MOHÁCS, VAGY KAVARODÁS EGY KRÚDY-REGÉNY KÖRÜL

 

Meglátogattuk Krúdy Gyulát a Margitszigeten, miután tudomásunkra jutott, hogy az író fél esztendei szanatóriumi betegeskedés után megint elfoglalta régi lakóhelyét ott a margitszigeti kastély romfalai között. Az író elmondotta, hogy már tíz esztendeje lakik ebben a házban, amelyet némelyek „várnak”, mások „zárdának”, hivatalosan „kastélynak” is neveznek. Mi elmondtuk neki, hogy a kultuszminisztériumban azt hallottuk, hogy összes könyveit (körülbelül ötvenet) felvettek abba a listába, amely lista azoknak a magyar könyveknek a címeit tartalmazza, amely könyvekkel az iskolai könyvtárakat, valamint az újonnan felszerelt népkönyvtárakat szerelik fel, csak éppen Mohács című regényét hagyták ki.

– Tudom. A könyvkiadóm már mondta, hogy rosszul adminisztrálom magamat, – felelt Krúdy. Aztán a következőket közölte velünk írásban alig elmúlt betegségéről:

– Jobb itt e régi házban, mint akár a világ legelső szanatóriumában, – mondta Krúdy beszélgetésünkben. – Igaz, hogy olyan boldogtalanul fúj a szél, mint a legérzelmesebb angol regényekben; de a szélkutya ugatását is megszokja az ember, különösen, ha mindig északnyugatról jön, hidegen, keservesen, mint valami kísértet.

– Talán éppen ez a búskomoly vonítás volt az okozója annak, hogy az utóbbi esztendőkben történelmi könyveket kezdtem olvasni. Az ember, küszöbén az ötvenedik esztendőnek, többnyire már csendes kézlegyintéssel mendegél el ama linge-lenge életkalandok mellett, amelyek régebben elmulattatták. Ötvenedik esztendejében meg kell ismerkedni minden magyarnak hazája történetével, nem csak azokból a szempontokból, ahogyan azt az iskolákban tanítják. Be kell nézegetni a történelmi függönyök mögé is. Mi van ott, amit a gyermeknek, ifjúnak nem szabad még tudni? Különben is olyan világot élünk, mint akár a múlt század bizonyos éveiben, amikor Jósika Miklós meg Jókai Mór a történelmi regényeiket írogatták, bánatot bánattal tetézve, vagy sebeikre vigasztaló simogatásokat helyezve. A történelem miatt nem lehet baja senki emberfiának, ha igazat ír. Míg a jelenhez tollal nyúlni: kábaság, segíteni úgy sem lehet.

– A szél dudált a „Puszta Ház” körül, a könyvespolcom, az álmatlan éjszakám napról napra szaporodott azokkal a könyvekkel, amelyek a – mohácsi vész korát hitelesen vagy regényesen beszélik el. Jött az öreg Jászay Pál 1846-ból, mint több vármegyék táblabírája és udvari titkár, aki V. Ferdinánd, a jámbor uralkodó idején szabad bejáratú volt a császári titkos levéltárba és ott csendesen másolgatott bizalmas levelezéseket a magyarok Mohácsának éveiből. Ugyan ki gondolt volna arra, hogy a táblabíró úr másolgatásai egy olyan korszakot világítanak majd meg, amelyről odáig hamis fogalmaink voltak? Jött Ortvay úr, az akadémikus, aki II. Lajos király feleségét, Máriát egy finom lelkiatya szelídségével rajzolgatja, de itt-ott falusi plébános módjára benézeget a kamrába és konyhába is. Méltóságteljesen vonult fel könyvespolcomra Fraknói püspök úr, akit méltatlanul felejtettek. Istvánffy, Fessler – és egy mulatságos osztrák regényíró, akit a maga korában erkölcstelennek mondottak, mert szexuális problémákkal is foglalkozott. Massochizmusnak nevezték „irányzatát”, mint ahogy Krúdyzmust is emlegetett néha Pekár Gyula és Császár Elemér megboldogult folyóirata.

– Hát ezek a historikusok, akik úgy kapcsolódnak egymásba, mint a láncszemek: valóban elvittek egy olyan világba, ahonnan a jelen időt legfeljebb hasonlóságainál fogva lehetett látni. A magyarokat megverték Mohácsnál, ők hazajövet egymás között kezdtek verekedni. A király meghalt Mohácsnál, három trónkövetelő jelentkezett egyszerre. Más volt a törvényes király Sopronban és más Tokajban; az álmodozók még egy Kázmér nevű lengyel uraságot is emlegettek, Mária királyné a számkivetettek kenyerét ette Pozsonyban, spanyol aranyak kerültek néha a kezébe a rokonai jóvoltából, mert a birtokait elvették, de még a kelengyéjét is. Ejnye, mondtam magamban, valóban nem haszontalanság a történelem ismerete, amint hónapokon át mindig beljebb hatoltam annak a labirintusnak kiismerésébe, amely szövevény I. Ferdinándot, az első Habsburgot, végre a magyar trónusra segítette, hogy maradékai elmulasztásához megint egy második Mohácsnak kellett jönni.

