A szabolcsi zsidóság „kiváltságos helyzete”

 

Krúdy Gyula kapta az alábbi kedves és érdekes levelet, amelyet egy inkognitójához ragaszkodó szolnoki úriember írt neki abból az alkalomból, hogy a Magyarország hasábjain befejeződött Szabolcs vármegyében játszó regényes korrajza: A tiszaeszlári Solymosi Eszter.

– Már a nyolcvanas években is egészen kiváltságos helyzete volt a szabolcsi zsidóságnak. Nagyvagyonú zsidók már akkor is akadtak az országnak más tájékain, elvétve került már olyan is, aki dohány-, szesz-, gyapjúüzletből kidalmahodva, nemesi levél után sántikált. Szabolcsban teljesen ismeretlen volt akkoriban ez a törtető típus. Alig néhány zsidónak kezén halmozódott fel valóban nagy vagyon, ám ezek vagy idegenből tévedtek Szabolcsba, vagy olyan kivert, magvaszakadt őslényforma dúvadak voltak, amelyeknek – a ragadozókra jellegzetes – szemfogaik még nem fejlődtek vissza.

A szabolcsi zsidóság zöme végképpen összeforrott a Nyírség talajával és annak őslakóival. A Nyírség főterményei akkorában a rozs és krumplicska voltak, nehezen lehetett volna ezekből a terményekből vagyont kovácsolni, de nagy vagyont már éppenséggel nem. A tősgyökeres szabolcsi zsidó hűséges élettársnak tekintette a földet, nem éppen üzletnek. Kiváló gazdák kerültek ki a szabolcsi zsidók soraiból, közöttük olyanok is, akik a mezőgazdasági kultúrának valóságos úttörői voltak. Nyírkércsi birtokos volt pl. az a bizonyos Blau Pál, aki a csillagfürt meghonosítása révén megbízható termőfölddé varázsolta egy emberöltő alatt azokat a siligó homokbuckákat, ahol azelőtt csak ördögszekeret kurgatott az őszi szél, vagy legfeljebb »vörös nyulat« a Recsky Bandi agara. Az akkori idők egyetlen ipartelepét Nyírbátorban létesítette Mandel Ede. Országos híre volt Klár Dezső simapusztai ménesének, mert tüzes csikóit nemcsak felnevelte, de egyben ki is nevelte, úgy ülvén a nyeregben, akár az a bizonyos Szunyoghy Berti, akiről pedig Fadrusz mester készült lemintázni honfoglaló Árpád vezér szobrát.

Nemcsak külsőségekben, – viseletben, viselkedésben, – de lélekben vette át a szabolcsi zsidóság a régi szabolcsi urak természetrajzát és lélektanát, minden erényével, fogyatékosságával együtt. Együtt búslakodtak, ha nem jött májusi eső sárguló vetéseikre. Együtt gyönyörködtek Benczi Gyula édenbús nótázásában. Együtt kuruckodtak Tisza Kálmán egyik-másik pecsovics követjelöltjével szemben. Örömük, bánatjuk közös volt.

Ennek a hagyományos benső összeforrottságnak tulajdonítható, hogy a tősgyökeres szabolcsi zsidóságnak becsülete megvolt még az eszlári per legviharosabb hullámzásai közepett is. A legszegényebb zsidónak csakúgy kijárt az ő Mózsi szomszéd titulusa, mint azelőtt. A cigányos képű Bleuerek, a daliás Klárok, a nagy erejű Mandelek továbbra is olyan tekintetes urak maradtak, mint a szolgabírák. Kétségtelen, hogy a szabolcsi zsidóság kultúrája távolról se közelítette meg például a felső-magyarországi zsidóságnak régi és valóban mély kultúráját (Heuman Ignác dr. is felső-zempléni származású volt), de az is bizonyos, hogy a hamisítatlan magyaros zamat, gavalléria, magyar lovagiasság csak a szabolcsi zsidókba szívódott át a csontok velejéig.

 

(Magyarország, 1931/155. /július 11./ 10. p.)