Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula kapták az idei Rothermere-díjat

A kitüntetettek a díj tíz százalékáról lemondanak érdemes, szükséget
látó társaik támogatására – „Országunk feldarabolása csodálatosan
és tragikusan egybeesik szellemi önállóságunk kialakulásával”

(Saját tudósítónktól.) A Magyar Pen Club péntekeste tartotta rendes évi közgyűlését. Kosztolányi Dezső elnök meleg szavakkal méltatta a lemondott ifj. Bókay János titkár működését és indítványára a közgyűlés jegyzőkönyvi köszönetet szavazott a lemondó titkárnak, majd ifj. Bókay titkár olvasta fel jelentését.

Kosztolányi elnöki beszéde a magyar irodalom helyzetéről
és a Rothermere-díjasokról

Kosztolányi Dezső, a Pen Club elnöke ezután a következő beszámolót terjesztette elő:

– Irodalmunk a nyelvi elszigeteltsége folytán jobbára még ismeretlen a külföldiek zömének. De nem úgy és nem olyan mértékben, mint annak előtte. Ha összehasonlítjuk, hogy utazott, milyen fogadtatásban részesült egy világjáró magyar író például 1900-ban és például 1930-ban, a párhuzam az utóbbi javára dől el. A tájékozottság nagyobb, az érdeklődés és rokonszenv élénkebb s az irodalmunk iránti kíváncsiság sokszor olyfokú, hogy alig bírjuk kielégíteni. Ezt az írót nem ostromolják immár badar kérdésekkel, a nyereg alatt puhított lóhúsról s a puszta betyárjairól.

Ez az író nem igen találkozik olyan társaival, ha ezek mindjárt izlandiak vagy kínaiak is, akik valahol, valamikor ne látták volna egy színdarabunkat, no olvasták volna egyik-másik könyvünket vagy fél füllel ne hallottak volna egy nagy költőnkről, egy nagy tudósunkról. Ez az író bárhol is jár a világon, joggal azt érezheti, hogy lelki életünk diplomatája, hogy nemcsak egyén, hanem jelkép is, összefogó jelképe mindannak, amit a magyarság a Tisza-Dunaközén, az erdélyi bércek közt, a Kárpátokban alkotott. Ez az író többé nem bitang vándorlegény és rajongó futóbolond s idegen írótársainktól mindenütt azt a tisztességet és becsülést kapja, mely meg is illeti azt; aki Petőfi, Madách és Bólyai földjéről érkezik.

– Hágában, a tavaly megtartott világgyűlés utolsóülésén, a Riddersaalban a Magyar Pen Clubnak ajánlották föl az elnöki széket. A Pen Club a tizedik, jubileumi világgyűlését ebben az évben május tizenöttől május húszig itt nálunk, Budapesten tartja. Galsworthy nyitja ezt meg egy beszéddel s bírjuk számos kiválóság ígéretét, Thomas Mannét, Jules Romainsét, Georges Dubamelét, Mauroisét, hogy megtisztel bennünket jelenlétével. Ezen az öt napon reánk tekint majd a világ szeme. Itt hirdetik ki első ízbe a Pen Club regénypályázatának eredményét, itt nyújtják át a világdíj koszorúját a nyertesnek. Oly kitüntetés ez miránk nézve, melyet a mai sanyarú időkben, Európának e gyászévében se háríthatunk el magunktól. Magyarország a kis országok közül az első, ahol találkoznak az írás fejedelmei. Mi nem emelhetünk nekik diadalívet, de igyekezünk őket rangukhoz méltóan fogadni: szellemi pompával és szeretettel. Nemcsak Budapestet és országunkat óhajtjuk nekik megmutatni, nemcsak jelenkori műveltségünket és irodalmunkat, hanem mindazt, amit századok során alkottunk, azt a régi nemesi levelünket, mely arról tanúskodik, hogy a magyarság mindenkor lépést tart az irodalmi haladással.

– Londoni tartózkodásunkat felhasználtuk arra, hogy látogatást tegyünk Lord Rothermerenél. LordRothermere ezer font sterling jutalmat tűzött ki olyképpen, hogy az idén 1932-ben és jövőre, 1933-ban két-két legkitűnőbb írónknak két-két legkitűnőbb munkájáért összesen ötszáz fontot adjunk; egyenként minden alkalommal 250 fontot. Ezzel újabb történetünk nemes alakja belekapcsolódott irodalmunk történetébe is. Az a szempont lebegett előttünk, hogy mind az idén, mind jövőre olyanokat tüntessünk ki, kik kiemelkedő, jellegzetes képviselői irodalmunknak, emellett európai értelemben is önálló, eredeti értékek. Tudjuk, hogy megannyi küszködő, támogatásra szoruló jeles írónk van s a szegénység, az ínség majdnem általános. Alig akad olyan, aki ne arca verejtékével keresné kenyerét. Még a legismertebbek, a legkiválóbbak se kivételek e tekintetben, akik látszatra talán jobb módban élnek, de tehetségük javát ők is robotmunkára kénytelenek fordítani. Sajnos, a szegénységnek nálunk nincs határa. De a kiválóságnak igenis van határa. És ezért nem engedtük magunkat irgalmassági szempontoktól vezettetni az irodalom és érték rovására. Nem alamizsnát adunk, hanem elismerést. A Magyar Pen Club elnöksége az igazgatóság hozzájárulásával a két díjat, 250-250 fontot, az idén Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának ítélte oda.

