Ifjuság.

 

(Rajzok és elbeszélések Írta Krúdy Gyula. Basch
Árpád rajzaival. Budapest, 1899. 8-rét, 244 l.)

MINDINKÁBB kidomborodik a már szép nevű iró érdekes irói egyéni­sége, mindegyre határozottabbak en­nek megkülönböztető vonásai, látóköre tisztább, fejlődése gyorsabb arányokban halad. Lehet, hogy más véleményt formál­hatna felőle, a ki Krúdy Gyulát az időszaki sajtóban szintén megdöbbentő szaporasággal megjelenő novelláinak tömegéből kivánná megitélni és a kinek véletlenül több olyan novella került volna a szeme elé, a melyek – a gyors termelésre kényszeritett ifju véna gya­kori megtévedése szerint – talán más irók reminiszczencziáit mutatják, vagy a melyeken meglátszanak a hevenyészett munka, a napi szállitmányhoz szükséges sablón ismertető jelei. Ezek legtöbbjében is megkondul valami a Krúdy Gyula zenéjének mély hangjaiból, ezekben is meg-megakad sötétes szineinek egy-egy árnyalata, hanem csakis azért, hogy kedvünk támadjon őt kiragadni a szakmány­munkások, a szépirodalmi kezelőszemélyzet mühelyeiből s őt azokba a csarnokokba utal­juk, a melyekben magasabb feladatok végez­tetnek, a melyekben a munkálkodó kéz érté­kesebb jutalmakért fáradozik. Az ő tehetsé­gének értékesebb része, szine és java csakis ebből a jóizléssel, szinte szigoru aggoda­lommal összeállitott, tizenhat novellát tartal­mazó kötetből tünik ki a maga igazában, az előttünk fekvő „Ifjuság” czimü kötetből.

