Két temetés

 

Vasárnap délután egy órakor temették el a szerencsétlen Heidelberg Vilmost, akinek tárgyalása napokig tartotta izgalomban az országot. Vele temették a feleségét is, aki nem állt bíróság előtt és aki önként követte férjét a sírba. Nem tudjuk, hogy bűnös, vagy ártatlan volt-e a nagy valutaper e szerencsétlen és végtelenül szimpatikus áldozata. Az egész város megilletődötten állt a sír előtt, hiszen ez a tragédia itt játszódott le a szemünk előtt, láttuk minden felvonását és minden jelenetét és ott voltunk könnyesen a szomorú, szívbemarkoló vég kifejlődésénél is. Ott állt a sírnál Herczegh Ferenc is, aki megalázottságában, megbélyegzettségében és rendőri szenzációk után sem tagadta meg bankár barátját és részt vett abban a nagy, spontán fakadt és igazságos rehabilitásban, amelyben a magyar társadalom a szerencsétlen bankárt részesítette. Szép, nobilis, megható cselekedet volt ez a magyar irodalom e reprezentáns alakjától, őszinte kifejezése egy igazi barátságnak, amely még a börtön kapujában és három hasábos, szenzációs lapcímek után sem ér véget.

Két órával előbb magyar írót temettek, hogy tovább álmodhassa mindazt, amit életében álmodott. Ki tudja miről álmodik most Krudy Gyula a sírban, - talán biedermeier ködlovagot lát abban az úrban, aki a villanyszámláját hozta mindennap, azután egy finom, halk lépés, krúdy gyulás mozdulattal kikapcsolta a nagy magyar író villanyát! Talán arról álmodik künn a temetőben, hogy milyen nobilisak, kedvesek bájosak lehettek volna hozzá azok az urak, akik kis előlegkéréseit könnyed, diszkrét, Krudysan franciás mozdulattal megtagadták. Mert nálunk az író addig sír, amíg él; rögtön amint meghalt, azok kezdenek sírni fölötte, akik lehetővé tehették volna, hogy küzdelmes életében ne sírjon, hanem örvendezzen. Itt csak akkor lesz szent az író, ha meghalt, amíg él, csak munkaerő, akit Bedeaux-rendszer szerint uzsoráznak ki azok, akiknek szükségük van munkájára. Apostoli szegénységben élt és a hivatalos uraknak; akik a hagyatéki eljárást fogják intézni, nem lesz semmi dolguk a Krudy Gyula aktával. Hideg szél fújdogált a sír fölött, de néhány napsugár áttörte magát a felhőkön és a tavasz megcsókolta a koporsót, amelyet nem állt olyan díszes közönség körül, mint a bankár sírját. Mindig azt a halottat kísérik többen, aki után több pénz marad hátra. Heidelberg Vilmos nem vitte magával a millióit, de Krudy Gyula mindent magával vitt, nem sokkal több holmija volt, mint amibe beöltöztették. A nyolcvan kötetnyi érzelmes, szép, romantikus írás már régen nem volt az övé, az olvasók kincse volt, két generáció muzsikája, szerelmesek andalítója és széplelkek csodálatos vidulása. Az életben csak annyit kapott e munkákért, hogy lakhatott, ehetett, borra is jutott egy kevés, de villanyra, gázra és más ilyen luxus kiadásra már alig-alig. Talán úgy gondolták azok, akik most verejtékesen siratják, hogy minek villany egy olyan embernek, aki úgyis világít? A holdfényt és a napsugarat nem kell meggyújtani, nem kell hold-, a nap- és csillagszámlát fizetni, – mi kell még egy írónak? A holdfény lírai hangulatot ad neki, a napsugár optimizmussal tölti el, a végtelen, titokzatos, hideg csillagokból pedig éppen annyi pesszimizmust profitálhat, amennyire szüksége van.

És minek kell elmenni a temetésére? Elsiratják őt a gyümölcsfák ágán mostanában kiszínesedő virágok, éppen eleget zokognak utána a madarak az ősz bánatai és a tavasz reménységei is siratják és halálraítélt öreg tabáni házak is elhullatnak utána egy-egy téglát, a sziget pazar virágai is könnyesek kelyhükben és a nyírségi homokbuckák is sárgulnak a fájdalomtól, – minek nagyobb tiszteletadás a halott írónak? A Heidelberg Vilmos temetése nagyobb társadalmi esemény volt; abban a temetőben, ahol egy őse sem nyugszik, a haut volée adott találkát egymásnak. Krudy sírja köré csak azok jöttek, akik a Heidelberg temetésről megmaradtak. És ne kerülgessük, a magyar irodalom reprezentatív nagy alakja, aki egyúttal a hivatalos irodalom szószólója volt mindig, Herczegh Ferenc, jobban illett volna az író sírjához, mint a bankáréhoz. Írótársát temették, valakit az ő generációjából, valakit azok közül, aki segített vele együtt megalapozni a magyar írás mai fejlettségét és szépségét. Illett volna egy rögöt dobni az író koporsójára is. Miért éppen Herczegh Ferenc távolmaradása tűnt fel? Legyünk őszinték, a Krudy temetésén nem is vette senki sem észre, hogy nem volt ott. De amikor az ember a hétfői lapokban olvasta, hogy a bankár temetésén megjelent, – nagyon hiányzott a neve az író temetésén megjelentek névsorából. Sok kérem két temetés egy napon, mondhatná Herczegh Ferenc, öreg ember vagyok, nem tudok egyik temetőből a másikba pendlizni...

És talán igaza van. Nem nagy ügy az egész, csak szépséghiba. Krudy talán észre sem vette. Egy magyar írónak, akit keservesen megsiratnak, még halála után is sok gondja van! Négy Krudy-gyerek maradt Óbudán, özvegy maradt Óbudán! Isten tudja, hogy honnan vettek pénzt gyászruhára. Honnan vesznek majd pénzt ezentúl iskolára, ruhácskára, lakásra, ebédre és igen, villanyra! Ha a halálra nagy nehezen előkerítették is a pénzt, hogyan szerzik meg az életre? Ne bízzák ezt is a holdra, a napsugárra és a csillagokra.

Ezek nem adnak egy vasat sem...

(–)

 

(Társadalmunk, 1933/20. /május 20./ 9. p.)