Őszi utazások a vörös postakocsin

 

A múlt hangulatait fölidézni ... Apró betűkből fölépíteni azt a várost, amely már nincs többé, föltámasztani az életet, amelynek hőseit, a névteleneket éppen úgy, mint a kimagaslókat, eltemette már a feledés számumjának finom aranyhomokja: ezt talán senki sem érti olyan mesterien, mint éppen Krudy Gyula. Az ő novellái, regényei mind történelmi elbeszélések és regények, de azoknak pretenziói nélkül. Az évszám, a pedáns dátum, sohasem lép az előtérbe: ehelyett históriai levegőt, emberi életeket, hangulatokat és képeket kapunk abból a korból, amelyről a legtöbben el sem akarjuk hinni, hogy az már a történelemé, hiszen fél lábbal még azoknak az időknek földjén állunk valamennyien.

Most meg jelent új regényében – „Őszi utazások a vörös postakocsin” – Krudy Gyula annak a tegnapnak historikusa, amely tegnap még átvilágít hozzánk, mint szelíd lámpafény, az emlékeink fátyolán. A magunk fiatalságát ébreszti föl és nézi olyan távolból, mint a poéta, aki a történelem lelkét és nem pedig száraz adatait keresi. Mihez is kezdene az ő szubtilis, egyéni művészete évszámokkal? Ő embereket támaszt föl és hoz elénk, szertelen kedvében ott áll meg, ahol neki jól esik és mi talán még jobban figyelünk föl az ő szavára, mint regénye hőseinek életfordulására, mert valahogyan úgy érezzük, hogy az ő szavának mély, férfias zengésében csendül ki legjobban az a hang, amely fölébreszti a múltak hangulatait. A mese, a regény főkonstrukciójának vázához apróbb-nagyobb melléképületek tapadnak: egy-egy erőteljes, lelkeket megvilágító kis történet – ilyen például „A borkereskedő története”, amelyet mutatóba közlünk – és ezek, ha a regényírás legszigorúbb szabályai szerint nem is viszik előbbre a főcselekményt, de a kort és a regény levegőjét mindennél erőteljesebben hozzák elénk: szerelmes és korhely férfiakat, vidám táncosnőket, akik otthon sírva henteregnek, grófnőket, akik ha senki sem látja őket, éppen olyan kis polgárasszonyoknak érzik magukat, mint a szabónőjük. De Krudy Gyula ma már nem csodálkozik mindezen, egyszerűen följegyzi élettörténetüket és legföljebb – amint ő mondja: – „egy öreges, szelíd uracska csóválta benne a fejét, ha a nőket kötéllel verték az angyalföldi utcán”. De most már letett fogadalmáról, hogy megvédelmezi a kun-nőket: penge helyett kordovai vörösbe kötött naplókönyvet tartott kezében és oda írta föl mindazokat az igazságtalanságokat és ferdeségeket, amelyeket embertársaitól látott.

Krudy Gyulának ez az új regénye, bár teljesen önálló munka, tulajdonképpen második része „A vörös postakocsi” című regényének, amely három év alatt három új kiadást ért el. Bizonyos, hogy az „Őszi utazások a vörös postakocsin” szintén eléri a sikernek és népszerűségnek ezt a fokát.

Az ízléses kiállítású regényhez Major Henrik rajzolt művészi borítéklapot. A könyv ára 5 korona.

 

(Új Idők, 1917/24. /június 10./ 531. p.)