Ha néha citera pöntyög vagy hegedű sír a felsővárosi estében

Szerény javaslat Krudy Gyula szellemében
a zónapörköltös kisvendéglők létesítésére

Hosszú idő óta híresek a budai kisvendéglők. Mikszáth Kálmán derűs történeteket mesélt a „Diófa”, a „Libanon”, a „Fehér „Páva” törzsvendégekről és a „petyegtetett” kiszolgálásról, amely alatt a derék budai polgárnak pontos és családi kiszolgálást kellett értenie. Boldogult Krudy Gyula pedig egyenesen ódát zengett egy-egy budai, vagy pesti kisvendéglő kosztjá­ról, a velőscsontról, a kispörköltökről, és minden földi-mennyei zamatot magába foglaló külön­böző ételekről.

Olyan helyek voltak ezek, ahol rendszerint a tulajdonos felesége főzött, a tulajdonos pedig maga szolgált ki. A város zajától menekülő, az élet napi gond­jait egy-két órára elfeledni aka­ró emberek jártak oda, vagy sze­relmes fiatalok húzódtak be egy-egy intim sarokba. Szolídság, meleg, családi hangulat uralko­dott itt, s ez a néhány kellemes óra még sok pénzbe sem került.

Budapesten az állami vendég­látóipar az elmúlt évben siker­rel újította fel a kisvendéglők hagyományait, és egy-két olyan kis vendéglátóipari egységet lé­tesített, nem túlságosan forgal­mas helyeken, ahol csak egy-két alkalmazott van, és ahol a főhangsúly a jó, háziasan készült ételeken, az olcsóságon van.

S háború előtt, de a felszaba­dulás után is Szegeden találhat­tunk ilyen családias jellegű kis­vendéglőket, a Felsővároson, a Dugonics utcában és másutt. Az állami vendéglátóipartagad­hatatlanigyekezett az elmúlt évben néhány hasonló „egysé­get nálunk is létesíteni, így a Kossuth Lajos sugárúton, a rókusi iskola és a Gázgyár közötti részen, a Vásárhelyi sugárúton, a Rózsa utca sarkán. Ez a két-három kisvendéglő azonban — nem elég. Rendszerint túlzsúfol­tak, túlhangosak és éppen ez a bizonyos, családi jelleg hiányzik belőlük. Az állami vendéglátó­iparnak, ha ezt kifizetőnek látja, még több ilyen „egységeket kel­lene létesítenie.

De ez nem minden. Szerin­tünk, ilyen kisvendéglőket a magánkezdeményezés is létesít­hetne, és erre jogosítványt is le­hetne, s kellene kiadni. A kis­vendéglőkhöz nem kellene túlsá­gosan nagy helyiség. Egy-két kisebb szoba és a konyha, ahol a különböző zónák, kispörköltek, vagy éppen a szegedi halászlé készülhetne.

A berendezésnek, az edény­nek,az üvegneműnek se kell valami fényesnek lennie. Egy­szerű legyen — de tiszta. Az ügyes „tulaj a zónához azután valóban pusztamérgesit ajánlhat­na. Ha egy-két forinttal talán drágább lenne, mint a „négylámpásos bicskanyitogatójaaz sem lenne veszélyes.

Az olcsó, de ízes koszt, a jó bor, főleg a hangulatos esték varázsa biztosan jó pár „kun­csaftot csábítana a kockás terítőkkel leterített asztalokhoz, még ha azok mondjuk a külső területen levő kisvendéglőkben vannak is.

Különösen, ha néha egy-egy citera pöntyög, vagy árva hegedű sír fel a felsővárosi, vagy al­sóvárosi csöndes estében...

 

(Szegedi Néplap /Szeged/, 1957/25. /január 31./ 2. p.)