IRODALOM ÉS MŰVÉSZET.

A vörös postakocsi. Krúdy Gyula új regényét szokatlan lelkesedéssel fogadta az egész sajtó, a hogy a legfényesebb műveket szokás fogadni s méltán, mert ez a könyv a legszélesebb regiszterü, hangulatban legjobban elmélyedő és legteljesebb munka abban a ritka bő termésben, a mely Krúdy keze alól kikerült. Tulajdonképeni tartalma, mint Krúdy minden művének, ennek is lira: az elmúlt időkre, önmagára, átélt dolgaira való visszaemlékezés lirája. A mit látott, a mit csinált, a min keresztülment, az emberek, a kikkel a sors összehozta, – mind egyetlen hangulatban olvadnak fel lelkében, arányaik szinte fantasztikusan szélesednek ki, különös, ábrándszerű színeket nyernek, – nem valóságról van itt szó, hanem arról a hangulatról, a melyet a valóság az író lelkében keltett, azokról a mozgó, szeszélyesen váltakozó képekről, a melyeket az élet az író lelkének vásznára vetített. Egy tehetséges, friss fogékonyságú, az élet minden gazdagságára szomjazó fiatal ember – maga az író – a remény tulajdonképeni hőse; nem lép előtérbe, a sorok mögött marad és mégis mindig ott érezzük s az ő képe alakul ki legteljesebben és legpontosabb körvonalakkal szemünk előtt. Körülötte tarka képek váltakoznak: a tíz-tizenöt év előtti Budapest életének képei s különösen azé a furcsa, kezdetleges, de friss, örökös nyugtalanságban pezsgő bohém-világé, mely Budapesten akkor kezdett kialakulni. Az iró meghatottan, szeretettel és ellágyulással beszél róla, mint valami rég múlt dologról, pedig itt van közvetlenül a hátunk mögött, fél lábbal még benne vagyunk, alakjait mind ismertük, nagy részük még ma is köztünk jár s folytatja azt, a mit tizenöt évvel ezelőtt kezdett. Csupa élő, ismert alak, kilétüket az író nem is igyekszik jobban elleplezni, mint a mennyire a kötelező diszkréczió kivánja, de hiszen nem is ők a fontosak, hanem a mód, a hogy az író egykor elbámult vagy mulatott rajtuk és a hogy most elérzékenyedve visszanéz rájuk és köztük önmagára. Teljesebben impresszionista könyvet alig olvastunk még: az író a lehető legközvetlenebbül, egész önkénytelenül, reflexió nélkül adja benyomásait, a hogy egykor fölvette őket, tekintet nélkül a realitásukra, úgy, a hogy a visszaemlékezés elérzékenyült óráiban lelkébe sorakoztak. A hangja is ilyen közvetlen, mintha valami magától zengő hangszert hallanánk, a mint elfogódva, néha életörömmel teli felharsanva, néha halkan, álomszerüen ellágyulva s néha lankadtan magába esve szól, tudatos czél és melódiára való törekvés nélkül, csak úgy önmagának. Az elbeszélés folyamából mind erősebben és tisztábban hangzik ki egy bús, lágy, halkan csengő, a gordonkára emlékeztető baritonhang: az író hangja, – a benyomás helyenkint egészen olyan, mintha élőszóval való elbeszélést hallanánk. A közvetlenség e benyomásának fölkeltéséhez Krúdy nagyon jól ért, sikerének ez a fő eszköze. Sok más eszköze is megvan erre, majdnem minden, a mi arravaló, hogy igazán elsőrendű íróvá tegye, – kivéve egyet: a konczentrálódást. Ennek hiánya teszi ezt a regényét is egyenetlenné, pompás és megragadó passzusok minduntalan lankadt és kelletlen részletekkel váltakoznak, a szerint, a hogy az író az erősebb vagy a halványabb hangulat óráiban irta. Ez vonatkozik a regény kompozicziójára is, a mely a maga tervtelen közvetlenségével néha erősen támogatja az író mondanivalóját, néha azonban nagyon is meglazul és összezsugorodik. Minden hibájával azonban jelentékeny munka ez a könyv, a legteljesebben benne találjuk meg Krúdyt minden szép vonásával és minden gyöngeségével együtt.

(Vasárnapi Ujság, 1913/33. /augusztus 17./ 660. p.)