Radnóti: Szeretném megköszönni Dersi Tamás tanulmányát, amelyben nemcsak a Krúdy-darabot elemezte, nemcsak a magyar dráma folytonosságában kereste meg a mű helyét, hanem ugyanolyan hozzáértéssel és alapossággal foglalkozott Kapás Dezső drámaátdolgozásával és az előadással is, megmutatva annak minden erényét és problémáját. A színháznak nagyon fontos és hasznos, ha munkájára igazán odafigyelnek. A napi- vagy hetilapkritika gyakran néhány közhelyen kívül nem mond semmit a rendező, a színész és a többi résztvevő teljesítményéről*. Ez nem sok segítséget nyújt a színháznak; ezért olyan nagy öröm, ha kivétellel találkozunk.

Dersi: Az előadás értékelésében fölvetettem olyan kérdéseket, amelyek nemcsak a Krúdy-bemutatóval függnek össze, hanem általánosabb jellegűek. Ilyen például az artikulációs technika, a beszédtechnika problémája, az alakítások egyenetlensége stb.

Lenkei: Ami a beszédtechnika problémáját illeti, ez általános gond, nemcsak a Vígszínházé, hanem a magyar színjátszásé, a főiskoláé is. Úgyhogy ezen nem fogunk összeveszni és vitatkozni. Nekünk jót tesz, ha megírják a kritikusok X-ről vagy Y-ról (még akkor is, ha elismert nagyságok), hogy nem mondja érthetően a szöveget.

Dersi: A rossz beszédtechnikát a költői értékű darabok sínylik meg, éppen azok a művek, amelyekben a költői szó a hatás fontos eszköze. De azt hiszem, ezzel a beszédtechnikán túlléphetünk. Rátérhetünk Rezeda Kázmér alakjának megformálásbeli gyengeségeire.

Kapás: Rezeda alakja sok gondot okozott. Aki nem olvasta az eredeti darabot, azt hitte, hogy Rezeda negyven éves és Darvas Iván fogja játszani. Aztán kiderült, hogy Rezeda huszonhat éves, és a színmű nem arról szól, hogy egy középkorú férfi egy idősebbtől elszedi a nőt, hanem arról, hogy két fiatal ember egymásra néz és egymásé lesz. Minden plusz, ami a színpadi Rezedában van, ezt a vonzást erősíti. Sajnálatos, ha a néző vagy a kritikus nem tudja észrevenni a színház szándékát.

Dersi: Mi volt ez a szándék ?

Kapás: Rezeda egyik pillanatról a másikra előző tettének, gondolatának ellenkezőjét csinálja – halálosan komolyan és őszintén. De ugyanakkor sohasem egészen komolyan és őszintén. (Egyébként ez az alapja Krúdy írói alkatának is: a Krúdy-írások melodramatikus, szentimentális részeit már-már komolyan vesszük, mikor egy ironikushumoros szöveg visszamenőleg kérdésessé teszi az előző rész komolyságát.) A darabban Rezeda első látásra megszereti Esztellát, s lázas udvarlásba kezd. Aztán jön Alvinczi néma figyelmeztetése: vigyázz, mindent észrevettem. Alig lép ki Alvinczi a szobából, Rezeda gondolatban már lemond Esztelláról, s rezignált megjegyzéseket tesz önmagáról, a rajongó szerelmesről, aki leginkább egy „muszka regény hőshöz” hasonlítható. Öt perc múlva már újra szerelmes a lányba, sőt bátran állja Alvinczi keményebb támadásait is. De a füredi bálon Esztella már eszébe sem jut: „Férfiszívekbe ültettem kígyókat, és a nőknek a lelkébe hintettem el varázsló szavakat...” S mindezt épp Esztellának mondja el. Mégis, az ötperces jelenet végén megszökteti Esztellát. És így tovább...

Dersi: De milyen ez a Rezeda? Tudatos csábító vagy szeszélyes bohém, szerepjátszó koldus, szépszavú lovag vagy erőszakos krakéler?

Kapás: Mindez együtt, egy személyben.

Dersi: Mi a véleménye a szenvedő alanynak ?

