mondja:
– Jelen korszakát életemnek úgy tekintem, mint menekülést
az élet elől. Azt hiszem, nem kell bővebben indokolni, hogy miért teszem e
magános kirándulást legrégibb kisvárosunkba, drágalátos Óbudánkra, ahol százesztendős
emberekkel gyakran találkozhatni.
– Ebben a kisvárosi világban majdnem éppen úgy ordít a
rádió, mint bizonyára az egész világon mindenfelé, de vannak néha szünetek is,
amikor gondolkozni lehet.
– Gondolkozni lehet azon, hogy mikor unják meg az emberi
idegek azt a rettenetes hajszát, amelyet mostanában magukra vállaltak?
– Elképzelhetetlen gépek, ördöngös szerkezetek, üvöltő
találmányok soha se álmodott környezetében küzd az ember a mindennapi életéért.
Acél-szörnyetegekkel mérkőzik a mai ember, mintha a háborúnak sohase lenne
vége.
– Egy korszak, amelyből legjobb lett volna kimaradni.
– A középkor erdősségeinél, a
legvadabb harmincéves háborúnál, a „régi szép betyár világ”-nál is
félelmetesebb ez a korszak, ahol gépek jönnek be a kapun, géppel találkozunk az
utcán, a lelketlen gép kerget, zaklat, üldöz, csenget, riaszt életünk minden
pillanatában. Szörnyetegek vágtatnak az utcán, amelyen átmenni szeretnénk. A bömbölések,
rikoltások, szörnyhangok többé nem írhatók kótára,
mint a régi világ szenvedélyes kitörései. Egy Shakespeare-nek kellene jönni, aki
az élethangok mai skáláját megírja a telefon tűzilármájától kezdve az automobil
éjféli bőgéséig.
– Nem is csodálhatni, hogy akkor, midőn a világ nagy
része falanszteri divat szürke ruhájában felkapott a maga motorkerékpárjára az
irodalom, a könyv, az olvasmány divatját múlta.
– Nem is szeretnék könyvet írni egy motorkerékpárosnak.
(Magyar Hírlap, 1932/90. /április 24./ 19. p.)