„Ifjuság” magában is hangulatos czim. A ki leirja, a ki kimondja, lelkünkben tovább zengő akkordot üt meg. A ki maga ifju, ritkán ir az ifjuságról, mert nem érzi teljes értékét s igy az ifjuságról irott müvek több­nyire búbánatos elégiák, édesbús emlékezé­sek. Ilyenek a Krúdy Gyula novellái, ki ugyan alig lépte át a byroni husz esztendő határait, azonban többet élt, többet tapasztalt másoknál s igy az elégiához való jogát megszerezte, a visszatekintéshez szükséges magasabb álláspontját elérte. „Én mindig fiatal maradtam”, vallja kötetének hangula­tos bevezetésében. „Virágosak a fák, az ákácz kibontotta virágait, az orgona meg minden illatát felém küldi; érzem még egy­szer, hogy milyenek voltak azok a sóhajtá­sok, azok az álmok, az elsők, a kikeletiek...” Ez a költő ifjusága, de ilyen általában min­denkié, a ki érzéssel gondol éltének e tün­dérkorszakára. „Rosszul kövezett az utcza, a házak se nagyok, de alattuk fehérruhás lányok haladnak nevetgélve; egy gyerek csigát üz ostorával, a kék végtelenben fecs­kék czikáznak...” Itt már Krúdy Gyula a saját ifjusága szingazdag képét adja, a vi­déki város eleven levegőjével, olyan ifjuságét, mely körül több társadalmi élet nyüzsgött, mint a puszta lakója körül, de azért köze­lebb éri a szabad természetet, mint a ki a székesfőváros falai közé ékelve, nagyon ke­vés kéket lát maga felett és nagyon kevés zöldelő természetet maga körül. A természe­tet legfeljebb ha kirándulásokból és könyvekből ismeri. (Mindamellett. telik ebből akár népszinmüre való is.) Krúdy Gyula költészeté­nek javarésze csakugyan az, a mit emlékei­ből, ennek kedves alakjaiból mutat be, annak a félig városi, félig falusi világnak a verő­fényes, illatos keretébe foglalva. A „könnyü sóhajtás”, az „álombéli hang” szivünkbe száll azokból, sőt ha nem megy át modoros­ságba, akkor álmatag elmélázása, melylyel legtöbb megfigyelését közli lelkünkkel, igen becses tulajdonsága előadasának. Modoros­ságba pedig akkor csap át Krúdy, mikor egész herbáriumát sorolja fel a hangulat erő­sitésére szánt növényeknek; azokat mintegy a helyzet hangulatának: megfelelő akczióba vonja, csakhogy sokszor fölöslegesen és eről­tetve teszi és ugy igyekszik alkalmazni, a mint azt másoknál megkedvelte. Nincs szük­sége Krúdy Gyulának idegen fogások alkal­mazására, mert Isten áldotta tehetségének már mai fiatal megnyilatkozásában is van egy másoknál csak jóval később, jóval több révedezés után leszürődő, meghiggadó eleme, ez pedig az ő szelid humorral átszőtt, sajá­tos világnézlete, melyet mintegy öntudatlanul önt bele alakjainak lelkébe, meséinek szövetébe s az egésznek alaptételébe. Meg­megcsillannak a kötetben ilyen szép mon­dásai: „Minek irjam le emlékeimet? A vi­lág kinevetne, nevetnék talán én is, moso­lyognék magamon, de nem volnának többé emlékeim...” (3. l.) „Az alkony száll lefelé és a nagy fák gyérülő lombjai között ho­mályos párák szövődnek-fonódnak: hason­lóan a legszebb mesékhez, a miket az élet bontogat ki, gyöngyvirágos szövetté teritvén a szives emberek történetét.” (99. l.) „Legyen világosság, mondta az Ur. De könyvet irt az ember s szólt: Legyen világosabb.” (187. l.) Ezek szép, szellemes dolgok, de a kötet végén van „Ifjuság” czimü hosszabb novellája, a melyben már igazi fausti vivódásokkal találkozunk, a magát ifjunak valló, a valódi, tiszta, nemes költészet forrása után epekedő költő küzdelmét az uralkodó áramlat ellen, mely a sikerből csakis annak juttat, ki meghódol a divatnak és maga is bóditó tánczra kerekedik a modern léhaság, romlottság bálványa előtt. Vertán Pál iró e hosszabb novella hőse, kit magasratörő, nagy czélok hoznak a székesfővárosba, de csakhamar megragadja és hatalmába keriti őt is a modern erkölcstelenség fertője s az ideális költő „gyakorolni fogja magát azoknak az apró, semmitmondó történetkéknek leirásában, melyekben előjön egy nagyságos asszony, ki megcsalja férjét, vagy a férj csalja meg a nagyságos asszonyt.” (193. l.) Vertán családja hajlik az őrülésre. Ennek némi félelmével, de megis utálva végül ezt a léha világot, Vertán falura vonul az édesanyjához, hogy a természet keblén keresse gyógyulását és ujjászületését. Itt azonban nem tudja leküzdeni irói hiuságát. Egy ártatlan leányt, Nellit, a falusi tanitónőt megszereti, kezdetben őszintén, igazán; ám csakhamar visszavágyik az irói sikerek magnetikus légkörébe, sőt még abba a kis korcsmába is, hol irótársaival szokott bohémeskedni. Szakit jegyesével és a jegygyürüt visszaküldi. A novellából kiérezni, hogy a törékeny kereten belül magának az ifju költőnek „Sturm und Drang”-korszaka, minden zseniális költő tehetségének elmaradhatlan forradalma zajlik le erőteljes hullámzással; hogy ott benn az igazi ideálista számol le az őt környező léha áramlatokkal; hogy most ő számol le erős önkritikával még a saját hibáival is; s az ol­vasó, kivált ha megragadták a müben elszórt lendületes, tartalmas fejtegetések, egyszer az iró lélek emésztő, de magasztos hivatásáról (186. l.), majd a hirnév vészes vonzóerejéről (221. l.) és más egyebek, az az olvasó eb­ben a nagy leszámolásban előre látja az eredményt, azt t. i., hogy nem közönséges tehetséggel van dolga s csak kivánni fogja, hogy az iró maga szerencsésebben járjon hősénél, Vertán Pálnál.

