Ha néha
citera pöntyög vagy hegedű sír a felsővárosi estében
Szerény javaslat Krudy Gyula szellemében
a zónapörköltös kisvendéglők létesítésére
Hosszú idő óta híresek a budai
kisvendéglők. Mikszáth Kálmán derűs történeteket mesélt a „Diófa”, a „Libanon”,
a „Fehér „Páva” törzsvendégekről és a „petyegtetett” kiszolgálásról, amely
alatt a derék budai polgárnak pontos és családi kiszolgálást kellett értenie.
Boldogult Krudy Gyula pedig egyenesen ódát zengett egy-egy
budai, vagy pesti kisvendéglő kosztjáról, a velőscsontról,
a kispörköltökről, és minden földi-mennyei zamatot magába foglaló különböző
ételekről.
Olyan helyek voltak ezek, ahol
rendszerint a tulajdonos felesége főzött, a tulajdonos pedig maga szolgált ki.
A város zajától menekülő, az élet napi gondjait egy-két órára elfeledni akaró
emberek jártak oda, vagy szerelmes fiatalok húzódtak be egy-egy intim
sarokba. Szolídság, meleg, családi hangulat uralkodott
itt, s ez a néhány kellemes óra még sok pénzbe sem került.
Budapesten az állami vendéglátóipar az
elmúlt évben sikerrel újította fel a kisvendéglők hagyományait, és egy-két
olyan kis vendéglátóipari egységet létesített, nem
túlságosan forgalmas helyeken, ahol csak egy-két alkalmazott van, és ahol a
főhangsúly a jó, háziasan készült ételeken, az olcsóságon van.
S háború előtt, de a felszabadulás után
is Szegeden találhattunk ilyen családias jellegű kisvendéglőket, a
Felsővároson, a Dugonics utcában és másutt. Az állami vendéglátóipar — tagadhatatlan — igyekezett az elmúlt
évben néhány hasonló „egységet” nálunk is létesíteni, így a
Kossuth Lajos sugárúton, a rókusi iskola és a Gázgyár közötti részen, a
Vásárhelyi sugárúton, a Rózsa utca sarkán. Ez a két-három kisvendéglő azonban —
nem elég. Rendszerint túlzsúfoltak, túlhangosak
és éppen ez a bizonyos, családi jelleg hiányzik belőlük. Az állami vendéglátóiparnak, ha ezt kifizetőnek látja, még
több ilyen „egységeket” kellene létesítenie.
De ez nem minden. Szerintünk, ilyen
kisvendéglőket a magánkezdeményezés is létesíthetne, és erre jogosítványt is
lehetne, s kellene kiadni. A kisvendéglőkhöz nem kellene túlságosan nagy
helyiség. Egy-két kisebb szoba és a konyha, ahol a különböző zónák,
kispörköltek, vagy éppen a szegedi halászlé készülhetne.
A berendezésnek, az edénynek, — az üvegneműnek se kell valami
fényesnek lennie. Egyszerű legyen — de tiszta. Az ügyes „tulaj”
a zónához azután valóban pusztamérgesit ajánlhatna.
Ha egy-két forinttal talán drágább lenne, mint a „négylámpásos” bicskanyitogatója — az sem lenne veszélyes.
Az olcsó, de ízes koszt, a jó bor, főleg a hangulatos esték
varázsa biztosan jó pár „kuncsaftot” csábítana a kockás
terítőkkel leterített asztalokhoz, még ha azok mondjuk a
külső területen levő kisvendéglőkben vannak is.
Különösen, ha néha egy-egy citera pöntyög, vagy árva hegedű
sír fel a felsővárosi, vagy alsóvárosi csöndes estében...
(Szegedi Néplap /Szeged/, 1957/25. /január 31./ 2. p.)