Tahi Tóth: Nagyon nehéz ebben a darabban Rezedát játszani. Ha Tulipán Jenőnek hívnák, könnyebb lenne. Kisebb volna a tét. Más ez a Rezeda, mint Krúdy egyéb írásaiban. Nem lehet mindazt eljátszani, amit „rezedásnak” tartanak. A színmű hősének más a funkciója. Ellenpontot kell alkotnia Alvinczivel szemben, Alvinczi lenyugodott életével szemben; tehát a fiatalságot kell hangsúlyoznia.

Dersi: Azt mondta, hogy ez más Rezeda, mint a regénybeli. Ebben sok igazság van. Más, de milyen? Én például nem éreztem eldöntöttnek: valóban történész-e vagy magát történészként becsempésző hírlapíró, jómódú-e vagy sem. Valamilyen álláspontja kell hogy legyen az „alvinczizmusról” is. Jobb nála, vagy rosszabb, vagy mind a kettő. Itt mégiscsak van egy láthatatlan koordináta-rendszer: Alvinczi a régi, Rezeda a polgárosodó Magyarország.

Kapás: Sajnos még ez sincs egészen így. Alvinczi, az „idős úr” az ebédnél elmondott beszédében üdvözli a női emancipációt. Erre viszont azt mondja Rezeda: ő végtelenül sajnálja, neki a középkor sokkal jobban tetszik, sokkal jobb volt, amikor lugasokban, bálokban töltöttük, álmodtuk az életet. S a drámai szituáció csak tovább bonyolítja a dolgot: tudjuk, hogy Alvinczi, aki emancipációról beszél, szinte zárdai rabságban tartja két unokahúgát. Tudjuk, hogy Rezeda csupán a figyelmet akarja magára vonni azzal, hogy ellentétes véleményt merészel kifejteni, mint Alvinczi – akit gyűlöl, megvet, de akit tisztel és irigyel is. (S arra is számít, hogy a régi korok romantikus szerelmének dicsőítése biztos hatással lesz Esztellára.)

Dersi: A következő kérdést A vörös postakocsi dramaturg-felfedezőjének szeretném feltenni. Miért feküdt ez a darab ötven évig? Mi indította arra, hogy verekedjen érte, mert gondolom, harcolnia kellett, s az előadás igazolta, hogy érdemes volt.

Radnóti: Én ezt a művet nemcsak élőnek, hanem az európai folytonosságba tartozónak hiszem. Sokan azonban még most sem tudják elhelyezni a megszokás skatulyáiba. Egyszeri ügynek tartják, aminek sem az itthoni, sem pedig a külföldi rokonságát nem tudják megtalálni. A magyar színház és a magyar dráma fejlődése szépen indult a század első évtizedeiben. 1919 után viszont leállt; akkor csak a naturalista konvenció, a kommersz vígjáték és a szalondráma dívott. Képtelenség volt betörni új hanggal, ami a felszínes valósághűségtől a stilizáció vagy bármilyen modernség felé indult volna. Hogy ki a hibás? Azok az igazgatók és rendezők, akik nagyszerű dolgokban sem tudták észrevenni az értéket? Vagy a közönség, mert nem volt hajlandó elfogadni semmi újat, és kinevetett mindenkit, aki megpróbált újszerűt csinálni? Ezt ma már nem lehet eldönteni, de örülni kell, hogy ötven év után talán sikerült az újat – visszamenőleg is – igazolni. És ami a legfontosabb: sikerrel. Hogy aztán ebből mennyit ért meg a közönség? Mennyit értett meg a kritika ? Valamit biztosan elfogadnak belőle, valami újat adott, s én remélem: a mai dráma is kaphat Krúdytól inspirációt.

Dersi: Ez az előadás arra is figyelmeztet, hogy a Vígszínháznak a modern magyar dráma – és általában a magyar dráma – ápolásában nagy szerep jut. Azt hiszem, hogy a hagyomány fogalmát némileg korrigálni kellene. Nem hagynám ki Molnár Ferencet és belevennék olyan szerzőket, akik nem a tehetség – hangsúlyozom: kifejezetten drámai tehetség – híján, hanem a rendkívül mostoha körülmények miatt szorultak ki a színházból. A Nyugat első és második nemzedékének nagyjait, akikben volt drámai érzék, volt érdeklődés a színház iránt, de nem volt módjuk, hogy realizálják. Nem egyszerű dolog ez, mert másképp látja lehetőségeit az irodalmár és másképp a színházi ember, akinek a kivitelezéssel és a közönséggel is számolnia kell.

