobrot kapott Óbudán, ahol élete utolsó éveit tengette a
„száműzetésben”, anyagi gondokkal, lelki gyötrelmekkel és szívbetegséggel
viaskodva, Egész életében elkerülte a
hatalmasokat és mindig lehajolt a szegényekhez. Hová is juthatott volna így? -
Négy évtizednyi termékeny és maradandó írói munka után – :
Óbudára! A város peremére.
Pedig
mindazzal rendelkezett, amelyet a századforduló hivatalos és félhivatalos Magyarországa
kegyeltjeitől megkövetelt. Ősi nemesi családból származott, piarista
szerzetesek nevelték és kétméteres, de mégis arányos termetével fejjel
kimagaslott a sorból. Tizennyolc éves korában, a milléneum
évében került fel Nyíregyházáról Budapestre, húsz éves és vezércikket ír róla a
Budapesti Hírlap. Termékenysége határtalan, naponta jelennek meg a korabeli
napi és hetilapokban a novellái. Szindbád és a Vörös postakocsi országos visszhangot kelt. Szép, fiatal, ünnepelt. Sok pénzt keres,
két kézzel szórja. Könnyelmű és tékozló, mint egy magyar nábob. Az volt -
szellemi javakban!
Aztán, az
első világháború után minden a visszájára fordul. Krúdy Gyula nyíltan állástfoglal a háború alatt a háború ellen. A
Tanácsköztársaság bukása után a Margitszigetre húzódik. Üldözik és mellőzik.
Vállalja a sorsát és Álmoskönyvet ír. Vigasza a munka. A múltba fordul, hogy
véleményt mondhasson - koráról. A téma a múlt, a mondanivaló a jelen -
félreérthetetlenül.
Krúdy
Gyula száznál több kötetnyi művet hagyott a magyar népre, amely most 25 évvel a
halála után, áhitatosabban olvassa csapatostul
megjelenő könyveit, mint valaha.
(Könyvtári Híradó, 1958/5. /május/ 3. p.)