Szindbád

A feltámadás.

„Szindbád, – e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták, – ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta.”

Csak úgy találomra vettük ki ezt a mondatot Krudy Gyula könyvéből, de bárhol lapozzuk fel ezt a szép és értékes könyvet, Krudy minden során a mesemondás gyönyörű, bágyadt fénye csillog. Valami finom, halk, ábrándokba és régi hangulatokba ringató hangon mondja el Krudy az ezeregy mesét Szindbádról, egy régi kor régi lovagjáról, aki selyempapírosba takarva viszi Pestről a virágokat egy távoli városba egy távoli hölgynek, aki fájlalommal számlálja a vonatablakból az elmaradozó nyárfákat, – havas, farsangi éjszakákon szívében néma vággyal tekint föl az ódon házak becsukott, fekete ablakára, hosszú órákat könyököl keresztül a Tabán egy kis füstös korcsmájának asztala fölött, régi szerelmek sajognak benne, Rozina, Fánny, Fruzsina, finom levendula illatú asszonynevek, akiknek emlékével tele van Szindbád egész élete.

Szindbád alakja csupa gyöngédség, csupa halk bánat, csupa sóhajtás szerelmek és asszonyok után, – Krudy Gyula annyi gyöngédséggel, áhítattal és szeretettel festi Szindbád alakját, mintha a postakocsikon utazó Szindbád a Krudy Gyula szívét viselné régimódi felöltője alatt. Csak így lehet megérteni azt a sok fényt, színt és lírai melegséget, amellyel Krudy Szindbádról szóló írásait megtölti. A Szindbád alakja csak egy nemes hangszer, amelyen a saját szívének melódiáit játszza el az író. Ezért marad mindvégig friss, gyönyörű hangulatokkal teljes a Szindbád-novelláknak új és új változata, – belőlük mindig a Krudy Gyula szíve beszél hozzánk.

Krudy Gyula új könyve – melyből a „Rozina” című elbeszélést mai számunkban mutatóba közöljük – Singer és Wolfner kiadásában jelent meg. Ára korona 50 fillér.

(Új Idők, 1915/52. /december 19./ 642-643. p.)