Lenkei: A mai Vígszínház egészen más, mint a tegnapi vagy tegnapelőtti. Olyan társulatot szeretnék az utódomra hagyni, olyan színházat, amely sok mindenre képes. Belefér Krúdy, belefér Shakespeare, belefér Molnár Ferenc, és beleférnek az új magyar írók is.

Dersi: A vörös postakocsi színpadra állításának egyik fontos tényezője a dramaturgiai munka, amit példásnak tartok. Hogyan alakult ki munka közben a rendező dramaturgiai koncepciója ?

Kapás: Elolvastuk a darabot, nagyon tetszett. Ezt azért bocsátom előre, mert régi értékek „előbányászása” csak így érdekel, a mondvacsinált „álbányászatok” kiválthatnak remek sajtóvisszhangot, jutalmakat, de mit ér, ha az ember – a néző, rendező, színész – közben elalszik ? A második fázis: a szerző nem él, pedig darabján rengeteg a változtatnivaló. Kiosztottuk a szerepeket: én játszottam a „szerzőt”, Radnóti Zsuzsa maradt a dramaturg szerepében. Többhónapos munka kezdődött, ahol én mindig hoztam egy kép anyagát, s míg a következőt készítettem, addig a dramaturg tüzetesen elemezte az előzőt, részletesen közölte a kifogásait, s míg ezt javítottam, ő már a következő képet vizsgálta, „s megint elölről”. Természetesen – nagy vonalakban – a fő szempontokat előre megbeszéltük: az egyik az volt, hogy a darab egyensúlyát a legjobb Krúdy-írások egyensúlyába kell visszabillenteni. Vagyis humorral, iróniával ellenpontozni. A Krúdy-darab stílusa ugyanis eltolódott a melodráma felé. Másik szempontunk: bizonyos szerepek kerekebbre írása, szerkezeti csiszolások. (Ez utóbbira volt a legkisebb szükség!) Mindkettőre mondok példát: a füredi bálon Szilveszter egyáltalán nem szerepel, Unghonberky úr igen, talán bátortalan ellenpontozásként. Nos, Füredre „bekerült” Szilveszter is, s ez a páros bátrabb ellenpontozást jelenthetett például az Alvinczi-Esztella jelenetnél, ami meggyőződésem szerint enélkül unalomba, érzelmességbe fulladt volna, pedig a darab egyik legszebb jelenete. A másik példa: Montmorency kisasszony füredi jelenete az urakkal, Rezedával, majd monológja – Krúdynál hiányzik. Még egy példa a szerkezet javítására. A darabban – az ebéden kívül – soha nem találkozik Alvinczi és Rezeda. Szükségesnek tartottam, hogy legalább egy nagyfeszültségű jelenetben találkozzanak. Ez lett a pisztoly-jelenet. Ezeket a „beírásokat” persze igen sok Krúdy-műből ollóztuk össze. A pisztoly-jelenet szövege egy Alvinczi-beszélgetés a Kékszalag hőséből. A szituáció a regényben nem is hasonló ahhoz, amit a színpadon látunk. A színpadi szituáció megjelenítésének alapötlete viszont ugyancsak Krúdyé: egyik helyen ír Alvinczi „gyertyára” lövő szokásáról. A „szimbolikus párbaj”-felhang viszont csak az előadásban létezik. Mindenütt minden mondat Krúdyé, még akkor is, ha egy jelenet mondatai öt-hat művéből származnak is. Krúdy-mondatot nem lehet kitalálni.

Dersi: Natália jelenetét az Asszonyságok díjából emelték át. Úgy érzem, nem illik ide.

Kapás: Natáliát már csak azért sem tudja az ember kihagyni, mert Bulla nélküle nem mehetne átöltözni. Persze ez csak tréfa. Egyébként én hiszek Natália szerepeltetésének indokoltságában. Ha nincs a Natália-jelenet, olyan nyilvánosházban vagyunk, ahol nincs meg a lenti világ jelzése. Ha pedig ezt nem érezzük, megint elmegyünk az idézőjelbe tett hangulatok, az érzelmesség felé. Lehet, hogy a megvalósítás bántó. Sok néző kifogásolta: „Miért kell ezeket a csúnya szövegeket ott elmondani, ez zavaró.” Bevallom, nekem ez volt a szándékom.

