Krúdy Gyula

(1878 – 1933)

A magyar irodalom nagy magányosa, Szindbád, a hajós szobrot kapott Óbudán, ahol élete utolsó éveit tengette a „száműzetésben”, anyagi gondokkal, lelki gyötrelmekkel és szívbetegséggel viaskodva, Egész életében elkerülte a hatalmasokat és mindig lehajolt a szegényekhez. Hová is juthatott volna így? - Négy évtizednyi termékeny és maradandó írói munka után – : Óbudára! A város peremére.

Pedig mindazzal rendelkezett, amelyet a századforduló hivatalos és félhivatalos Magyarországa kegyeltjeitől megkövetelt. Ősi nemesi családból származott, piarista szerzetesek nevelték és kétméteres, de mégis arányos termetével fejjel kimagaslott a sorból. Tizennyolc éves korában, a milléneum évében került fel Nyíregyházáról Budapestre, húsz éves és vezércikket ír róla a Budapesti Hírlap. Termékenysége határtalan, naponta jelennek meg a korabeli napi és hetilapokban a novellái. Szindbád és a Vörös postakocsi országos visszhangot kelt. Szép, fiatal, ünnepelt. Sok pénzt keres, két kézzel szórja. Könnyelmű és tékozló, mint egy magyar nábob. Az volt - szellemi javakban!

Aztán, az első világháború után minden a visszájára fordul. Krúdy Gyula nyíltan állástfoglal a háború alatt a háború ellen. A Tanácsköztársaság bukása után a Margitszigetre húzódik. Üldözik és mellőzik. Vállalja a sorsát és Álmoskönyvet ír. Vigasza a munka. A múltba fordul, hogy véleményt mondhasson - koráról. A téma a múlt, a mondanivaló a jelen - félreérthetetlenül.

Krúdy Gyula száznál több kötetnyi művet hagyott a magyar népre, amely most 25 évvel a halála után, áhitatosabban olvassa csapatostul megjelenő könyveit, mint valaha.

 

(Könyvtári Híradó, 1958/5. /május/ 3. p.)