A mi értékeink

 

 

Krúdy Gyula

 

Az Ezeregyéjszaka mesevilágának tájairól és szépségeivel jött. És ragyogó szemmel, feldobogó szívvel, ezer mesealakban, virtusos kedvvel járja be ennek a csodálatos keleti országnak örökszép tájait, titokzatos városait, vércsetornyait, bazsalikomos kertjeit, dicsőséges múltját, szomorú jelenét és ahol leül a küszöbre, vagy borozgató magyarurak régi hangos társaságába, aranykézutcai dámák holdvilágos ablaka alá, ezüstvizek partján, felkanyargó kéményfüstön, balatoni sellők közt Tihany hullámain, ott elkezd mesélni, mély, szomorkás, kissé üreges hangján, a keleti mesélők ragyogó fantáziájával, a magyar nyelv bűbájos muzsikájával csillagos estétől zsíros virradatig. Hogy aztán továbbmenjen az Egyszervolt-holnemvolt kanyargós országútján a – holdba.

Krúdy Gyula, a magyar örökmesélő, mai hangulataival, talán még az orosz szteppékről vándorősei lelkébe égetett mélyhúrú lírájával, bohókásan játékos kedvével, rímtelen zenéjével – ő a nagyon kiválasztottak írója, egészen bizonyos, hogy ma a legnagyobb valamennyiük között, aki ha a nyugat irodalmi metropolisait járja egyedülálló mesélőkedvével, keleti fantáziájával, harunalrasidi bölcsességével, ma ott ragyog Európa egén és mi is a Turgenyevek, Gogolok sorában emlegetjük. Így, itt és minálunk, csendeskésen elüldögél a Margitsziget éjjeli fái alatt, vagy budai kiskocsmai borozgatások közben hörpintgeti keserű korty borát, vagy lecsapott vállával, oldalt billent fejévet mint az országát járó királyfi bolyong közöttünk és csak alig néhányan ismertünk titokban rá, de minket is egyetlen kézlegyintéssel le szokott inteni: Inkább – koccintsunk csak!

De „Sz. M. úr” jól ismerte, a podolini takácsok is ismerték, valamint a Vörös postakocsi, Szinbád, a Bakony, a régi íróvilág, Buda és Pest egy-kori utasai, a ködlovagok, akiket ő vezetett az élen és az emlékezések tájain. Köd és álomvilág az ő világa, amelyet olyan csodálatos meseszövéssel tud elénk teregetni, mint a legnagyobb költők szokták titkos álombirodalmukat.

Ötvenesztendős és ötven kötélnél többet írt. Novellát, regényt, meséket, hőskölteményeket is, a legzengőbb lírát, alig hallható, édes muzsikát, történetet nagyanyáinkról és örökszép ifjú kedvesünkről, magyar urak sírva vigadozásáról és keresztre feszítéséről, betyárok börtönbelopott tücskéről, budapesti udvarok, lepkék, harangozók, margitszigeti kertészek és poprádi virágok álomtörténeteiről – kigyőzné elősorolni?

E sorok csendes írója pedig áldja sorsát, hogy itt-ott egy-két órácskát, egy-két bolyongó lépést téve, eltölthetett a nagyon magányos, sokszor magában duhajkodó, még többször elhallgató és belül keserű férfizokogással felcsukló K. Gy. úrral, – de azok voltak az igazi, a gyönyörűséges, mennybeli utak, amelyeket Szinbáddal, vagy a Vörös postakocsin, az Aranykéz-utcában, a Hét Bagoly csipkefirhangos szobáiban, a Ködlovagokkal, vagy az elvesztett Poprád városkáiban ficánkos kishalak útján tehetett meg.

Soha senkivel nem volt ilyen kedves és emlékezetes, örökre felejthetetlen bolyongása.

 

(Magyarság, 1928/177. /augusztus 5./ 10. p.)