(–) Őszi utazások a Vörös Postakocsin. Krúdy Gyula új regényéről a következőt írta a Pesti Napló: A Szindbád-cikluson kívül a Vörös Postakocsi volt az, amelynek Krúdy Gyula az irodalomban való rangját köszönheti. Az író nosztalgia és kabala erejével ragaszkodik ahhoz a művéhez, amely őt naggyá tette. Jókai a Nábobot folytatja a Kárpáthy Zoltánban, Dumas Három muskétás-át egy második regényben is félelmetes és csillogó kalandokon viszi tovább, a nagy Balzac pedig Rostignac és Biratteau polgártársakat sétáltatja végig újabb és újabb köteteken.

Krúdy Gyula is újra kinyitja hát a legendás vörös postakocsi ajtaját Alvinczy Eduárd, e nagyszerű magyar satrapa (félig európai szerencselovag, félig ázsiai kán) előtt, Rezeda Kázmér alakjában a költő is tovább andalog. Andalog? Nem. Már messze meghaladtuk a szentimentalizmust, öregek lettünk és bölcsek, egy hatalmas ebéd többet ér az álomban lehelt kézcsóknál, az éjszakában nem a hold a fontos, hanem a dunna és a hálósipka, az ágy leszen tiszta, kényelmes és magányos.

Krúdy, a költő, férfias bölcsességbe hajlott, Buddha tanai fölött révedezik. Megerősödött, új, téli és érett hangot üt meg. Tovább fejleszti, amit eddig csinált, de most másképpen csinálja, nem vált hűtlenné eddigi magához, mégis a hegedű most másként szól, mint azelőtt. A mostani hang az igazibb, az erősebb, az emberibb. Nem fáradt el, de lehiggadt és a lírai és novellisztikus hangból egy természetes fejlődés útján tér át a magyar regényírás nagy mestereinek opulens, gazdag, cselekedetes, fordulatos világába. Tessék elolvasni a könyvben a pozsonyi ebédről szóló fejezetet. Ez már a tiszta Jókai. A Nábob szerzője se látta különbül a magyar bőséget, a magyar gazdagságot, a magyar jólétet, amely egy bizonyos fokon már nem kevély lustaság, hanem mélységes filozófia. Krúdynál az.

Sosem volt olyan őszinte, olyan igaz, mint ebben a munkájában.

Ez a Krúdy Gyula legszebb könyve. Fejlődésének most van tetején.

 

(Magyarország, 1917/166. /július 3./ 13. p.)