Ebben a kötetben mindenesetre olyannak találjuk Krúdy Gyulát, a minőnek leginkább szeretjük. Nem dicséreteket, nem gáncsokat irunk, de birálatot, a melyből ösztönt, tájé­kozást meritsen. Nézze csak e két részletet: „József a könyveit tépdesé. Eme szép má­jusi reggelen igen-igen szomoru e két gyerek.” (134. l.) Az öreg Vepsz pedig, a ki szerel­mes a mestere szép lányába, hőstettet sze­retne elkövetni s „megragadná a vadállat szarvait és leteperné a földre. Vagy egyéb ilyeneket tenne.” (141. l.) Az előbbi részlet­ben az „eme”, az „igen-igen” és az „e” a Petelei székelyes szófüzése, a melyet Krúdy kivált előző kötetében használ lépten-nyomon annyit, mint az illatozó erikákat és a szerelmi vallomásba kéretlenül belekottyanó madár­kákat. Ebben a kötetben már ritkább ez a kölcsönzött festék. Peteleitől szivesen vesszük a székely nyelv speczialitásait, mert székely ember, de nem értjük, mért éljen épen ily szófüzéssel a nyirségi Krúdy Gyula? Egyéb baj is van. Olvassa meg csak Krúdy ezeket a mondásait: „De aztán csöndesen lehajolt és a kezét Birinek fölemelte az ajakához.” „Igy elmult az éj.” „Szomoru éjjeken Anna hallgatta az eső kopogását.” Ha pedig el­olvasta, állitsa helyre a helyes, magyaros szórendet és hangsulyt, a többit pedig adja vissza azoknak, a kiktől vette, a kiktől el­tanulta az „és” helytelen használatát, czimei­ben az „irás” és a „nóta” kifejezéseit és egyéb helytelenségeket. Igennel sem felel a magyar ember, hanem azzal a szóval, melyen a kérdés sulya nyugszik: „Esküszöl?” „Eskü­szöm.” „Nagy lány vagy?” „Nagy.” „Megetted?” „Meg.”, stb. Nem szorult ő sem a máséra, sem a szenvelgésre, mert maga is gazdag, mert a mi az övé, az a szebb és értékesebb. Övé a természet csodás szépségei, övé az érzelmek fiatalsága, a hang természetes üdesége, dallamosság, mely őszinteségével kap meg mindjárt a bevezető sorokban és tovább cseng lelkünkben a hangulatos befejezés után. E kettőben egészen eredeti Krúdy Gyula. De övé egyéb is; az otthon, a szülőhely megfigyelni való különösségei, a gyermeklányok, gyermekifjak szivének ártatlan ál-modozásai, gyermeteg-szivü öreg teremtések, szép vagy esetlen öreg férfiak, gyámoltalan vénleányok alakjai, a kik néha csapongó ifju lelkek őrizetére rendeltettek. Az öreg Kerekes Péter és Pál, kik zöldbódés, kőmedenczés kutról álmodozva pipázgatnak tovább s nézik a porhanyós kerti földet, hol csinos füvek ütögetik fel fejecskéiket. Az öreg Mártha, ki már nem tárja ki vén konyhája ablakait. Piszkos por szállna be csak, kerengő levél a kopaszodó fákról és a tábornok, oh a tábornok üdvözölhetné-e őt kardjával? – Hát Ziz János uram, kinek kisasszonya mezitláb futkos. Ő a felett tünődik, hogy „ártana vajjon egy kis szidás?” Hát Vepsz, a szerelmes vén czukrászlegény nem azt tudakolja Hildától, hogy „vajjon mennyibe kerülhet egy szép himzett nyakravaló?” Csupa sziv, csupa megfigyelés, a mint ezeket az öregeket elénk állitja.