– A történelmi könyveket forgatva, most már nem csodálkoztam azokon a régebbi magyar úriembereken, akik prenumeráltak ugyan az Egyetértésre vagy a Magyar Államra, de esztendő számra felbontatlanul gyűjtögették őket fidibusanak a pipaállvány mellett. Ők maguk pedig valamely történelmi könyvet szorongatva kezükben, ballagtak a méhes, a lugas vagy más enyhet adó helyecske felé. A téli kályha mellett könnyű szerrel maguk elé idézhették őseiket, mert hiszen ismerték dolgaikat. Ennek a mai kornak az őse a négyszáz esztendő előtti Mohács és a Mohács után következő idő volt. Csak a zsidókat kezelték radikálisabban, azokat egyszerűen kizsuppolták a városokból. De majd visszaengedi őket a legkatolikusabb Mária királyné, amikor szüksége lesz a kölcsöneikre.

– Még a külországokkal is hasonló sorrendben békülgettünk, barátkoztunk, mint napjainkban. Először az olasz Velencébe mentek követeink, aztán Lengyelország megnyerése következett.

– No ha ez nem regénytéma egy magyar írónak, akkor már nincs regény többet a világon, amivel a magyarokat el lehetne mulattatni, gondoltam magamban, amíg hónapokig jártam-keltem egy történelmi világban. Nem kellett felhúzni a mesebeli csizmákat, nem kellett belekapaszkodni a fantázia köpenyegébe, még csak hazudni se kellett egyet vagy kettőt, amely nélkül ősidők óta nincs értelme semmiféle mesemondásnak. Az volt a hazugság, amit eddig Mohácsról tudtunk, mert I. Ferenc József uralkodása alatt a minisztereknek és tanároknak, még a független régi gimnáziumokban, sőt az egyetemeken is mindig gondjuk volt arra, hogy a magyar történelmet a maga valóságában, riasztásaival, drámáival és csontropogtató vérmes árnyékaival ne ismerhessük meg.

– Vajon keresztülment a szobán szellemalakja József nádorispánnak, akit manapság is háziuramnak tekintek: amikor a Mohács című regény habsburgi fejezeteit írogattam? Ez a főherceg nem nagyon volt megelégedve a rokonaival, többnyire csak bocsánatkérés végett hívták Bécsbe, mondták a magyarok. Azért rendelték őt Pestre, hogy Martinovicsot felejtessék, míg aztán a nádor is felcsapott „illuminátornak”, ha a feleségei elől a szigeti házába költözött nyaranta és itt veszedelmes könyveket olvasgatott.

– Hát ez az öreg házigazda nem igen szólhatott semmit, amikor ennek a Mohács-regénynek a fejezeteit írogattam. Hiszen szerette az igazságokat. Pláne, ha azok már száz esztendők távlatában mutatkoznak. Egyelőre pedig nincs mással dolgom, mint a házigazdámmal, amíg magamnak házat vehetek.

– A regény Mohács címmel megjelent. Persze, nem a tavalyi négyszáz esztendős évfordulón, nem is a vásáros karácsonykor, hanem csendesen, hirdetés nélkül, januárban, amikor állítólag senki sem vesz könyvet, hogy jámbor lelkét azzal megfertőzze. Az újságok is csak szordínóval írtak az új regényről, hiszen a regényíró ezen időpontban olyan közel volt a Csele-patakhoz, mint ama szerencsétlen regény hőse. Éjszakánként mindig utazott, vonaton, kocsin vagy biciklin, ami Freud szerint a halálos álmokat és érzeteket jelenti. (De persze ezek az érdekes magyarázatok nem számoltak a vörös bikával, Lévy Herkules úrral, aki a nyakuknál fogva rángatja vissza a haldoklókat.) A csendesség, mely közlönyeinkből áradt felém: jelentett talán kíméletet, talán lassú kézlegyintést, valószínűleg a nekrológ számára tartogatták annak megemlítését, hogy Mohács című történelmi regényt is írtam, amelynek kedvéért darab időre itt hagytam a jelent, szinte az eszméletlenségig, mint a jó beteg emberhez illik, aki nem törődik mással, mint a maga furcsa álmaival. No jó. Nem kell minden regényemnek annyi példányszámban elfogyni, mint A vörös postakocsinak, vagy a Bukfenc három kiadásának, amelyet tudom, hogy majd a fejemhez vagdalnak valódi holtember koromban is.

– De hát ez a Mohács magyar történelem; emlék, amely visszajár; a széthúzás, a pártoskodás, a gyűlölködés, a testvérháború története, amelyben Magyarországnak a közelmúltban is része volt! Ilyen vagy olyan lehet az „irálya”, kemény a magva, mert magyar történelem. Valóban igaz volna, hogy a nemzeti szólamokat csak a szájunkon hordozzuk, de a szívnek többé semmi dobbanása nincs ebben a kicsiny országban a történelmi múlt időkhöz? – A régi gazdag magyar, a maga megszámlálhatatlan vármegyéivel, országaival, dúskálódó idejében is többet törődött volna legbátrabb történelmi emlékeivel, mint a mostani magyar, aki mindennap temetői avaron jár?

– Nem tudom, hogy mily szempont vezette a kultuszminiszter urat, hogy történelmi regényemet kivette a magyar nép könyvtáraiból. De őszintén megvallva: most már nem is annyira a jelen idők eseményei érdekelnek, mint a történelmi korok. A Mohácsot követi a többi regény: Szapolyairól, az Első Habsburgról és a többi urakról, akiknek Mohácshoz valami közük volt. A jelen időnél még a sötét történelem is napfényesebb. Békesség legyen velünk.

Krúdy Gyula.

 

(Pesti Futár, 1927/10. /május 11./ 12-15. p.)