Két temetés
Vasárnap délután egy órakor temették el a
szerencsétlen Heidelberg Vilmost, akinek tárgyalása napokig
tartotta izgalomban az országot. Vele temették a feleségét is, aki nem állt
bíróság előtt és aki önként követte férjét a sírba.
Nem tudjuk, hogy bűnös, vagy ártatlan volt-e a nagy valutaper e szerencsétlen
és végtelenül szimpatikus áldozata. Az egész város megilletődötten állt a sír
előtt, hiszen ez a tragédia itt játszódott le a szemünk előtt, láttuk minden
felvonását és minden jelenetét és ott voltunk könnyesen a szomorú,
szívbemarkoló vég kifejlődésénél is. Ott állt a sírnál Herczegh Ferenc is, aki megalázottságában, megbélyegzettségében és rendőri
szenzációk után sem tagadta meg bankár barátját és részt vett abban a nagy,
spontán fakadt és igazságos rehabilitásban, amelyben
a magyar társadalom a szerencsétlen bankárt részesítette. Szép, nobilis,
megható cselekedet volt ez a magyar irodalom e reprezentáns alakjától, őszinte
kifejezése egy igazi barátságnak, amely még a börtön kapujában és három
hasábos, szenzációs lapcímek után sem ér véget.
Két órával előbb magyar írót temettek, hogy
tovább álmodhassa mindazt, amit életében álmodott. Ki tudja
miről álmodik most Krudy Gyula a sírban, - talán biedermeier
ködlovagot lát abban az úrban, aki a villanyszámláját hozta mindennap, azután
egy finom, halk lépés, krúdy gyulás mozdulattal
kikapcsolta a nagy magyar író villanyát! Talán arról álmodik künn a temetőben,
hogy milyen nobilisak, kedvesek bájosak lehettek volna hozzá azok az urak, akik
kis előlegkéréseit könnyed, diszkrét, Krudysan
franciás mozdulattal megtagadták. Mert
nálunk az író addig sír, amíg él; rögtön amint meghalt, azok kezdenek sírni
fölötte, akik lehetővé tehették volna, hogy küzdelmes életében ne sírjon, hanem
örvendezzen. Itt csak akkor lesz szent az író, ha meghalt, amíg él, csak
munkaerő, akit Bedeaux-rendszer
szerint uzsoráznak ki azok, akiknek szükségük van munkájára. Apostoli
szegénységben élt és a hivatalos uraknak; akik a hagyatéki eljárást fogják
intézni, nem lesz semmi dolguk a Krudy Gyula aktával.
Hideg szél fújdogált a sír fölött, de néhány napsugár áttörte magát a felhőkön
és a tavasz megcsókolta a koporsót, amelyet nem állt olyan díszes közönség
körül, mint a bankár sírját. Mindig azt a halottat kísérik többen, aki után
több pénz marad hátra. Heidelberg Vilmos nem vitte
magával a millióit, de Krudy Gyula mindent magával
vitt, nem sokkal több holmija volt, mint amibe beöltöztették. A nyolcvan kötetnyi érzelmes, szép, romantikus írás már régen
nem volt az övé, az olvasók kincse volt, két generáció muzsikája, szerelmesek
andalítója és széplelkek csodálatos vidulása. Az életben csak annyit kapott e
munkákért, hogy lakhatott, ehetett, borra is jutott egy kevés, de villanyra,
gázra és más ilyen luxus kiadásra már alig-alig. Talán úgy gondolták azok, akik
most verejtékesen siratják, hogy minek villany egy olyan embernek, aki úgyis
világít? A holdfényt és a napsugarat nem kell meggyújtani, nem kell hold-, a
nap- és csillagszámlát fizetni, – mi kell
még egy írónak? A holdfény lírai hangulatot ad neki, a napsugár
optimizmussal tölti el, a végtelen, titokzatos, hideg csillagokból
pedig éppen annyi pesszimizmust profitálhat, amennyire szüksége van.
És minek
kell elmenni a temetésére?
Elsiratják őt a gyümölcsfák
ágán mostanában kiszínesedő virágok, éppen eleget zokognak utána a madarak az
ősz bánatai és a tavasz reménységei is siratják és
halálraítélt öreg tabáni házak is elhullatnak utána egy-egy téglát, a sziget
pazar virágai is könnyesek kelyhükben és a nyírségi homokbuckák is sárgulnak a
fájdalomtól, – minek nagyobb tiszteletadás a halott írónak? A Heidelberg Vilmos temetése nagyobb társadalmi esemény volt;
abban a temetőben, ahol egy őse sem nyugszik, a haut volée adott találkát egymásnak. Krudy
sírja köré csak azok jöttek, akik a Heidelberg
temetésről megmaradtak. És ne kerülgessük, a magyar irodalom reprezentatív nagy
alakja, aki egyúttal a hivatalos irodalom szószólója volt mindig, Herczegh Ferenc, jobban illett volna az író
sírjához, mint a bankáréhoz. Írótársát temették, valakit az ő generációjából,
valakit azok közül, aki segített vele együtt megalapozni a magyar írás mai
fejlettségét és szépségét. Illett volna egy rögöt dobni az író koporsójára is.
Miért éppen Herczegh Ferenc távolmaradása tűnt fel? Legyünk
őszinték, a Krudy temetésén nem is vette senki sem
észre, hogy nem volt ott. De amikor az ember a hétfői lapokban olvasta, hogy a
bankár temetésén megjelent, – nagyon hiányzott a neve az író temetésén
megjelentek névsorából. Sok kérem két temetés egy napon, mondhatná Herczegh Ferenc, öreg ember
vagyok, nem tudok egyik temetőből a másikba pendlizni...
És talán igaza van. Nem nagy ügy az egész, csak
szépséghiba. Krudy talán észre sem vette. Egy magyar
írónak, akit keservesen megsiratnak, még halála után is sok gondja van! Négy Krudy-gyerek maradt Óbudán, özvegy maradt Óbudán! Isten
tudja, hogy honnan vettek pénzt gyászruhára. Honnan vesznek majd pénzt ezentúl iskolára, ruhácskára, lakásra, ebédre és igen,
villanyra! Ha a halálra nagy nehezen előkerítették is a pénzt, hogyan szerzik
meg az életre? Ne bízzák ezt is a holdra, a napsugárra és a csillagokra.
Ezek nem adnak egy vasat sem...
(–)
(Társadalmunk, 1933/20. /május 20./ 9. p.)