Krúdy Gyula „A víg ember bús elbeszélései.”
Budapest, 1900. 8-rét, 78 lap. Ára 4 kor. Kettős hasábos,
hosszúkás lapok értendők ezalatt, kétszer oly hosszak,
mint a minő magasak, az utolsó oldalon az elkoptatott „Tartalom” helyett
„Mesék” fölírás a könyvben foglaltatott 11 mese
címe
fölött. A könyv fekete betűkkel van nyomva, – erre egyelőre nem terjed ki a szecessziós reformízlés, – hanem ez utolsó oldal szélső hasábját
már színes nyomatú virág tölti be s alatta színes betűkkel ez az ajánlat:
„Néked édes.” Az ajánlat valamikor a könyv élén, volt, ma már a végére került,
a lapszámozás jegyei pedig a lap tetejéről, vagy alapjáról
a könyv baloldali szögletébe. Mindez együttvéve bibliográfiai kuriózum,
meghonosodni nem igen fog és nem hiszzük, hogy oly sokat ígérő tehetség, minő
Krúdy Gyula, ilyen apró szecessziócskák segélyével
akarná könyvére fölhívni a figyelmet. De nem arra vall ez a lázas termelési
vágy, az ifjú, még fejlesztésre, tanulmányokra utalt talentumnak ez egymást
rohamosan követő regény– és novella-kötetek által való kihasználása, hogy Krúdy
már nem öncélnak tekinti az írást, már nem
emelkedni, hanem csak terjeszkedni akar, megelégszik maradandó sikerek helyett
az ideig-óráig való figyelemkeltés eredményével? Ennek előbb csak egyhangúság,
önismétlés, majd mások utánzása., végre pedig
kimerülés lesz a vége; szerencsére fiatal és gazdag tehetség az övé, ha
idejekorán észbe kap, ha többet szemlél, mint ír, többet tanul, mint a mennyit
szerepel, egy-két év múlva helyre áll a kissé megbillent mérleg. Most bizony
még van művében egyhangúság, önismétlés és a mások utánzása is, a mi nem is
lehet máskép, mert az a vadász, a ki többet lő, mint a
mennyi golyója van, annak puskája pufog, de nem
talál. Mi van e legújabb kötetében ? Ugyanaz, a mi a többiekben:
Különc agglegények és vénlányok, kik, – a mint látni fogjuk, – oly logikátlanul cselekszenek, hogy
már nem is különcök, de félkegyelműek; a különc öregek mellett szőtt-font szerelemi történetek, néha
szomorú végűek, de néha oly lehetetlenek, hogy szinte bosszantó, mért nem veszi
észre a szerző is úgy, mint az olvasó? Nem is igen veszi észre; mert
rokonszenvével kíséri, mert egész természetesnek találja, a mit leír. Vannak
jól megrajzolt alakjai, van érzéke a Boz
Dickens-fajta kedves humor iránt, részletmegfigyelései néha igazán megragadók, de
azok az alakok lélektanilag meg nem állható mese keretében mozognak. E mellett ismétlődnek, szerző tehát, – ismételjük, – nem ismeri még
annyira töviről-hegyire az életet, hogy számtalan novellája mindenikében az
élet egy-egy kétségbevonhatatlanul igaz részlete táruljon elénk és hogy e sok novella
mindenikének alakjai egy-egy új megfigyelést, egy-egy új vonásokkal és kellő gonddal
megrajzolt jellemet képviseljenek, érzésteljes
előadása, sötét árnyalású hangulatai, dallamos nyelve nem hagyja cserben, de ez
nem elég; a bűvész a legszebb dikczióval sem ragad
meg állandóan, ha azzal nem költi föl teljes illúziónkat, ha fogásait már
láttuk tőle, vagy másoktól! A szép leánynak nagyon szép dicsérete az
ilyen „Üde, nagyon üde. Rózsaszirom, a mit már bontogatnak a szívbéli nap
csókos sugarai.” Címnek jó ez a Petelei-féle
titulus: „A kaján Koxi a házban van”; az időmutató
barát, a kaján Koxi, ő és a nagy lármája miatt az előszobába
utasított vén ébresztő óra, a ki szeretne a szobába menni, de az ajtó zárva volt,
ügyes dolgok; úgy látszik Boz Dickenst
olvassa most a szerző. De a meséket egészen a sajátjából kell kiállítani.
Vegyük a „Bella menyasszony” címűt; annak is pompás
mellékalakja a kosztadó asszony, a ki krétával firkálja be az ajtót, hogy a
gyerekeket sírva tilthassa el az ebédlőtől. De mily lehetetlenek a főalakok: a szigorú
néni, a nagy diák és a tíz-tizenegyéves kis diák. A nagy
diák szereti Bellát, a néni nevelt leányát; a fiuk után indul a lány, együtt
lakik a nagyobb fiúval, ámde egy szálláson
a kis fiúval! A néni végre megjelenik a szálláson és
aztán mi történik? A néni kissé haragszik, kissé sírdogál. „Soha, sohasem
bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg, Arabella, jöjjön ide. No
jöjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá gyöngédebben a néni. – A néni nem tudott soká haragudni, ha babos kis kendőjével
letörölte már a fájdalma könnyeit.” Ez a novella vége, ezért lesz Bella
menyasszony; ítélje meg akárki, lehetséges-e ennek így lefolynia akár erkölcsi,
akár lélektani oldalról nézzük a dolgot. Ajánljuk Krúdynak, írjon kevesebbet, merítsen
többet az életből, a mit megfigyel, tegye saját rostájára, a mi non sens, a mi indecens, azt hullassa
át és csak tiszta magot vessen, konkoly nélküli búzát
őröltessen, mert csakis az ilyen írók sütetéből nem elég egy lepény, de jól
esik és kívánatos több is!
(Magyar Szemle, 1900/15. (április 15.) 180. p.)