A mi
értékeink
Krúdy Gyula
Az Ezeregyéjszaka mesevilágának tájairól és szépségeivel
jött. És ragyogó szemmel, feldobogó szívvel, ezer
mesealakban, virtusos kedvvel járja be ennek a csodálatos keleti országnak
örökszép tájait, titokzatos városait, vércsetornyait, bazsalikomos kertjeit, dicsőséges
múltját, szomorú jelenét és ahol leül a küszöbre, vagy borozgató magyarurak
régi hangos társaságába, aranykézutcai dámák
holdvilágos ablaka alá, ezüstvizek partján, felkanyargó kéményfüstön, balatoni sellők
közt Tihany hullámain, ott elkezd mesélni, mély, szomorkás, kissé üreges
hangján, a keleti mesélők ragyogó fantáziájával, a magyar nyelv bűbájos
muzsikájával csillagos estétől zsíros virradatig. Hogy aztán
továbbmenjen az Egyszervolt-holnemvolt kanyargós országútján
a – holdba.
Krúdy Gyula, a magyar örökmesélő, mai hangulataival,
talán még az orosz szteppékről vándorősei lelkébe égetett mélyhúrú lírájával,
bohókásan játékos kedvével, rímtelen zenéjével – ő a nagyon kiválasztottak
írója, egészen bizonyos, hogy ma a legnagyobb valamennyiük
között, aki ha a nyugat irodalmi metropolisait járja egyedülálló mesélőkedvével,
keleti fantáziájával, harunalrasidi bölcsességével,
ma ott ragyog Európa egén és mi is a Turgenyevek,
Gogolok sorában emlegetjük. Így, itt és minálunk, csendeskésen
elüldögél a Margitsziget éjjeli fái alatt, vagy budai kiskocsmai borozgatások
közben hörpintgeti keserű korty borát, vagy lecsapott vállával, oldalt billent fejévet mint az országát járó királyfi bolyong közöttünk és csak
alig néhányan ismertünk titokban rá, de minket is egyetlen kézlegyintéssel le
szokott inteni: Inkább – koccintsunk csak!
De „Sz. M. úr” jól ismerte, a podolini takácsok is ismerték, valamint a Vörös postakocsi,
Szinbád, a Bakony, a régi íróvilág, Buda és Pest
egy-kori utasai, a ködlovagok, akiket ő vezetett az élen és az emlékezések tájain.
Köd és álomvilág az ő világa, amelyet olyan csodálatos meseszövéssel tud elénk teregetni,
mint a legnagyobb költők szokták titkos álombirodalmukat.
Ötvenesztendős és ötven kötélnél többet írt. Novellát,
regényt, meséket, hőskölteményeket is, a legzengőbb lírát, alig hallható, édes
muzsikát, történetet nagyanyáinkról és örökszép ifjú kedvesünkről, magyar urak sírva
vigadozásáról és keresztre feszítéséről, betyárok börtönbelopott tücskéről,
budapesti udvarok, lepkék, harangozók, margitszigeti kertészek és poprádi
virágok álomtörténeteiről – kigyőzné elősorolni?
E sorok csendes írója pedig
áldja sorsát, hogy itt-ott egy-két órácskát, egy-két bolyongó lépést téve,
eltölthetett a nagyon magányos, sokszor magában duhajkodó, még többször
elhallgató és belül keserű férfizokogással felcsukló K. Gy. úrral, – de
azok voltak az igazi, a gyönyörűséges, mennybeli utak, amelyeket Szinbáddal, vagy a Vörös postakocsin, az Aranykéz-utcában,
a Hét Bagoly csipkefirhangos szobáiban, a Ködlovagokkal, vagy az elvesztett
Poprád városkáiban ficánkos kishalak útján tehetett
meg.
Soha senkivel nem volt ilyen kedves és emlékezetes,
örökre felejthetetlen bolyongása.
(Magyarság, 1928/177. /augusztus 5./ 10. p.)