Krúdy Gyula (1878–1933): író, a modem magyar próza
egyéni stílusú mestere. Jómódú dzsentricsaládból származott. Korai, Mikszáth
modorát utánozó novelláiban a nyírségi dzsentri erkölcsi és anyagi széthullását
ábrázolta (A víg ember bús meséi, 1900; A podolini
takácsné, 1911). A kegyetlen, szenvedélyes hang
később egyre több emlékező líraisággal telítődött, szinte önvallomásszerűen
tárult fel műveiben a múlt. Könyveit szomorú és mulatságos különcök, újgazdagok
századvégi Pestje, ódivatú szerelmesek, költők, korhelyek és újságírók,
betyárok, ábrándos nyírségi kisasszonyok és ősz gavallérok, havas felvidéki
tájak és ódon budai utcák különös álomvilága tölti meg. Kedvenc alakjai
(Szindbád, Rezeda Kázmér, Prépostvári, Bánáti stb.) passzívak, szemlélődnek, emlékeznek,
ábrándoznak, és egyetlen reális tapasztalatuk, hogy a puszta létük is céltalan.
~ nosztalgikus, érzelmes prózája mélyén az emlékekkel való játszadozás mögött
nemcsak dekadencia, hanem nemegyszer éles társadalomkritika is van. Nemcsak
vonzódik, de iszonyodik is a múlttól, és hol egy stilizált biedermeier
fantáziavilágba merül (Tótágas, 1919), hol szerepeket öltve menekül kora
ideáltalan, pénzhajhászó világából (Szindbád-regények, A vörös postakocsi,
1913; Aranykéz-utcai szép napok, 1916; Őszi utazások a vörös
postakocsin, 1917). – Üdvözölte az 1919-i forradalmat, bukása után
emigrált, majd hazatérve mindinkább a reménytelen rezignáció szilárdult meg
benne. Ekkori írásaiban azonban a régi Pest művészi rajzán, a boldogság
romantikus keresésén túl – még ha itt-ott idillt is teremtett egy-egy alakja
számára – nemegyszer reálisan fejeződött ki a kor (Asszonyságok díja,
1920; Hét bagoly, 1922; Boldogult úrfi koromban, 1928; Az élet
álom, 1930). Prózaírói stílusának a romantikus jegyek mellett újszerű vonásai
is vannak: az időrend felbontása, a hangulatok lírai képekké oldása, a
hasonlatok, metaforák szabad áradása, a nyelv zeneisége és költőisége.
(Új Magyar Lexikon. 4. köt.
Bp. 1961, Akadémiai K. 271-272. p.)