A szerelemről álmodózó gyermekleányok, ábrándos fiatal nők szivéből meriti azonban a legédesebb költészetet. Az „Ura várja” czimü novella alapjában ugyan hibás, mert a válni készülő asszony nem fogadja olyan hamar vissza a hütlen férjet, a mikor az már minden vagyonát ráköltötte a szeretőjére s a fiskálisok sem beszélnek oly lirai nyelven, mint ebben a novellában. De a fiatal nő „kicsi volt és dallamos, mint a gerle, a ki szerelemrevágyón turbékol a mély liget sürüjén.” A hangja „fiatal tavaszon tán nagy­kelyhü illatos virágokat fakaszt a szerelmes földből, ha az erdő felé száll el.” Hát Az ő történeteiben, mikor Lidire emlékezik. „Valami gondolatnyi illat száll elő a szive zugából.” Milyen volt a „Nóta Gináról” szép lánya? „Néha álomban láthatni tündér-lányokat, kik kaczagva hemperegnek virágos mezőkön és rózsaszirommal dobálják meg nagy paj­kosan az országut vándorát. Körülbelül ezek közül való Gina.” Ezek gyönyörü szép dolgok s szépek a mesék is, a melyekből kiirogattuk.

A hol az álmon, az ábrándon tulmegy, ott néha még megtéved Krúdy. „A ház csöndes marad„ czimü novellában találjuk ennek példáját. Itt a már nem épen fiatal Tobor szerelmes egy szép özvegybe, aztán megkéri a - lányát, mert a mama igy manő­virozott. Az özvegy háztüznézni jő Tobor­hoz, mindent becsmérel, mindent ujjá sze­retne alakitani házában. Csak a látogatás alatt tudja meg Elekné, hogy Tobornak egy fiatal nő-rokona vezeti a háztartást. Az özvegy, a mi igen természetes, követeli a lány eltá­volitását. Tobor ezt elhunyt édesanyja iránti kegyetlenségnek venné, ki Bellát pártfo­golta, ennélfogva habozni kezd. Bella azon­ban, mint okos lány, tudja, mi fog történni, maga mond fel és egyuttal szerelmet vall gazdájának. Mi lesz a furcsa kis história, vége? Az, hogy másnap megint a régi csöndre ébredt a ház. A kőmüvesmester hiába jelent meg segédeivel és sok-sok piszkos malterosládájával a tervezett átalakitások czéljából. Mert elküldték őt. „A ház a régi marad. Csöndes és nyugalmas. És boldog. A butorokat nem cserélik ki!” Ez mind igen szép és hangulatos, csakhogy az élet­ben máskép áll a dolog, mert a mamák ha néha át is engedik leányuknak az inkább hozzájuk illő beléjük szerelmes kérőt, ház­tüz nézni sem igen mennek addig, a mig előre nem értesültek a viszonyokról s a vőm­uram nőrokonainak kivoltáról! De meg olyan Toborok sincsenek, kik az utolsó perczben szeressenek bele huszonöt éves leányroko­nukba, ha már csakugyan szeretetreméltó­nak találják s eme Bellák is olyanok, hogy vagy előbb mondanak fel a házasuló Tobornak, de nem vallanak szerelmet, vagy szerelmet vallanak a nélkül, hogy felmon­danának!

A folytonos tanulmány, mind szigorubbá váló önkritika, a vásári termelést kizáró, gondosabb és tárgyak, alakok, reflexiók, kifejezések dolgában válogatósabb s e mellett önállóbb munkásság rövid időn megmenti a Krúdy Gyula sokat igérő tehetségét mostani terheitől. Ne feledje, hogy ő nemcsak tárcza­iró, a mely téren most tehetségét oly sürüen fogyasztja, hanem a szó nemesebb értelmében való költője az elbeszélésnek, a ki ugy érhet nemesebb és ideálisabb czélokat, ha csupán onnan merit, a hová szive utalja s csupán azt veszi tollára, a mit ihlett elmélkedés perczében sugall a szive.

Kiemeljük a mü gyönyörü kiállitását, a hangulatos czimképpel. Basch szebbnél-szebb rajzokkal tarkitotta a könyvet, melyek közül szebbek a fiatal nőalakok, egy-egy hangulat­kép s van ott özönével az elbeszélés han­gulatába helyezkedő emblema, stb. A könyv disznek is méltó helyet foglal el a családi asztalon. Kapható Pfeiffer Nándor könyv­kereskedésében, Budapesten. Ára diszkötés­ben 2 frt 60 kr.

=. [Gáspár Imre]

 

(Magyar Szemle, 1899/14. /április 2./ 165-166. p.)