Krúdy Gyula

 

Óbudán, az Áhítat-utcában, amelyet hivatalosan Templom-utcának neveznek, kispolgári házban, mint igen szépen mondani szokták: örökre lehunyta a két szemét a betű s az álmodozás óriása, Krúdy Gyula.

Azt is szokták így halálesetkor mondani, hogy mint a villám, úgy futott szét az örök elalvás híre.

Ide hozzánk, a szabolcsi dombok, erdők, mezők a széllel és fellegekkel küldték fel a hírt. Sűrű esőt könnyező fellegekkel, amelyek őszkedéllyel varrják magukat gyászköntösként a koramájusi égre.

Itt az alkalom: magyar rög, magyar szó, szabolcsi csillagok, csodatarka nyírfák gyászoljatok, meghalt Krúdy Gyula. Meghalt a ti hatalmas tükrötök, darabokra tört. Boldog szerencsénk még, hogy itt maradt a fénye...

Úgy halt meg, ahogy élt. El sem köszönt senkitől. Életében sem szeretett köszöngetni, sem felfelé, sem lefelé. Már hát úgy előre, senkinek. Süvegelték őt igen-igen sokan, egész töredelmesen fájó életén keresztül. Most is a halál köszönt neki, anélkül, hogy fogadhatta volna, hiszen aludt. Mesélik, beszédes, szép szeme nyitva meredt a mennyezet felé, mintha holtában is régi pandúrokat kutatna a fantáziamennyezeten, Ma már a föld alól néz fel, ezüstpénz nincs a szemhéján, Krúdy-szemet örökre lecsukni úgysem lehetne sohasem.

Volt idő, amikor az ország szívét és érzéseit szinte egyedül irányította műveivel, amelyek közül a legszebbek az Új Idők hasábjain jelentek meg.

Hihetetlenül sokat dolgozott. A vidéki magyar kúriák, gyönyörű szabású pandúrok, betyárok, az orgonás, verklis Tabán, a macskaköves utcák költője volt. És ha kikötött a könyöklős, csendes kocsmák asztalánál, akik hallgatták baritonzenéjű hangját, kétszeresen ittak: a bor s a szó mámorát itták.

55 évet élt mindössze.

Sírja fölé nyírfákat kellene ültetni. A nyírfa magasra szökken, dús színezésű a kérge, a lombja s idősödésekor megszegényedik és meghajlik derékba. Pontosan olyan az élete, amilyen a halott költő, Krúdy Gyula élete volt.

 

(Új Idők, 1933/21. /május 21./ 645. p.)