Tudomány, irodalom

 

* (Szindbád ifjusága. Írta: Krudy Gyula. Bu­dapest, 1912. A Nyugat kiadása. Ára: 4 korona.) —  Szindbád, a hajós, de nem az ezeregyéjszakabeli, ha­nem késői utóda: Krudy Gyula huszonöt évvel azután, hogy mint kis diák az arab mesék kóbor kalandozó­jának nevére álmodta magát, újra kiszáll a nagy vi­zekre és utazik — visszafelé, a múltba. Felkeresi a helyeket — völgyben meghúzódó, álomba merült kis felföldi városokat és folyóvíz mellett lomhán nyújtózó síksági falvakat — hol ifjú éveit élte és utazik télen és utazik nyáron, csengős szánon és zakatoló vonaton, havas reggelen és holdvilágos éjszakán, keresve a rég eltűnt szerelmeket és megtalálva a melanchóliába rin­gató emlékeket. Akik vele utazunk, a halk borongás gyönyörködésével követjük kirándulásaiban. Mind­egyikünknek vannak órái, mikor egyedül érzi magát és ilyenkor nem kívánhatunk megnyerőbb olvasmányt, mint Krudy Gyula e könyvét, mely maga is mintegy a magányosság érzéséből fakadt. Az emlékek közé való elmerülés már természeténél fogva társkereső me­nekülés és Krudy Gyula könyvében még határo­zottabban érezhető ez az eredet azon a gyöngéd és szinte megilletődött tapogatódzáson, melylyel a dol­gokat magához közelíteni próbálja. Íme például mire gondol, mikor a befagyott Poprád mellett röpíti a szán: „A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az a gondolat, hogy mel­lette, a mély partok között, versenyt futnak szánjával a folyó és a hideg habok; a pisztránghalak a falvak alatt a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják viszont fenn az országúton a há­romlovas szánt, mely órákon, mértföldeken át követte a folyó futását...” Az ilyen sorok valósággal ki­nyilatkoztatásszerűen beszélnek az író kifinomodott szenzibilitásáról és a magányosságból kitörekvő ál­modozásáról, mely fázékonyan keresi, aminél felme­legedhetik. És itt az olvasó melancholiája teljesen egy nyomon jár az író megpillantásaival. A múltak tüzeitől elválaszthatatlan, hogy a láng bánatosan vi­lágit át az idők távolságán, az elmúlás érzése boron­gást vetít a derűs emlékekre, mint ahogy idővel va­lami szomorkodás fakul a legmosolygósabb fényké­pekre is; de ha ez megrezzentően csapódik is az íróra, az olvasó számára annál teljesebbé teszi a könyv harmóniáját. A buskomoly hangulat magára ismer és mintegy sűrítve kapja magát a tovatűnt percek e buskomoly közléseiben. Annál teljesebben, mert Krudy Gyula tehetségében minden megvan, ami a benyomást elevenné és erőteljessé tegye. Szeme, mint a fotografáló gép lencséje, éles határozottsággal, a részletek pontos észrevételével pillantja meg a tár­gyakat és amit lát, tisztán és közvetlenül láttatja meg olvasóival is. Ugyanúgy, ahogy érzése körébe vonja a körülötte lévő dolgokat és útitársakat sejt a jég alatt úszó habokban: örökké éber a megfigyelése is és van szeme emlékezetébe raktározni: „egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén...” Az ily egyszerűségükben annyira jellegzetes vonások azok, melyek a hamisítatlan való­ság attribútumaival látják el az álmokat és amelyek Krudy Gyulánál lépten-nyomon kezeskednek a festés életteljességéért. Kiváló tehetségű írónak tartottuk ed­dig is; Szindbád utazásaiban azonban már az érett művészt ismerjük meg benne.

 

[…]

 

(Pesti Napló, 1912/24. /január 28./ 19-20. p.)