Följegyzések

 

Francia kastély. Krúdy Gyula regénye. A regények és el­beszélések, amelyek a legutóbbi években kerültek ki Krúdy Gyula tollából, körülbelül fejlődése teljében mutatják ezt az érdekes írótehetséget. Régebben, mint minden fiatal író, ő is egy-két mester hatása alatt állott. Újabban ez a hatás vagy elfoszlott, vagy annyira átszűrődött, átsajátosodott, hogy nem érezzük jelenlétét. Sőt ma már mondhatjuk, kivált ez új regénye elolvasása után, hogy való­ban egészen különállóvá lett s alig sorozható most már valamely irodalmi közösségbe, ha csak ezt a fogalmat nem tágítjuk haszna­vehetetlenül bőre.

A «Francia kastély» emberei tulajdonképpen nem hatnak hű fotográfiáknak és mégis mindegyikükben van olyasmi, ami ösmerősünk, vagy legalább is ösmerőse azoknak, akiknek nem idegen a Felvidék lelke. Krúdy kissé átalakította őket, de a márvány, amely­ből őket faragta, magán viseli eredete jegyét. Ilyen emberek nem élnek, de e regényben mégis élők. Lényük legmélyén van valami, ami egészen emberi s közvetlenül az életből való. Krúdy nem natu­ralista, de nem mondható egészen egyszerűen romantikusnak sem.

A szereplők, bár igen nagy jellembeli különbség van köztük, mégis egystílusúak. Majdnem azt mondhatnók, hogy az író atyafi­sága ez az általa teremtett világ. Finom, delikát, leszűrt formájú. Sehol semmi érdesség. Ama porcellán-mesterművekhez hasonlók, amelyeket végigborít a legragyogóbb zománc, minden csöpp craquelé nélkül. Nem mintha az életnek csupa verőfényes oldalát, teljes makulátlanságát festené: bizony elénk tár zökkenéseket, nyomorságot, gondot, bút, bajt is. De alakító stílusa ezeket is átszövi a legfinomabb szálakkal. Szindbád, a hős, és az asszony­alakok, a háttérbe vékony ecsettel belepingált színészvilág, egy bál, egy utcakép Budán, egy elvénhedt hotel, egy párbaj: mind ugyan­azon gobelinszálakból van szőve, nagyon nemes ízléssel, ama bizonyos felvidéki nobilitással. Az egész mégis egy és egységes gobelin.

Jellemalakítás, meseszövés, előadás dolgában ama bizonyos Mozart-operákra emlékeztet, amelyeket nem szabad nagy zenekar­ral előadni, mert ahhoz túlfinomak. Inkább egy szalonba képzel­jük őket, illemtudó, finom publikum elé, egy halk estén. Krúdy regénye is ilyen: s ez a hang, ez a hatás ma nem oly közönséges, nem oly mindenütt kapható, hogy ne érdekelne minket. A profán piacnak bizony semmi köze az írásművészet e fajához. Mély lelkű, nemesedett ízlésű emberek számára való. Vagy a fiatalságnak, amelynek lelkét még nem kezdte ki az élettapasztalat szkepszise, tehát tud még szépséget élvezni. Efféle gondolatok támadnak az emberben, ha olvasgatja e szép uj regényt s egy-egy fejezetnél megáll.

 

(Magyar Figyelő, 1912/21. /november 1./ 240-241. p.)