– Évtizedes munkásságukkal mind a ketten mintegy belombozzák irodalmi életünket. Móricz Zsigmondnak tavaly jelent meg »Forr a bor« című regénye s meg annyi remekbe készült elbeszélése. Az ő emberábrázoló művészete egyedül való színfoltja ennek a földnek. Úgy rémlik, hogy egy magyar falut látunk, viharos, nyári verőfényben, éles körvonalakkal, komor fekete árnyékokkal. Krúdy Gyula szintén tavaly tette közzé »Az életálom« című elbeszéléskötetét. Ő a félmúlt és a régmúlt lírai álmodója, a gyermekkorba, sőt a csecsemőkorba visszanyúló, elemezhetetlenül furcsa és finom emlékekkel, melyeket csak egy született költő fejezhet ki közvetlenül. Tájai mintha örök holdfényben fürödnének. A két író tehát kiegészíti egymást s együtt jelképezi égaljunkat.

– Utolsó pillanatban, mikor közöljük velük döntésünket, mindketten egyformán önszántukból kijelentették, hogy a díj tíz százalékáról lemondanak s arra kérnek, hogy ezt az összeget érdemes szükséget látó társaik támogatására fordítsuk.

– Magyarságunkért és európaiságunkért küzdünk egyszerre. Oly cél ez, melyért, ha élne, Széchenyi István is lelkesülne. Példátlan megpróbáltatásokon megyünk keresztül. Irodalmi téren mégse csak vereségekről adhatunk hírt. Seblázunk van, sajognak elmetélt, megcsonkított tagjaink. Országunk földarabolása azonban csodálatosan és tragikusan egybeesik legalább szellemi önállóságunk kialakulásával. Nem szabad felednünk, hogy a lázas fájdalmak közepette egy másik, boldog fájdalmat is őrzünk, a születés fájdalmát, mint a csecsemő, aki elszakadva a köldökzsinórtól, először kénytelen lélegzeni, először tódul tüdejébe a levegő metsző árama, először veszi tudomásul az élet gyötrő és nagyszerű kötelességét. Többi fájdalmaink elintézését az igazlátó időre bízzuk. De ezt az egy fájdalmat, mely az életé, a születésfájdalmát, mindnyájunknak örömmel kell viselnünk. Nem lehet többé visszavágyakoznunk a nemlét és gyámság nyugalmába. Vállalnunk kell az életet az egész világszíne előtt. Századok óta most jelentkezünk először függetlenül, mint szellemi egység. Ezért érdemes harcolnunk, ha egyelőre mellőzésben és megaláztatásban is volna részünk. A fájdalom, melyet ez okoz, már azt jelenti, hogy vagyunk. Hogy itt élnünk és halnunk kell, azt létezésünkkel hirdetjük. De alkotó vágyunknak kifelé is kell törni, hogy egyesüljünk az európai szellemközösségével s irodalmunknak a népek hazájához, a nagyvilághoz is kell kiáltania.

Mivel a Pen Club vezetőségének mandátuma lejárt, Radó Antal korelnök elnöklése alatt a tisztújító választás következett. Nem kerültek választás alá a magyar Pen Club állandó vezetői: József főherceg védnök, Berzeviczy Albert tiszteletbeli elnök és gróf Klebelsberg Kuno tiszteleti tag. A közgyűlés megválasztotta a régi tisztikart, élén Kosztolányi Dezső elnökkel és Radó Antal ügyvezető alelnökkel. A lemondott ifj. Bókay János helyébe Mohácsi Jenő lett a Magyar Pen Club titkára. Az igazgatóság új tagjai: ifj. Bókay János, Császár Elemér és Szudy Elemér, igazgatósági póttagok: lovag Falk Zsigmond, Germanus Gyula, Lányi Viktor, Vándor Iván. Ellenőr: Benedek Marcell. Pénztáros: Varságh János. A közgyűlés ezután tiszteleti tagokká választotta lord Rothermeret, Mrs. Dawson Scottot, John Galsworthyt, Jules Romainst és Thomas Mannt.

 

(Pesti Napló, 1932/29. /február 6./ 6. p.)