[...]

KRUDY GYULA

Életem legmulatságosabb epizódja egy disznó volt.

Ködös hajnalon, falusi szekéren, szalma alatt hozták a Kiskunságból, Szenes Gábor urambátyám pusztájáról. A röfögő sertéssel a pusztai kocsis előbb bejárta az egész Margitszigetet, — még a Nagyszállodát is, — amíg végre eltalált a lakásomra.

— Mit csináljak most ezzel a mázsás idegennel ? — kérdeztem magamban, amikor az udvarunkba befordult a szekér.

— Le kell szúrni, mert tegnap óta nem evett, — vélekedett a kun kocsis.

— El kell adni, — tanácsolta egy szomszéd, aki már kotorta is zsebében a pénzt a disznóért.

—Vissza kell küldeni, odakint a pusztán vágják le, — riadózott a szakácsnőm.

— Szerencsére, eszembe jutott a kalendárium, eszembe jutott, hogy Disznóölő Tamás nevenapja van, — már ezt csak megünnepeljük, ha disznó is van hozzá. Elhatároztam, hogy magam végzek a disznóval addig, amíg Óbudáról a hozzáértő hentes megérkezik.

Az őrmester figyelmeztetett, hogy a disznóöléshez és azt követő pörköléshez rendőrségi és tűzoltósági engedély szükséges. Nohát, az az átkozott telefon ez esetben jól működött. Geguss Dániel, a dunai kapitány, nyomban megadta az engedélyt a disznóöléshez, ugyancsak beleegyezett a tűzoltóság is, hogy nem fog szekereivel kivonulni, ha tüzet jelentenek neki a Margitsziget közepéről. Soha odáig nem szúrtam disznót, de mégis sikerült.

— Mire az óbudai hentes megérkezett, már szép barnára volt pörkölve a disznó. A kocsi utazhatott vissza a Kiskunságba.

[...]

(Színházi Élet, 1924/52. /december 28-1925. január 3./ 10. p.)