Dersi: A rendezés világossá tette Krúdy álmainak drámai szerepét. Bebizonyosodik, hogy ezeknek funkciójuk van. Most rátérhetnénk Alvinczi szerepére. Nagyon fontos, hogy az az Alvinczi, akit Darvas Iván eljátszott, ennyire finoman ironikus. Ez tudatos?

Darvas: Határozott igennel válaszolhatok. A teljes azonosulásra való törekvéssel és ugyanakkor bizonyos távlatból való lelátással határozott célunk volt. Nagy-nagy büszkeségünk, hogy például a fokossal való játék eléri a várt hatást. Ebben a darabban nem szabad és nem is lehet úgy játszani, hogy csak kívülről karikírozzunk; Krúdy remeklését kell megismételni, azonosulni mindazzal, amivel ő maga is azonosult írás közben. Az előadásra vonatkoztatva ez azt a követelményt jelenti, hogy egyszerre kell a drámával azonosulni és ugyanakkor kívülről látni. A Rezeda, Esztella és Alvinczi közötti hármas viszonyt is ugyanilyen ironikusan kellett érzékeltetni.

Dersi: Az előadás sikerében nagy szerepet játszik a vizuális élmény, a díszlet. Hogyan befolyásolja a szerepformáló munkát a közeg? Mindegy-e a színész számára, hogy a háta mögött mi van, hogy milyenek a jelmezek?

Darvas: Nem tudom, másnál hogy van, én adok a színpadi „külsőségekre”. Ha valamelyik szerepem sikerül, többnyire kívülről kapja az első ösztönzést. A legritkább esetben fordul elő velem, hogy olvasás vagy meditáció után jön létre egy figura. Döntő az, hogy van-e szakálla, hogy fest majd a csizmája, milyen a ruhája, a köpenye. Látható dolgokból, kézzelfogható kellékekből indulok el. Szeretem Krúdyt, majdnem minden művét ismerem. Számomra vizuális élmény is, amit szívesen meg is rajzolnék, ha úgy tudnék rajzolni, mint Szinte Gábor. Nekem fontos, hogy Alvinczi szakállas. Ha már szakállas, akkor ennek természetesen százféle apró következménye van.

Dersi: A legmaradandóbb élmény számomra, amire azt hiszem, húsz év múlva is emlékezni fogok, a zárójelenet. Nagyszerű, hogy Alvinczi nem veti le a kabátját és a cilinderét, ahogy leül.

Darvas: Az igazság az, hogy az utolsó kép, hogy úgy mondjam, önmagában megáll. Senkinek sincs más dolga, mint bemenni a díszletbe, fölvenni azt a ruhát, és elmondani a szöveget.

Kapás: Annyiban lehet igaza Darvas Ivánnak, hogy a zárójelenetet színésznek, rendezőnek és tervezőnek képben kellett kitalálnia. Azután már nem volt nehéz megcsinálni.

Dersi: Hogyan alakult ki a díszlettervezőben a Krúdy-vízió?

Szinte: Krúdy írói stílusa mindenféle szempontból sokat vitatott. Alapvető kérdés a vizuális megfogalmazásban, hogy mit jelent a Krúdy-féle látomás. A Krúdy-illusztrációk gyakran úgy értelmezik, hogy cseppfolyóssá teszi a világot. A tárgyak, a házak, az emberek lebegő, formátlan valamivé válnak, mintha ez következne a szövegből. Nekem viszont az a véleményem, hogy Krúdy a részletező realitásból észrevétlenül megy át áz álomvilágba. Krúdy tele van naturális részletekkel, ami nem látomásszerű, hanem hiteles. Tele van pontos dolgokkal. Nem beszél a levegőbe, hanem realitásokból indít, és valamilyen különös szómágiával jut el látomásszerű, szürrealisztikus hangulatokhoz. A díszletben is valami ilyesmi volt a feladat.

Dersi: Az előadásnak sajátosan magyar levegője van.

Kapás: Talán vidékiességében sajátos. Nem szabad elfelejteni, hogy a színhely az Osztrák-Magyar Monarchia keleti csücske. Nagyvárosi, mégis „kelet-közép-európai”, vagyis másodlagos, nem eredeti.

Dersi: Radnóti Zsuzsa még azt ígérte nekünk, hogy megkeresi A vörös postakocsi helyét a modern európai dráma áramlataiban.