Krúdy Gyula „A víg ember bús elbeszélései.” Budapest, 1900. 8-rét, 78 lap. Ára 4 kor. Kettős hasábos, hosszúkás lapok értendők ezalatt, kétszer oly hosszak, mint a minő magasak, az utolsó oldalon az elkoptatott „Tartalom” helyett „Mesék” fölírás a könyvben foglaltatott 11 mese címe fölött. A könyv fekete betűkkel van nyomva, – erre egyelőre nem terjed ki a szecessziós reformízlés, – hanem ez utolsó oldal szélső hasábját már színes nyomatú virág tölti be s alatta színes betűkkel ez az ajánlat: „Néked édes.” Az ajánlat valamikor a könyv élén, volt, ma már a végére került, a lapszámozás jegyei pedig a lap tetejéről, vagy alapjáról a könyv baloldali szögletébe. Mindez együttvéve bibliográfiai kuriózum, meghonosodni nem igen fog és nem hiszzük, hogy oly sokat ígérő tehetség, minő Krúdy Gyula, ilyen apró szecessziócskák segélyével akarná könyvére fölhívni a figyelmet. De nem arra vall ez a lázas termelési vágy, az ifjú, még fejlesztésre, tanulmányokra utalt talentumnak ez egymást rohamosan követő regény– és novella-kötetek által való kihasználása, hogy Krúdy már nem öncélnak tekinti az írást, már nem emelkedni, hanem csak terjeszkedni akar, megelégszik maradandó sikerek helyett az ideig-óráig való figyelemkeltés eredményével? Ennek előbb csak egyhangúság, önismétlés, majd mások utánzása., végre pedig kimerülés lesz a vége; szerencsére fiatal és gazdag tehetség az övé, ha idejekorán észbe kap, ha többet szemlél, mint ír, többet tanul, mint a mennyit szerepel, egy-két év múlva helyre áll a kissé megbillent mérleg. Most bizony még van művében egyhangúság, önismétlés és a mások utánzása is, a mi nem is lehet máskép, mert az a vadász, a ki többet lő, mint a mennyi golyója van, annak puskája pufog, de nem talál. Mi van e legújabb kötetében ? Ugyanaz, a mi a többiekben: Különc agglegények és vénlányok, kik, – a mint látni fogjuk, – oly logikátlanul cselekszenek, hogy már nem is különcök, de félkegyelműek; a különc öregek mellett szőtt-font szerelemi történetek, néha szomorú végűek, de néha oly lehetetlenek, hogy szinte bosszantó, mért nem veszi észre a szerző is úgy, mint az olvasó? Nem is igen veszi észre; mert rokonszenvével kíséri, mert egész természetesnek találja, a mit leír. Vannak jól megrajzolt alakjai, van érzéke a Boz Dickens-fajta kedves humor iránt, részletmegfigyelései néha igazán megragadók, de azok az alakok lélektanilag meg nem állható mese keretében mozognak. E mellett ismétlődnek, szerző tehát, – ismételjük, – nem ismeri még annyira töviről-hegyire az életet, hogy számtalan novellája mindenikében az élet egy-egy kétségbevonhatatlanul igaz részlete táruljon elénk és hogy e sok novella mindenikének alakjai egy-egy új megfigyelést, egy-egy új vonásokkal és kellő gonddal megrajzolt jellemet képviseljenek, érzésteljes előadása, sötét árnyalású hangulatai, dallamos nyelve nem hagyja cserben, de ez nem elég; a bűvész a legszebb dikczióval sem ragad meg állandóan, ha azzal nem költi föl teljes illúziónkat, ha fogásait már láttuk tőle, vagy másoktól! A szép leánynak nagyon szép dicsérete az ilyen „Üde, nagyon üde. Rózsaszirom, a mit már bontogatnak a szívbéli nap csókos sugarai.” Címnek jó ez a Petelei-féle titulus: „A kaján Koxi a házban van”; az időmutató barát, a kaján Koxi, ő és a nagy lármája miatt az előszobába utasított vén ébresztő óra, a ki szeretne a szobába menni, de az ajtó zárva volt, ügyes dolgok; úgy látszik Boz Dickenst olvassa most a szerző. De a meséket egészen a sajátjából kell kiállítani. Vegyük a „Bella menyasszony” címűt; annak is pompás mellékalakja a kosztadó asszony, a ki krétával firkálja be az ajtót, hogy a gyerekeket sírva tilthassa el az ebédlőtől. De mily lehetetlenek a főalakok: a szigorú néni, a nagy diák és a tíz-tizenegyéves kis diák. A nagy diák szereti Bellát, a néni nevelt leányát; a fiuk után indul a lány, együtt lakik a nagyobb fiúval, ámde egy szálláson a kis fiúval! A néni végre megjelenik a szálláson és aztán mi történik? A néni kissé haragszik, kissé sírdogál. „Soha, sohasem bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg, Arabella, jöjjön ide. No jöjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá gyöngédebben a néni. – A néni nem tudott soká haragudni, ha babos kis kendőjével letörölte már a fájdalma könnyeit.” Ez a novella vége, ezért lesz Bella menyasszony; ítélje meg akárki, lehetséges-e ennek így lefolynia akár erkölcsi, akár lélektani oldalról nézzük a dolgot. Ajánljuk Krúdynak, írjon kevesebbet, merítsen többet az életből, a mit megfigyel, tegye saját rostájára, a mi non sens, a mi indecens, azt hullassa át és csak tiszta magot vessen, konkoly nélküli búzát őröltessen, mert csakis az ilyen írók sütetéből nem elég egy lepény, de jól esik és kívánatos több is!

 

(Magyar Szemle, 1900/15. (április 15.) 180. p.)