Följegyzések
Francia
kastély. Krúdy Gyula
regénye. A regények és elbeszélések, amelyek a
legutóbbi években kerültek ki Krúdy Gyula tollából, körülbelül fejlődése
teljében mutatják ezt az érdekes írótehetséget. Régebben, mint minden fiatal
író, ő is egy-két mester hatása alatt állott. Újabban ez a hatás vagy
elfoszlott, vagy annyira átszűrődött, átsajátosodott, hogy nem érezzük
jelenlétét. Sőt ma már mondhatjuk, kivált ez új regénye elolvasása után, hogy
valóban egészen különállóvá lett s alig sorozható most már valamely irodalmi
közösségbe, ha csak ezt a fogalmat nem tágítjuk hasznavehetetlenül bőre.
A «Francia kastély» emberei
tulajdonképpen nem hatnak hű fotográfiáknak és mégis mindegyikükben van
olyasmi, ami ösmerősünk, vagy legalább is ösmerőse azoknak, akiknek nem idegen a Felvidék lelke.
Krúdy kissé átalakította őket, de a márvány, amelyből őket faragta, magán
viseli eredete jegyét. Ilyen emberek nem élnek, de e regényben mégis élők.
Lényük legmélyén van valami, ami egészen emberi s közvetlenül az életből való.
Krúdy nem naturalista, de nem mondható egészen egyszerűen romantikusnak sem.
A szereplők, bár igen nagy
jellembeli különbség van köztük, mégis egystílusúak. Majdnem azt mondhatnók,
hogy az író atyafisága ez az általa teremtett világ. Finom, delikát, leszűrt
formájú. Sehol semmi érdesség. Ama porcellán-mesterművekhez hasonlók, amelyeket
végigborít a legragyogóbb zománc, minden csöpp craquelé
nélkül. Nem mintha az életnek csupa verőfényes oldalát, teljes makulátlanságát
festené: bizony elénk tár zökkenéseket, nyomorságot, gondot, bút, bajt is. De
alakító stílusa ezeket is átszövi a legfinomabb szálakkal. Szindbád, a hős, és
az asszonyalakok, a háttérbe vékony ecsettel belepingált színészvilág, egy
bál, egy utcakép Budán, egy elvénhedt hotel, egy
párbaj: mind ugyanazon gobelinszálakból van szőve, nagyon nemes ízléssel, ama
bizonyos felvidéki nobilitással. Az egész mégis egy és egységes gobelin.
Jellemalakítás, meseszövés, előadás
dolgában ama bizonyos Mozart-operákra emlékeztet, amelyeket nem szabad nagy
zenekarral előadni, mert ahhoz túlfinomak. Inkább
egy szalonba képzeljük őket, illemtudó, finom publikum elé, egy halk estén.
Krúdy regénye is ilyen: s ez a hang, ez a hatás ma nem oly közönséges, nem oly
mindenütt kapható, hogy ne érdekelne minket. A profán piacnak bizony semmi köze
az írásművészet e fajához. Mély lelkű, nemesedett ízlésű emberek számára való.
Vagy a fiatalságnak, amelynek lelkét még nem kezdte ki az élettapasztalat
szkepszise, tehát tud még szépséget élvezni. Efféle gondolatok támadnak az
emberben, ha olvasgatja e szép uj regényt
s egy-egy fejezetnél megáll.
(Magyar Figyelő, 1912/21. /november 1./ 240-241.
p.)