(–) Őszi utazások
a Vörös Postakocsin.
Krúdy
Gyula új regényéről a következőt írta a Pesti Napló: A Szindbád-cikluson
kívül a Vörös Postakocsi volt az, amelynek
Krúdy Gyula az irodalomban való rangját köszönheti. Az író
nosztalgia és kabala erejével ragaszkodik ahhoz a művéhez, amely őt naggyá
tette. Jókai a Nábobot folytatja a Kárpáthy
Zoltánban, Dumas Három muskétás-át egy második regényben is félelmetes és
csillogó kalandokon viszi tovább, a nagy Balzac pedig Rostignac és Biratteau
polgártársakat sétáltatja végig újabb és újabb köteteken.
Krúdy Gyula is újra kinyitja hát a legendás vörös
postakocsi ajtaját Alvinczy Eduárd, e nagyszerű
magyar satrapa (félig európai szerencselovag, félig
ázsiai kán) előtt, Rezeda Kázmér alakjában a költő is tovább andalog. Andalog?
Nem. Már messze meghaladtuk a szentimentalizmust, öregek lettünk és bölcsek,
egy hatalmas ebéd többet ér az álomban lehelt kézcsóknál, az éjszakában nem a
hold a fontos, hanem a dunna és a hálósipka, az ágy leszen
tiszta, kényelmes és magányos.
Krúdy, a költő, férfias bölcsességbe hajlott, Buddha
tanai fölött révedezik. Megerősödött, új, téli és érett hangot üt meg. Tovább
fejleszti, amit eddig csinált, de most másképpen
csinálja, nem vált hűtlenné eddigi magához, mégis a hegedű most másként szól,
mint azelőtt. A mostani hang az igazibb, az erősebb, az emberibb. Nem fáradt
el, de lehiggadt és a lírai és novellisztikus hangból egy természetes fejlődés
útján tér át a magyar regényírás nagy mestereinek opulens,
gazdag, cselekedetes, fordulatos világába. Tessék elolvasni a könyvben a
pozsonyi ebédről szóló fejezetet. Ez már a tiszta Jókai. A Nábob szerzője se
látta különbül a magyar bőséget, a magyar gazdagságot, a magyar jólétet, amely
egy bizonyos fokon már nem kevély lustaság, hanem mélységes filozófia. Krúdynál
az.
Sosem volt olyan őszinte, olyan igaz, mint ebben a
munkájában.
Ez a
Krúdy Gyula legszebb könyve. Fejlődésének most van tetején.
(Magyarország, 1917/166. /július 3./ 13. p.)