Krúdy Gyula (1878–1933): író, a modem magyar próza egyéni stílusú mestere. Jómódú dzsentricsaládból származott. Korai, Mikszáth modorát utánozó novelláiban a nyírségi dzsentri erkölcsi és anyagi széthullását ábrázolta (A víg ember bús meséi, 1900; A podolini takácsné, 1911). A kegyetlen, szenvedélyes hang később egyre több emlékező líraisággal telítődött, szinte önvallomásszerűen tárult fel műveiben a múlt. Könyveit szomorú és mulatságos különcök, újgazdagok századvégi Pestje, ódivatú szerelmesek, költők, korhelyek és újságírók, betyárok, ábrándos nyírségi kisasszonyok és ősz gavallérok, havas felvidéki tájak és ódon budai utcák különös álomvilága tölti meg. Kedvenc alakjai (Szindbád, Rezeda Kázmér, Prépostvári, Bánáti stb.) passzívak, szemlélődnek, emlékeznek, ábrándoznak, és egyetlen reális tapasztalatuk, hogy a puszta létük is céltalan. ~ nosztalgikus, érzelmes prózája mélyén az emlékekkel való játszadozás mögött nemcsak dekadencia, hanem nemegyszer éles társadalomkritika is van. Nemcsak vonzódik, de iszonyodik is a múlttól, és hol egy stilizált biedermeier fantáziavilágba merül (Tótágas, 1919), hol szerepeket öltve menekül kora ideáltalan, pénzhajhászó világából (Szindbád-regények, A vörös postakocsi, 1913; Aranykéz-utcai szép napok, 1916; Őszi utazások a vörös postakocsin, 1917). – Üdvözölte az 1919-i forradalmat, bukása után emigrált, majd hazatérve mindinkább a reménytelen rezignáció szilárdult meg benne. Ekkori írásaiban azonban a régi Pest művészi rajzán, a boldogság romantikus keresésén túl – még ha itt-ott idillt is teremtett egy-egy alakja számára – nemegyszer reálisan fejeződött ki a kor (Asszonyságok díja, 1920; Hét bagoly, 1922; Boldogult úrfi koromban, 1928; Az élet álom, 1930). Prózaírói stílusának a romantikus jegyek mellett újszerű vonásai is vannak: az időrend felbontása, a hangulatok lírai képekké oldása, a hasonlatok, metaforák szabad áradása, a nyelv zeneisége és költőisége.

 

(Új Magyar Lexikon. 4. köt.

Bp. 1961, Akadémiai K. 271-272. p.)